Viktor E. Frankl izgalmas és – a lehetőségekhez képest – pozitív megközelítéssel viszonyul a huszadik század egyik legnagyobb tragédiájához memoárjában.
A közelünkben háború zajlik. Emberek milliói néznek szembe mindennap azzal a ténnyel, hogy az életükre akarnak törni. Hivatásos katonákon túl egykori civilek is harcolnak a frontokon, olyan emberek, akik ezelőtt egészen más életet folytattak. Nemcsak a harcolók érintettek a mindennapos fenyegetettségben: mindenki élete gyökerestől megváltozott, valószínűleg örökre.
Hogyan tud az ember egy ilyen traumával élni? Képesek vagyunk-e ilyen korlátok között is megőrizni méltóságunkat, értékeinket és egyáltalán emberségünket? A válasz – melyről a következőkben szó lesz – biztató, de az út, mely ennek elsajátításához vezet, beláthatatlan. Kísérjen bennünket ennek során ez: csakis rajtunk múlik!
Viktor E. Frankl pszichiáter, a logoterápia megalapítója 1997-ben, kilencvenkét évesen hunyt el – ötvenkét évvel azután, hogy kiszabadult az auschwitzi koncentrációs táborból. Frankl három évet töltött fogolyként négy különböző táborban. Ezen időszak alatt szembesülnie kellett szülei, fivére és várandós felesége halálával. Memoárja, a Mégis mondj igent az életre! fogolyként megélt tapasztalatait és terápiás módszerének alapjait gyűjti össze.
Ahogy azt az író rögtön a könyv elején leszögezi, nem a már sokféleképpen ismertetett, „elhíresült” borzalmakról lesz szó, hanem arról, hogy ezek a borzalmak hogyan csapódtak le a foglyokban. Ahhoz viszont, hogy mindezt megértsük, nekünk is – az olvasószerepből adódó szűk keretek között – foglyokká kell válnunk, vagyis minden jelentős mozzanatot, ami a táborban történt, a megtapasztalók lelkületével kell szemlélnünk. Frankl elbeszélése erre akaratunk ellenére is rávezet minket.
A foglyok lelki reakcióit három fázisra bontja az író. Az első reakciókat a táborba történő felvétel váltja ki. Az Auschwitz tábla láttán felviharzó kezdeti sokk optimizmusba kezd kapaszkodni, amint megjelennek a kiváltságos tartásban részesülő, a tábor „elitjét” képező foglyok, akik feladata az új „szállítmány” fogadása. Az illúziók azonban hamar szertefoszlanak az első szelekció és a rabok személyes tárgyainak elkobzása után.
Az ember még ekkor sem adja fel: a humor eszközével veszi fel a harcot a szörnyűségek ellen. A nevetés még a halálközeli helyzetekben is lehetséges, mi több, rendkívül fontos a józanság megőrzéséhez. Ehhez tartozik egy másik lényeges adalék: a távolságtartó kíváncsiság. Frankl úgy véli, a tábori rémségek elviselésében elengedhetetlennek bizonyult ez a képesség. Magára, társaira, az őrökre, a szenvedésekre és helyzetére mint külső megfigyelő tekintett, és ezzel gyakran függetleníteni tudta magát a körülményektől, mi több a fájdalomtól.
Néhány nap elteltével az eleinte heves érzelmek tompulni kezdenek, mígnem apátia áll be. A folytonos ütlegelésre, a durva szavakra és kínzásokra fokozatosan rezisztenssé válik a foglyok lelke. A fájdalom persze nem múlik el teljesen, de már nem olyan intenzív, mint az elején. Egyvalami azonban így is mély sebet ejt az emberen: az igazságtalanság. Hogy mindaz, amiért szenvedniük kell, teljességgel indokolatlan. Ez ellen a lélek nem tudja magát felvértezni, vagy csak nagyon kemény erőfeszítések árán.
Frankl a továbbiakban a legmesszemenőbb részletekig elemzi a táborlakók pszichéjét. Betekintést nyerünk álmaikba, a lelki élet extrém éhség okozta „degradálódásába”, valamint az „idegháborúba”, aminek központjában a háború bizonytalan végkimenetele áll – csak hogy néhányat említsek. De ugyanilyen pontossággal és őszinteséggel mutatja meg a szépet és emberit, ami bár csekély mértékben, mégis megtalálható a táborban.
Mert ilyen embertelen körülmények között is megjelenhet a művészet, ahogy arra improvizált kabaréelőadások keretében időnként sor került; a szép csodálata, illetve az emberfeletti teljesítmények iránti tisztelet és áhítat. Az ilyen apróságok segítségével a kíméletlen rabságban, rokonainktól elszakítva is megélhetjük a szeretetet, és általa – csakis általa – képesek lehetünk a boldogságra. Frankl ezt egy érzékletes példán keresztül ábrázolja, amint a kínzó hidegtől terhes menetelés alatt feleségével beszélget. Bár nem tudja, hol lehet ő, hogy egyáltalán él-e még, rajta keresztül mégis átéli a „a szeretetben való megváltást”.
A harmadik fázis a táborból való szabadulás után következik. Az ilyesmit nem tapasztalt ember úgy gondolhatja, hogy az öröm legmagasabb fokát élték át ekkor a rabok. Valójában addigra már képtelenek voltak erre; bizalmatlanná váltak. Hamarosan mégis oldódik a gát, idővel már jóízűeket falatoznak, beszámolókat tartanak tapasztalataikról, és kitárul előttük a felszabadultság kapuja.
A nehézségek azonban itt nem érnek véget. A reszocializációs gátak, a környezetből hiányzó kellő együttérzés és talán a legfájóbb: a családtagok, barátok, szerettek halálával való szembesülés mind egy sokkal mélyebb kútba taszítja a szabadultakat, ahonnan kilátástalannak tűnhet a menekvés; ez a boldogtalanság. Frankl azonban optimista az egykori foglyok lelkiállapotának gyógyíthatósága kapcsán, ugyanis a táborban elszenvedettek után képtelennek látja, hogy bármitől is féljen még az ember.
A szerző két embertípust kíván megismertetni – hangsúlyozza, a típushoz való tartozás nemtől, bőrszíntől, státusztól, származástól, valójában minden külső tényezőtől független, csupán egyvalamin múlik: a választásunkon. Ettől függően tartozhatunk a tisztességesek vagy a tisztességtelenek csoportjába.
Tábori kápóként is miénk a döntés, hogy a fogvatartottakhoz mint emberekhez fordulunk-e, vagy az állatnál is silányabb teremtésnek nézzük őket; és a fogolylét sem mentesít fel a választás alól, hogy társainkra a bajban valóban bajtársakként tekintünk-e, vagy eszközként használjuk fel őket túlélésünk érdekében. „És [az embernek] igenis van választási lehetősége!”
A túlélés önmagában nem cél, ahogy azt Frankl megállapítja. A rabok többsége mégis ennek reményében kelt és feküdt mindennap. Az író ennek ellenére arra kereste a választ, van-e az őket körülvevő mértéktelen szenvedésnek és az abból fakadó halálnak értelme. Hiszen a szenvedés elemi része az életünknek. Ha még sincs értelme, akkor valójában a túlélésnek sincs.
Mert egy élet, amelynek értelme azon áll vagy bukik, hogy megússzuk-e elevenen vagy sem, egy olyan élet tehát, amelynek az értelme a véletlen kénye-kedvétől függ […] nem lenne érdemes arra, hogy egyáltalán megéljük.”
Rengeteg tanulságot vonhatunk le Viktor Frankl könyvéből. Manapság azonban – személyes észrevételeim alapján – nem hallani eleget róla és munkásságáról. Különös, hiszen elmélete rendkívül alkalmas olyan problémák megoldására, mint például az életközépi krízis, a depresszió, a kábítószerfogyasztás és az öngyilkosság, melyek korunk fenyegető patológiái.Bár tisztában vagyunk ezek létezésével és közelségével, csekély törekvés látszik a helyzet javítására. Az ember pszichés folyamatainak megértését célzó tanórák és az önismeret integrációja az iskolai és gimnáziumi tantervbe olyan elmaradottak, hogy jelenleg álomnak tűnik bárminemű előrelépés is ezen a téren.
Pedig sok felesleges fájdalomtól megóvhatnánk magunkat, ha jobban megismernénk lelkünk működését. Ha a szenvedés ugyanis elkerülhető, mindennél értelmesebb megszüntetni az okát. De ha erre nincsen módunk, csupán annyit tehetünk, hogy hozzá szelídítjük magunkat.
