Hazudnék, ha azt mondanám, hogy különösebb várakozás, előzetes elvárások nélkül nyitottam ki Terék Anna Háttal a napnak című új verseskötetét. Meggyőződésem ugyanis, hogy a szerző Halott nők címet viselő előző, negyedik könyve a magyar kortárs traumalíra egyik legkiemelkedőbb alkotása. Ha az ember már eleve magas elvárásokat támasztva vesz kézbe egy kötetet az sokszor nem praktikus, hiszen könnyen rossz szájízzel fejezhetjük be az olvasást. Ez nem az, amit vártam – gondolhatjuk.
A Háttal a napnak esetében is ez jutott eszembe: ez nem az, amit vártam, de hamar kiderült, hogy valami másabb, ha úgy tetszik meglepőbb, talán hozzáférhetőbb líráról van szó, olyan dologról, amelyhez kapcsolódni kell. Vannak könyvek, amik az idő során fontossá, meghatározóvá válnak az ember életében és vannak olyan kötetek, amikről az első olvasás után tudod, hogy a fejedben, benned maradnak és követni, kísérni fognak az életed során. Ennek a jelenségnek a miértjeit nehéz lenne megmagyarázni, talán a kérdéseken, és az ügyes kérdezésen múlik minden.
„Apám a kaszárnya előtt állt,
egyik lábáról a másikra billent.
Abban a megfagyott tájban
csak ő mozgott.
Állt mérgesen anyám,
állt a nővérem és én is,
és a többi katona sem mozdult.
A kaszárnya előtt billegett,
szemhéja félig lecsukva,
mint aki utólag szégyelli
az összes lenyelt korty pálinkát.
Pedig minden katona iszik.
Nem is lehetne azt máshogy,
nem igaz, uram?”
(Fekete hó, 60.)
A kötetben ugyan megjelennek olyan kérdések, amelyeket a Halott nők is feszeget, például az alkoholista férfi, sőt egyáltalán az alkoholizmus jelenléte, a függőség és a mástól való függés kérdése, illetve a délszláv háború, azonban itt egy sokkal személyesebb perspektívával találkozunk. A lírai én mesél, legtöbbször az apjáról, a halálról és a háborúról, magáról vagy a közeli környezetéről. És bár mesélés közben látszólag tudatosan igyekszik távolságot tartani, mégis beszippant az agyban, a testben, a lélekben és a külvilágban játszódó folyamatok kavalkádja, lehetővé téve azt, hogy a bent és a kint, a közel és a távol, a fent és a lent (transzcendens és fizikai értelemben is) kontrasztos, mégis elválaszthatatlan kettőse kísérjen minket a szövegek olvasása közben.
A Háttal napnak szerkezetét tekintve is érdekes, nem tagolódik ciklusokra, vagy ha úgy vesszük, a kötet versei egyetlen nagy ciklust alkotnak. Ennek relevanciája, pedig a könyv olvasása közben válik egyértelművé, indokolttá. Ugyanis egy olyan kötetről van szó, amely olyannyira koherens, hogy nehéz lenne egymástól elszakítva, szegregálva értelmezni a verseit. A képek, motívumok (pl. természeti, fizikai és testi, háborús), érzések, mint a Tetris játék kockái forognak, visszatérnek, egymásba illeszkednek, fokozatosan segítik a jelentésteremtést, míg kirajzolják a teljes képet. Történetek játszódnak a szemünk előtt: egy felnövés története, egy haláleset története, egy háború története, személyes küzdelmek történetei. A történetek szálai azonban vitathatatlanul összeérnek, sőt talán egymásból indulnak, egymás által, egymáson keresztül értelmezhetjük őket.
A könyvnek íve van. Egy családi képből haladunk a halál felé, miközben az alkoholizmus és hatásai, a betegség és a kórház traumatikus képei jelennek meg a szemünk előtt. A halál azonban itt nem egy végpont, sokkal inkább kérdések kiindulópontja. Hogyan lehet viszonyulni valamihez, ami már nincs, de bennünk mégis van? Lehetséges-e megbocsátani, feloldozni és elengedni? Hogy változhat meg előttünk a szüleink képe, hogy válnak védelmezőből támadóvá és elesetté? Mi marad utánuk bennünk, és mit adunk át ebből másoknak?
„Épp ahogy most ettől
a beszélgetéstől is félek.
Már túl sokáig tart, és
még mindig magázom magát.
Jobb lenne még nagyobb távolság,
jobb lenne elszaladni innen.
Egyszer csak megálltam,
belefagyott ebbe a földbe a lábam,
és azóta sem tudok mozdulni.”
(Állat, 68.)
A lírai én mesél, írtam fentebb és valóban, a versek elbeszélője megszólít valakit, akit a kötet jelentős részében uramnak szólít, majd a kötet utolsó harmadában kirajzolódik az apa mellett megjelenő második férfi, Szabolcs alakja. A hozzá és a férfiakhoz való viszony, a tőle és a másoktól való általános távolságtartás mint explicit törekvés (és egyben félelem), illetve az apa alakjától és tetteinek hatásától való örökös függés válik a kötet egyik kulcskérdésévé. „Mit gondol, el tud úgy múlni valami, / hogy az ember nem próbálja kipucolni / magából mindennap?” – teszi fel a kérdést a lírai én (Félbetört benzodiazepinek, 72.), és a könyv kapcsán megfogalmazódik az olvasóban is, hogy vajon mi is a célja ennek a mesélésnek, vagy ha úgy tetszik a másik fél hallgatásának: a feldolgozás, a felejtés, a vágy a megértésre és megértetésre?
Terék Anna új kötetének ereje, amellett, hogy poétikailag, retorikailag és szerkezetileg gondosan átgondolt és megformált, talán a kapcsolódásban rejlik. A vágyban, hogy tovább olvassuk, feszegessük a könyv kérdésit, amik lehet, hogy eddig is bennünk voltak és velünk is maradnak a továbbiak során. Olyan traumalíra ez, amely tudatos, nem túlírt és személyes jellege ellenére sem válik öncélúvá. Egy költészet, amelyben jól ismert toposzok és kérdések is megjelennek, de nem válnak unalmassá vagy elhasználttá, egy könyv, ami gondolkodásra késztet, gyönyörködtet és borzongat.
Terék Anna: Háttal a napnak – Kalligram, 2020, 2990 Ft
Kiemelt kép: Kalligram
A Végével kezdődött minden – Bartis Attila: A vége könyvajánló
