Sok remek könyv van a világon. Regények, melyek a viharos történelem egy-egy szeletét tárják fel érdekfeszítően; novelláskötetek, melyek az emberi lélek rezdüléseit tűpontosan ragadják meg; művek, melyek a társadalom mérgező metódusáról rántják le a leplet. Ezeket a jelentéseket az ember felfogja, a felismeréstől megdöbben, és az olvasottak még sokáig motoszkálnak az agyában. De vannak regények, melyeknek annyira erős atmoszférája van, hogy az olvasás élménye már-már felülkerekedik a lényegi mondanivalón.
Szerző: Pap Rebeka
Boris Vian Tajtékos napok című prózája ilyen. Az író (és fordítója) úgy szövi a gondosan kiválasztott, hétköznapi szavakat egymás után, hogy azok sokszor meglepő, humoros, de mindig egyedi képeket eredményezzenek, az összhatás pedig csodálatos. A több jelentésréteggel bíró alkotás értelmezéséhez elsősorban Takács M. József meglátásait hívtam segítségül.
Egy keserédes regény keserédes története
A fiatal, francia író, Boris Vian 1946 őszén írta meg a Köpök a sírotokra című „amerikai krimijét”, 1947 telén pedig a Venyigeszú és plankton című alkotását. Az előbbit csupán irodalmi tréfának, az utóbbit meg szórakoztatásnak szánta a szűk baráti köre számára, így az első nagybetűs regénye a Tajtékos napok volt. Az író ez idő tájt a Papírügyi Hivatalban töltött be mérnöki állást. Bokros teendők híján irodájában írással ütötte el az idejét… hál’ Istennek! Nagy tervei voltak művével; a kezdő, tehetséges íróknak alapított Pléiade-díjat szerette volna megnyerni vele. A bíráló bizottság több tagja is lelkesedett a regényéért, ám végül a bíráló bizottság egyik elfogult tagjának, André Malrauxnak mesterkedése elérte célját: sikerült meggyőznie a zsűrit, hogy az ő kedvence, Jean Grosjean verseskötete kapja a díjat. C’est la vie. Vian elesett 100.000 franktól, a reklámkampánytól és könyve nagy példányszámban való megjelenésétől. Későbbi műveit nem a nagy presztízsű Gallimard kiadó adta ki, mely mint a minőség védjegye, növelte volna az író hatáskörét. Csupán 4400 példányban adták ki a Tajtékos napokat 1947-ben, és 20 év alatt alig pár ezer kötet fogyott belőle. Aztán 1963-ban papíráron vásárolta fel a regényt Jean-Jacques Pauvert, aki posztomusz sikert szerzett Viannak. Később Christian Bourgois zsebkönyv formában is kiadta a művet, az olvasóközönség pedig követelte a további Boris Vian regényeket. Ma egy Tajtékos napok első kiadást körülbelül 800 euróért, azaz 250 ezer forintért kaparinthatják meg a gyűjtők.
Dióhéjban (Spoiler alert!)
Colin szerelmes akar lenni. Találkozik Chloéval, egymásba habarodnak és összeházasodnak. Chloé beteg lesz, Colin szeretne rajta segíteni, de a lány állapota csak romlik, végül meghal. Szerelme pedig nem sokkal éli túl.
Ennyire egyszerű és röviden összefoglalható a történet, mivel a zsenialitása és esszenciája az apró részletekben és rejtett jelentésekben található.
Az esszencia – A szerelmek dinamikája
Colin a regény elején szerelmes szeretne lenni, vágyik egy kapcsolatra. Más téren nem panaszkodhat, hiszen csodás, világos, méretes lakásában kellemes jazz szól a koktélzongorából, fiatal, jóképű szakácsa, Nicolas finomabbnál finomabb ételeket készít neki, ő pedig gondtalan, munkanélküli napjait éli. Még a miteszerek sem jönnek ki az orrán, ha ő ezt nem nézi jó szemmel. Chloét is megkapja, mint mindent, mégis tragédiába torkollik a tökéletes kapcsolatuk. A fiú egy orvos segítségével próbálja megmenteni a beteg lányt, akinek az állapota tartósan nem javul. Colin már dolgozni is hajlandó, csak hogy megmentse kedvesét, de minden hiába. Szemléletes atmoszférateremtő hatás, hogy Colin hibátlan világa nem csak felesége haldoklásával hullik darabokra, hanem szakácsa is rekord gyorsasággal öregszik meg, lakása pedig folyton zsugorodik. Ez jól tükrözi jövőbeli lehetőségei szűkülését, melynek vége a teljes megsemmisülés lesz.
Míg az ő szerelmük a lánnyal együtt csendesen, bánatosan elhal, barátaik, a szintén szerelmes pár, Chick és Alise más-más módon, de őrjöngő őrültekké válnak, ezzel Colinék kapcsolatának tökéletes ellenpontjai lesznek. Chick karaktere a korabeli, Jean-Paul Sartre filozófusért rajongó tömeget figurázza ki, a fiú ugyanis egész életét, minden pénzét és kölcsönét arra teszi fel, hogy Jean-Sol Partr (ez a név egyike Vian elmés szócsavarásainak) minden művét megvegye és elolvassa. Kedvese, Alise kezdetben szintén lelkesedik a könyvbéli filozófus írásaiért, de idővel rádöbben, hogy közös csodálatuk tárgya Chick rögeszméje lett. Próbálja kijózanítani monomániájából, de végül maga is tönkremegy ebben, és többszörös gyilkossá válik. Épp úgy, mint a megvénült Nicolas és a haldokló Chloé, ez a pár is belerokkan az életbe. Az egyetlen közös bennük, hogy mind Colin körül mozognak. A fiú világa pusztulásának oka maga Colin karaktere. A fiúnak soha életében nem kellett küzdenie semmiért, ahogy korábban is írtam; minden az ölébe hullott. Szerelme betegsége az első negatív élménye, egy megoldásra váró probléma. Ez letaglózza, és képtelen megoldást találni. A vele összhangban élő és lélegző környezete (a lakása és a körülötte élők) azért pusztulnak el, mert karaktere bukásra van ítélve. Teljesült legnagyobb vágya, hogy szerelmes legyen, s amint ez az identitásképző elem elveszik az életéből, ezt képtelen túlélni, mert a gyermeki mesevilága egy csapásra változik át a felnőttek nehéz, veszteségekkel járó világává, melyhez nem tud időben felnőni.
Az író magánélete egyébként kifejezetten rímel a történet alakulására: Vian ekkor fiatal családapa, szembesül a felelősséggel, mert el kell tartania kisgyerekeit, miközben szívbetegsége miatt folyamatosan érzi a halál rá nehezedő súlyát.
Zene és víz
Erről a két meghatározó motívumról külön-külön is hosszasan lehetne értekezni, de azért nem szeretnék minden varázslatosan okos kis részletet lelőni a kedves leendő olvasó előtt, hadd maradjanak felfedezésre váró elemek!
A regényben zene árad minden helyszínen, akár hangszórókból, akár bakelitekből, akár a koktélzongorából, sőt, Vian még a hétköznapi tárgyakat is muzsikáltatja: polka ritmusra pattog a hintaszék, a napsugarak csengő zenét zengenek, ahogy megcsillannak a lakás rézcsapjain, és az orvos Chloé beteg tüdejéből is furcsa dallamot hall. Apropó Chloé! A tökéletes, eszményi szerelmet megtestesítő karakter nevét a jazz zenész, Duke Ellington egyik daláról kapta. Ezen kívül számos egyéb remekmű nevét fedezhetjük fel a műben a jazzóriásokról elnevezett utcák mellett.
Még a víz rendszerint a megtisztulás, újjászületés motívumaként jelenik meg a kultúránkban, (gondoljunk csak a kereszténység egyik alap rituáléjára, a megkeresztelkedésre / bemerítkezésre), addig ebben a műben hol az átláthatóságot, hol a tükröződést szolgálja, illetve a halálhoz kötődik. A már említett Chloé nevű szám alcíme: Song of the Swamp, vagyis a Mocsár dala. Tehát már a lány neve is utal a nemsokára bekövetkező pusztulásra. És persze ne feledkezzünk meg róla, hogy a betegsége is egy vízinövényhez, a lótuszhoz köthető, mely miatt állandó szomjúságban szenved. Az előkerülő, fenyegető, jeges környezet és a tajtékos örvényeken táncoló hajóroncsok szintén a víz halálhozó szerepéhez kapcsolódnak.
Mesés, bizarr környezetrajz
A megvaduló gépnyulak, a csapból előjövő, ananászos fogkrémet evő angolnák, nyúzott bikafejek, részeges kutyák, rikoltozó madarak, a békakórus és a beszélő macska-egér páros mind-mind meghökkentő és mulattató színfoltok a regényben. Ezekben és a már bemutatott lótuszvirágban rengeteg asszociációs lehetőséget, kulturális, társadalmi utalást fedezhet fel az az olvasó, aki belelát a képekbe. Szerintem a legtöbb ilyen szürreális elem „csupán” a halál szimbóluma, mely finom hangulatfestéssel húzza alá a szerelmesek széteső világát.
Természetesen még hosszasan lehetne írni a további motívumokról, a szereplőkről, az őket megtestesítő elemekről, a kapcsolatrendszerükről, de arra bátorítom az olvasót, hogy bátran vegye kézbe a Tajtékos napokat, és engedje, hogy a zenélő, groteszk mesevilág szabadon magába szippantsa, és érezni fogja azokat a tökéletes rezdüléseket, amik ilyen varázslatossá teszik ezt az alkotást!
