Kétrészes cikksorozatunkban Zilahy Lajos egy kevésbé ismert oldalát járjuk körbe. Kevesen tudják ugyanis, hogy a Halálos tavasz szerzője a tehetséggondozásból is igyekezett kivenni a részét.
Szerző: Zilahy L. Ágnes
1939. december 15-én, a Kelet Népe hasábjain jelent meg a következő: „Zilahy Lajos író a Kitűnőek Iskolája létrehozásához 2 millió pengős adományával alapítványt hozott létre.”
Publikációjában kifejtette, hogy Magyarországon hiányoznak a kitűnően felkészült, nyelveket beszélő, diplomáciai és társasági életben otthonosan mozgó szakemberek. Külföldi minták alapján ki kell építeni a népi tehetségek felkutatásának és támogatásának intézményét. A Kitűnőek Iskolája nem egy új egyetem alapítását célozta, hanem a „szétszórt” népi ifjú tehetségek egy fedél alá gyűjtését, képzését, a társadalmi fejlődés szolgálatába állítását.
A Kitűnőek Iskoláját legtöbben Zilahy Lajos egy kudarcra ítélt próbálkozásaként emlegetik, mert vagy egyáltalán nem, vagy keveset hallottak erről a nagyszerű kezdeményezésről. Az előbbi megállapításra több szerző is utal, mivel 1942-ben az író rózsadombi, Áfonya út 3. szám alatti villáját bombatalálat érte. Ezzel a ténnyel végleges kudarcnak tekintették az író eredeti célját.
Papp Rezső a Tehetség 1997/1. számában, saját pápai élménye alapján röviden ismertette a Kitűnőek Iskolája történetét, de más fontos körülményeket – mint például az eredeti intézményi cél folyamatos változása vagy a keretek szűkítése – nem vizsgálta.
Bánfai József a Tehetség 2017/4. számú tanulmányában sok, eredeti dokumentumokkal (forrásul szolgált többek között Siklósi János Zilahy utolsó évei című, 1986-os munkája) alátámasztható konkrétumot közöl az iskolaalapítás eredeti céljának folyamatos változásáról, az utolsó tudósítástól kronológiailag visszafelé haladva. Az ok-okozati összefüggéseket azonban nem taglalja.
Jelen írásban Zilahy Lajos kudarcra ítélt próbálkozásaira szeretnék választ kapni, az ok-okozati korrelációkat feltárni, amit két szálon közelítek meg: ezek az eredeti cél folyamatos változása az általános céloktól az elitnevelésig, valamint a keretek szűkítésének körülményei a történelmi éra kontextusába helyezve.
Az eredeti cél folyamatos változása az általános céloktól az elitnevelésig
Zilahy Lajos Nagyszalontán született – épp, mint Arany János – 1891. március 27-én. Apja Zilahy Lajos közjegyző, régi református család sarja volt, anyja pedig dunántúli földbirtokos családból származott. Apja 1905-ben meghalt, a család pedig vagyontalanná vált.
Ahhoz, hogy tanulmányait tovább tudja folytatni, Nagyszalonta elöljárói Bihar vármegye bizottsági tagjaihoz fordultak, hogy támogassák a Száraz Alapítványhoz benyújtott ösztöndíjkérelmüket. A sikeres pályázatnak köszönhetően 750 Korona jutalomban részesítették a színjeles bizonyítványú diákot, így fejezhette be a nyolcosztályos református főgimnáziumot Máramarosszigeten, és tanulhatott tovább a Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol jogi doktorátust szerzett.
Az ösztöndíj elnyerése után személyes indíttatásból eredően határozta el, hogy egy saját alapítványú kollégium létesítésével fogja támogatni a szegény, ám tehetséges fiatalok kibontakozását. 1939-ben adománya segítségével létrehozta a Kitűnőek Iskolája alapítványt. Szándékáról élete során soha nem mondott le.
1942. február 3-án elhangzott, de csak a Híd (Zilahy folyóirata) október 1-jei számában leközölt rádióelőadásában az író az államigazgatás megjavítását jelölte meg célul – több ízben hivatkozva Teleki Pál releváns gondolataira. Egy, az egyetemekkel párhuzamosan működő intézményről volt szó, melynek a Kitűnőek Iskolája csak ideiglenes elnevezése lett volna.
Ennek diákotthonában – kifejezetten Horthy Miklós kormányzó javaslatára – katonai fegyelmet kellett volna megkövetelni a hallgatóktól. A kormányzó indoka: „Fegyelmezés nélkül nincsen jellemfejlesztés”. Ebben a kontextusban az állami élet „vezérkari iskolájára” utaló „civil Ludovika” képének víziója körvonalazódott.
A Híd 1942. decemberi számában az író visszatekintett a kezdetekre: „Az első előadásom arról szólt, hogy kitűnő, tehetséges, erős jellemű, magas műveltségű ifjakat neveljünk, akik majd vezető helyeken fogják megoldani azokat a közigazgatási, műszaki, egészségpolitikai és egyéb feladatokat, amelyek a népek egyre erősebb ütemű versenyében a közeljövőben Magyarországra várnak.”
Ugyanebben az írásban későbbi fejleményként az önálló alapítvánnyá történő alakulásról, „a magyar mérnökök elitképzésének” kidolgozásáról olvashatunk. A mérnökök előtt álló hatalmas műszaki feladatok között szó volt az Alföld alatt található rejtett kincsek felhasználásáról; földgázról és melegvízről, az egész Európát primőrökkel ellátó üvegházakról és a sikeres gyapottermesztési kísérletekről. Ezek a gondolatok a Teleki Pállal történő egyeztetés során merültek fel. A hangsúly egyértelműen a lehetőségek kiaknázásának anyagi következményei felé tolódott. Írásában így érvelt Zilahy:
De ha igaz, hogy nekünk meg lehet gazdagodnunk, akkor meg kell gazdagodnunk, s ezen a ponton válik a magyar jövő elsősorban műszaki feladatokká. Jöjjenek tehát a magyar mérnökök, mert szegény a népünk, szegény a középosztályunk – ők fognak minket gazdaggá tenni.”
Amikor kiderült, hogy az alapítványi forma sem megfelelő, Zilahy Lajos elfogadott egy, a terv megvalósítását a távoli, teljesen bizonytalan jövőbe kitoló megoldást: „Alakuljon meg egy olyan társaság, amely (…) mint önálló jogi személy akkor is fennállhat és működhet, ha nincs olyan vagyontárgyak birtokában, amelyekkel az Iskola teljes felépítését és önálló fenntartását, mint végső feladatot belátható időn belül teljesítheti (…)”.
Így alakult meg a Bárdossy László által vezetett és prominens személyekből álló Magyar Nevelési Társaság. A formai korrekciók megtörténtek. Felvázolásra kerültek a pedagógiai elképzelések, az Iskola építési tervrajza, illetve a szervezeti és működési szabályzat. A Kitűnőek Iskolája a „Magyar Nevelési Társaság műszaki intézete” néven szerepelt, ami már Bárdossy (elődje Teleki Pál) és Zilahy az utóbbi által megfogalmazott elitnevelési célját szolgálta. Az író így érvelt emellett: „Új és magasabbrendű, magyar öntudattal átitatott magyar ifjakat akarunk nevelni, akiknek meg kell adnunk a tehetségüknek méltó legmagasabb műveltség lehetőségét.”
1943-ban, a második világháború idején az író az épülő Iskolát hadiárvaházi célokra ajánlotta fel. Zilahy a Híd 1943. szeptember 15-i számában a következőt írta Béke és háború című cikkében, egy évvel a házát ért bombatámadás után: „Bornemissza Géza ipari miniszter azt mondta, hogy tavasszal kezdődik a munka”. 1944-ben a nyilas hatalomátvétel után mégsem került sor az építkezésre.
1946-ban tudatosult az íróban, hogy a felszabadító orosz csapatok tulajdonképpen megszállókká váltak. Az őket kiszolgáló hatalomnak „szürke eminenciásokra van szüksége”, az elitnevelést nem támogatták. Zilahy többé nem látta biztosítottnak, hogy szabadon alkothasson.
Mivel rendkívül agilis személyiség volt, hatalmas munkabírással rendelkezett. Úgy érezte, hogy jelen helyzetben beszűkül a mozgástere, ami egy nyüzsgő, alkotó ember számára egyenlő a halállal. Úgy is fogalmazhatnánk, „nem lelte honját a hazában”. 1947-ben Amerikába emigrált családjával együtt, de soha nem mondott le az alapítványi iskola megvalósításáról. 1956-ban amerikai állampolgárságot kapott, és a Nemzetközi PEN Klubban az Amerikai Egyesült Államokat képviselte.
1971-ben az emigrációból hazatérni vágyó beteg és megtört író élete végén Szegeden találkozott Nemeskürthy Istvánnal, akinek ismét felvetette a kérdést, de az újabb alapítvány – eredeti elképzelésének folytonosságaként – már egy kutatóintézet és egy hozzá kapcsolódó könyvtár létesítését célozta, ami Zilahy Áfonya utcai telkén épült volna fel. „Gondolod, hogy kiröhögnének, ha megint előhozakodnék vele?” – kérdezte Nemeskürthytől. Ebben a formában a felvetés a megfáradt író pillanatnyi ötletének tekinthető.
Amikor Jugoszláviában az ottani magyar kiadó, a Fórum elhatározta Zilahy összes magyar művének kiadását, a szerző Amerikából Jugoszlávia magyar lakta területére költözött. Hosszú éveken át élt Újvidéken a hazatérés reményében. Ekkor már egy színművét itthon is játszották, és néhány könyvet szintén írt. Tervezte a hazaköltözését.
Jugoszlávia és Spanyolország úgyszólván saját írójának tekintette. És mégis, 1974. december 1-én szinte teljesen magára hagyatva hunyt el egy újvidéki szanatóriumban a már megöregedett, elszegényedett író. Kívánságára itthon, hazai földben helyezték végső nyugalomra. Sírja a Fiumei úton van.
„Egy pár fekete cipő a szék alatt, sötét öltöny, télikabát, sál és kalap a fogason, egy kopott bőrönd és egy még kopottabb, ócska írógép maradt utána a kórházban” – írja róla Fábián Titusz.
Kiemelt kép: nepszava.hu
Felhasznált irodalom
ANTAL Gábor, Meghalt Z. L., Magyar Nemzet, 1974.
BÁNFAI József, „Én nem kérni, hanem adni jöttem”, Tehetség, 2017. 3.sz.
BÁRÁNY Tamás, Egy író hazatért, ÉI, 1975. 1.sz.
FÁBIÁN Titusz, Lelki zsidó, rohadt kommunista, amerikanizálódó értelmiségi, 24.hu, 2018.
HORVÁTHNÉ ZILAHY Ágnes, Tehetségfejlesztés az elmélet és a gyakorlat tükrében, Debreceni Egyetem, Bölcsésztudományi Kar Pedagógiai-Pszichológiai Tanszék, ECHA-Műhely I, 2000, 173.
KÖVES József, A Dukayak sorsa, Szép Szó, 2021.
KULCSÁR Zoltán, Zilahy Lajos szerepe a magyar film történetében, Filmtudományi Szemle, 1976. 1. sz.
NEMEKSÜRTHY István, Egy föl-föl dobott kő = BIHARI József, A lélek nem aludt ki: Tisztelgés Zilahy Lajos születésének 100. évfordulóján, Szentendre, 1991, 31–38. p.
SIKLÓSI János, Zilahy Lajos utolsó évei, Bp., Népszava, 1986.
