#versportré – Szabó Balázs versei

f21.hu 2017. máj. 21. 0 5

Szabó Balázs versei az árnyék és sötétség földjének határmezsgyéire kísérnek el bennünket. A fény ugyan kísért minket, ahogyan egyre mélyebbre ereszkedünk a körmök, hajak, álomképek völgyébe, de valódi reményt nem ad. Balázzsal ezentúl rendszeresen találkozhatunk az f21.hu Irodalom rovatában is.

fáj

aknák voltak a mező alatt,
vagyis a fű már régen benőtte a lerakás pillanatát,
amikor még nem volt mező, talán föld volt.
értékes, megművelhető barna föld, esetleg fekete.
régiesen: szántó. amikor még vetettek bele.
ez most nem látszik, jóval a fű előtt.
az aknák, mint apró szigetek,
megtörték a vetés tengerének kihasznált mozgását.
a mező most egy tó, egy hasonlatot gyilkosnak
hívnak. ott szokatlan magasságban eltörött fák állnak ki, a tó állítólag úszhatatlan.
ez a mező is mozdulatlan, de ez néha
gyermekeket hív be játszani, a magas fű,
a gyermekláncfű, olyankor megmozdul a tó,
megroppan pár sziget és néha minden
tengeri beteg.

palackposta

az a vágy öntapadós, nem úgy,
mint az arcon, ujjak gereblyéivel
széthúzott csók, az államig ért,
utána elkopott, visszahúzom
és rögökre porlad, ahogy egy
közhelyes ígéret szokott,

kész csoda, hogy nem fogynak el a
folyók – …
hiába kutatjuk a fentebb eldobott
csobbanást, az a kő bármi lehetett,
legtöbbször inkább a bármi nehezedik,
megakaszt, feltartóztat, eltérít …

ez is, és a bármi közénk ékelődött,
ez a folyó nyughatatlanná tesz,
ha betét nélküliek lennének az
emberek, az egyikbe papírhengert
gyömöszölnék, s beledobnám akár a
követ, a bármit, ahogy a bőrödön
csobbanásként lila nyomot hagy ez is,
és a nehezedő bármi,

súlyosbodsz, fogás nélkül süllyedsz,
az arcomon szénfekete tenger nő,
gyorsan az üres papírhengert tekered,
– a csobbanásra mutatsz, a bármit –
s mialatt nem figyelek, a nyelvem
hullámai közé gyűrheted, ezt is és a bármit.

kívánni a dinoszauruszok kihalását

el akarlak vinni oda,
ahol kiszúrt kerekű biciklik
abroncsaiba réved a rozsda,
ahol megmássza peremüket
a beton,

ahol egy elreped szempár
fájdalmak közt exponál,
ahol sikítva guggolnak a földön
a derékba vágott fák,

el akarlak vinni oda …

el akarom vinni oda a szíved,
ahol szénfekete felhőkből
óceánokba törnek a balsejtelmek,
ahol a halak kiúsznak az égre,
s ikrájukat nem érik el az emberi kezek,

el akarlak vinni oda,
hogy meteorként
csapódj a bolygót rejtő
mellkasomba,

el akarlak képzelni a lángokba,
megkínzott testként préselődni,
ahonnan millió év múlva, ereimre
telepített olajkutak hideg csövein át,
szívod vérem, kívánva újra s újra.

Fotó: Fülöp Péter/FylepPhoto

Szabó Balázs 1983-ban született. Régóta foglalkoztatja, hogy gondolatait versben fogalmazza meg, a közelmúltban pedig sort is kerített rá. Kezdőként szabadon játszik a szavakkal, formákkal, vagy éppen a formanélküliséggel. Instagram-on @poetagramm néven találhatják meg az olvasók.

 

Categories: IRODALOM