2019 októberében debütált a mozikban Gerőcs Péter rendezésében a Természetes ellenfény című portré dokumentumfilm. A kétrészes alkotás bemutatja Nádas Péter gombosszegi világát, intim környezetét, majd másik megvilágításból, irodalmárok, kritikusok, szerkesztők, fordítók és Nádas Pál segítségével, reflexiójával körvonalazza az író személyét.
Az első rész – Gombosszegi remeték; ez körülbelül a film egyharmada – Nádas Péter otthonába kalauzolja a nézőt. Itt betekintést kapunk abba a csöndes, szinte meditatív környezetbe, amelyben Nádas, elmenekülvén a budapesti közegből, berendezte Magdával az életét. Beszél a munkásságáról, az életfelfogásáról, a napi rutinról; közben babot pucol, kertészkedik, felolvas, nem utolsó sorban pedig megidézi a személyes múltat. A film második része, a Portré óvatos megrajzolása nem Nádas Pétert mutatja, de szorosan róla szól. A filmnek ez a része egy beszélőfejes interjúfilm, amelyben irodalmárok, kritikusok, szerkesztők, fordítók és a testvér idézik meg a szerző személyét, ellentmondásos, néha kissé provokatív gondolkodását. A két filmrész így helyezi kétféle fénytörésbe a szerzői portrét.
Gerőcs Péter, a film rendezője elmesélte lapunknak a Nádas-dokumentumfilm forgatásának körülményeit, történetét:
,,Azért is volt 4 vagy 5 év a munka, mert az első 1-2 év a közeledés idejével telt. Nádas, bár polgári-civil megnyilvánulásaiban egy joviális ember benyomását kelti, rendkívül zárkózott. Ahogy Radics Viktória fogalmaz a filmben: „Annak ellenére, hogy egy nagyfokú vallomásosság érezhető minden művében, én azt hiszem, hogy ő egy nagyon rejtőzködő író és ember. Tehát én nem tudom kiismerni, nem tudom megismerni.” Nos, ezen a falon kellett átjutnom, és nem állítom, hogy maradéktalanul sikerült. Az első alkalommal például egy 5 fős stábbal érkeztünk. Volt hangmérnök, B-operatőr, drónos, lámpák, miegymás. Nádas komoran ült a székében, és keményen nézett a szemembe. Világos volt, hogy ez így nem fog menni. A következő alkalommal már egyedül mentem. Egy centit tudtam hozzá közeledni. Aztán egy hónap múlva megint egyet. És ez a folyamat így ment évekig, bár azt hiszem, soha nem értette igazán, hogy mit akarok tőle. Mígnem 2-3 év után felajánlotta, hogy vegyem fel, ahogy az újságját olvassa a heverőn. Ekkor éreztem először és utoljára, hogy megértette és elfogadta a forgatás szabályait, egyszersmind a folyamat célját. Ez látszólag apróság, valójában kardinális kérdése a filmnek.
De most elmondom az egészet máshogyan is. Számomra, mint kortárs író számára, Nádas nagyon fontos volt kamaszkoromtól fogva. Bizonyos értelemben szellemi elődöt is láttam benne (bár ma már a különbségek hangsúlyosabbak). Fel voltam villanyozva a forgatás miatt. Tele voltam elvárással, ötlettel, gondolattal, kérdéssel. Szóval volt egy vízióm. Aztán egyszer csak ott állok a gombosszegi portán, és nincs más, csak ez a pici, kissé megkövéredett, nevetgélő, de távoli ember, aki vagy ül egy asztalnál, vagy főz, vagy szüretel a magas-ágyásban. Ez ennyi. Nincs benne több (itt fontos megjegyeznem, hogy a külföldi meg belföldi haknikat próbáltam kerülni, mert számomra ezek az író-imázs közhelyeinek ábrázolatát alkotják, semmi mást; bár persze akad ezekből is a filmben). És akkor újra kellett gondolnom a film koncepcióját. Elfogadni, hogy maga ittlét és a környezet az, aminek beszélnie kell Nádas helyett. Hiszen, gondoltam, Nádas ez a madárcsicsergés is, ez a faluvégi harangszó; az ő belső környezete nem más, mint épp ez a kert, benne a dolgozószobájával. Szóval meg kellett érkeztetni ide a nézőt. Lelassítani a filmet, amennyire csak lehet, hogy aki bizalmat szavaz a filmnek, egy közös meditációban vegyen részt. Ez, ez a csönd történik az első részben.
A film második részében viszont az elfogulatlanság, a kultusz lebontása, és a valós író-személy újraépítése volt a cél. A kétféle megközelítésmód, belátom, kicsit sérti egymást. A néhol rideg és analitikus vagy kritikus beszéd az intim betekintéshez képest felsebző. Mindenesetre nem volt jobb ötletem. A pályatársak megszólaltatása még úgy, ahogy ment, de a kiegyensúlyozottá tétel már nehezebb volt.
Miután a film elkészült, a nádasi kultusz őrei, akik lángos pallossal védik a szerző dicsőségének örökmécsét, kicsit nekem estek. Pedig éppen erről beszél a film is. Talán előbb-utóbb megértik, hogy a kultusznak is az tesz jót, ha a benne összetöpörödött személy néha levedli, mint az elvastagodott, elhalt bőrt, hogy újat növeszthessen.”
