Létezik két, egykor ünnepelt szerző, akiket a második világháborúban betöltött szerepük miatt hosszú időre száműztek az irodalmi Hall of Fame-ből. Cikksorozatunkban Knut Hamsun és Louis-Ferdinand Céline portréja tárul az olvasó elé.
Munkáikban egyszerre keveredik a humanizmus és a mizantrópia, a nárcisztikusba hajló önhittség és az önmarcangolás, a Fenség kutatása és az altesti nyelvezet. Megvetik a nyárspolgári középszert, de irtóznak az abszint-dekadenciától is. Műveikben azonban biztos pontként mutatkozik a modernitástól, a pénztől és a becsvágytól való undoruk, illetve az, hogy írásaikban (a sok morgás és átkozódás mögött) rengeteg szeretet van elrejtve.
Csupa ellentmondás, különleges lelki alkat. A regényeik mellett a személyiségük is ezt a kettősséget mutatja. Masát András találó megfogalmazásában: „nagy művészek, kis emberek”. Mellőzöttségük nem túl meglepő, hiszen mindketten náci kollaboránsok voltak, valamint támogatói a hitleri Németországnak. Nemcsak nálunk számítottak közel kiadhatatlannak a szocializmus idején, de hazájukban is – a mai napig – rituális vita övezi személyüket és helyüket a honi irodalomban.
Az első részben a norvég Knut Hamsunról lesz szó. Életéből kirajzolódik, hogy az irodalmi szövegek alapján kialakult szerzői képet hogyan módosítják a nem irodalmi megnyilvánulások, illetve a szerző publicisztikai szövegei.
Knut Hamsun – a Nobel-díjas náci
„Az érzékeny, álmodozó zseni, aki gyönyörű szerelmi történeteket alkotott, lehetett-e valóban náci?” – tette fel a kérdést Robert Ferguson, Hamsun angol életrajzírója. „Odaadnám a jobb karomat, hogy úgy írjak, mint Knut Hamsun” – így Henry Miller amerikai szerző. „A modern irodalom atyja” – ezt pedig Isaac Bashevis Singer zsidó-lengyel származású amerikai író mondta. A szuperlatívuszokat azzal lehetne toldani, hogy Hamsun talán a posztmodern irodalom atyja is. Hiszen Éhség (1890) című regényében ehhez minden feltételt felállított: a szöveg épp annyira irodalmi előzménye a kaffkai egzisztencializmusnak és abszurditásnak, mint Bukowski nyers önvallomásainak. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen szerző megkerülhetetlen. Ennek ellenére az irodalmi intézményrendszer hosszú időre „eldugta” az 1945. előtt még ünnepelt Nobel-díjas alkotót – és nem azért, mert írásai egyik napról a másikra elromlottak volna.
Knut Hamsun politikai tevékenységét nem lehet védeni.
Elárulta a hazáját (bár írásaiból süt: menthetetlenül rajong Norvégiáért) és általában a humanizmust, amikor a Harmadik Birodalom mellé állt, és támogatásáról biztosította a norvég náci bábkormányt. Irodalmi pályája azonban már más tészta. Akármennyire is elutasítjuk a személyét, az vitán felül kéne, hogy álljon: ostobaság volt az ötven év emlékezetkiesés, amellyel írói munkásságának jelentőségét szándékosan figyelmen kívül kellett hagyni.
Gyermekkorát a nyers norvég vidéken, egy messzi északi kisvárosban, Hamaroyban töltötte. Ezt az időszakot később az idilli jelzővel illeti, amelyben ő és a családja a természettel és az állatokkal szoros összhangban éltek. Az ottani viszonyok végérvényesen meghatározták szemléletét. Hamsun egész életében ebben a nyers, norvég paraszti lét szabta keretben gondolkozott –, innen ered anticivilizációs, tekintélyelvű szemlélete is.
Most már két hete nem olvastam újságot és lám, kitűnően érzem magam, lelkem nyugalma egyre gyarapszik, énekelek, nyújtózkodom és esténként födetlen fővel szemlélem a csillagos eget.”
Knut Hamsun: Őszi csillagok
A veszélyt, amely ezt az ideát fenyegeti, a kapitalista társadalomban jelölte meg. Ez az ellenség írásaiban is megjelenik, a gőgös kapitalistát gyakran „öltözteti” angolnak. Hamsun fiatalon még az érettségit sem tette le, ennek következtében hiányzott belőle az az akadémiai műveltség és társadalmi háttér, ami kora európai irodalmának fontos feltétele volt. Iskolázatlanságától élete végéig szenvedett, tudását autodidakta módon szerezte. Többek között innen is származtatható a kánonalkotó intellektuális körökkel való állandó szembenállása, provokációja, a szándékosan szélsőséges pozíciók felvétele.
Műveletlen emberben ilyen óriási műveltségű még nem volt.”
George Bernard Shaw
Mielőtt 1890-ben fő művét, az éhező oslói fiatalember történetét (Éhség) megírta, kétszer járt Amerikában, de akkor is csak mint batyuslegény kóborolt alkalmi munkákat keresve. Az itt átélt tapasztalatok azonban élete végéig elkísérték, és talán befolyásolták is sorsának kimenetelét. Egy indián táborban tett látogatása megerősítette őt abban, hogy a rasszokat el kell különíteni egymástól, így kerülve el a „faji káoszt”. Élményeit A modern Amerika kulturális életéről (1889) című munkájában összegezte. Amerikai tapasztalatai a kapitalizmusba és a demokráciába vetett hitét egyaránt korán aláásták – ha egyáltalán rendelkezett ilyennel. Mély ellenszenvet érzett a szabadság ezen formája iránt. Úgy gondolta, hogy minden magasabb rendű dolgot a legalacsonyabb szintre zülleszt, és a vagyont teszi meg elsődleges erkölcsi mércévé.
Amerikából mint megalázott, kisemmizett ember tért haza. Ezekből az élményekből is táplálkozik a technikai fejlődéssel, a modern iparral és a nagyvárossal kapcsolatos negatív attitűdje. Azonban ez a szemlélet különleges írói energiákat is felszabadít: a szembenálló outsiderség Hamsun írásainak igazi felhajtó erőt tud adni. Később aztán ez a hozzáállás juttatja el a ’30-as, ’40-es évek politikai ámokfutásáig.
Hamsun szerint a 19. század végén a prózát izzadságos munkával megszerkesztett szalonszövegek uralták, amelyek nélkülözték a pszichológiát, az érzelmi betekintést, a lélektaniságot – ő persze harcban állt az ilyen konvenciókkal. Igyekezett megbontani azokat: az Éhség egy karcsú regény, ám mégis hatalmasat dübbent az irodalmi szalonok asztalán. Az egyes szám első személyben megírt történet az emberi elme és szív ellentmondásos működését addig páratlanul hiteles módon ábrázolta, a kritikusokat és az olvasókat egyaránt lenyűgözve.
Elterjedt nézet, hogy legnagyobb műveit (Éhség, Pán, Viktória) pályája elején írta. Ebben van némi igazság: Hamsun idővel egyre inkább elfordult az újításoktól, és olyan írók hagyományát követte, mint a nagy orosz realisták, Dosztojevszkij vagy Tolsztoj. Az „eposzok” is megkapták az őket megillető helyüket: a szerzőt 1920-ban Nobel-díjjal jutalmazták az Áldott anyaföld (1917) című munkájáért. Ebben az írásában Hamsun egy olyan érintetlen, mezőgazdaságra alapozott, modernitástól meg nem rontott életet fest le, amely csak a négy évszak változásaira hagyatkozik.
Hitler és az NSDAP felemelkedését az 1930-as években, illetve későbbi hatalomra jutásukat Hamsun már a kezdetektől fogva lelkesen fogadta. A Harmadik Birodalom megvalósulásában a „germán lélek” szellemi győzelmét látta. A náci vezetéshez is eljutott a nagy nevű és elismert író „rajongása”. Különösen Joseph Goebbels és Alfred Rosenberg viszonozta a nemzetközi reputációjú írófejedelem ideológiai közeledését, tőlük Hamsun minden évben kapott születésnapi üdvözletet, a 80. születésnapjára még Hitlertől is.
Az 1930-as években feleségével többször is járt Németországban és 1934-ben, amikor elnyerte a Frankfurti Goethe-díjat, a 10.000 márka jutalmat visszaadta, így segítve a németországi nemzetiszocialista mozgalmat. 1943-as találkozásuk után pedig Goebbelsnek ajándékozta azt az érmét, amelyet 1920-ban a Nobel-díjjal együtt kapott. Egyszer még Hitler is fogadta őt személyesen, de a Führer rövidre zárta a látogatást: nehezen viselte a süket, neki sok esetben ellentmondó, Norvégia autonómiáját védelmező írót.
Hamsun egy cikkében már 1935-ben fellépett az ellen, hogy a koncentrációs táborba zárt pacifista újságíró, Carl von Ossietzky Nobel-békedíjat kapjon. A német állam felé hajló szimpátiáját (amely masszív angolelleneséggel párosult), ekkor tette először láthatóvá a nemzetközi közösség számára, míg a háború kitörése után végérvényesen a fasiszták és a kollaboránsok táborába sorolt. Egy idő után lehetetlenné vált figyelmen kívül hagyni reakciós politikai hozzáállását. 1940. májusi cikkében, miután Norvégiát lerohanták a német csapatok, felszólította honfitársait, hogy tegyék le a fegyvert, és ne tanúsítsanak ellenállást.
Jóllehet, hogy az ekkorra túlélt két agyvérzése és növekvő siketsége mellett az intellektuális teljesítőképessége is romlott, de az biztos, hogy készségesen állt a megszálló hatalom kollaboránsai közé. Magas státuszából fakadó befolyását azonban többször használta arra, hogy a németek által bebörtönzött embereken segítsen.
Hamsun a végsőkig lojális maradt: még akkor is támogatta a nemzetiszocializmus eszméjét, amikor már egyértelmű volt, hogy a németek kapitulálni fognak. Hitler halálának hivatalos bejelentése után (órákkal a norvég bábkormány bukása előtt) patetikus nekrológot írt róla, amelyet az akkor vezető norvég újságok közöltek: „Adolf Hitler: én nem vagyok méltó arra, hogy az ő nevét hangosan kimondjam, s az ő élete és tettei nem indokolnak semmilyen szentimentális eszmefuttatást. Ő harcosként az emberiségért küzdött, és az evangélium prófétája volt minden nép számára” — fogalmazott Hamsun.
A háború lezárásával Hamsunt letartóztatták „országárulás” vádjával. A pszichiátriai megfigyelése és tárgyalása majd’ két évig tartott, amit egész Norvégia nagy figyelemmel kísért: Norvégia büszkesége Norvégia szégyenévé vált. Hamsun megélte, milyen az, amikor az ember saját maga lesz megvetés tárgyává.
Ilyen körülmények között született meg a szerző önéletrajzi írása, a Benőtt ösvényeken (1949), amelyből kirajzolódik, hogy Hamsun vállalhatatlan kijelentéseit nem egy szenilis vénember tette. A könyv nagy megdöbbenést okozott: sokaknak nem volt elfogadható, hogy egy náci ilyen terjedelemben szóhoz juthat, és azt még ki is adják. A mű természetesen nem a közvélemény várakozását tükrözte. Hamsun nem finomkodott, dacosan ragaszkodott vélt igazához és nem egy náci töredelmes vallomását vagy védőiratát írta meg.
Ebben az írásában visszautasítja, hogy bármi rosszat tett volna, és leginkább a vele való bánásmódra panaszkodik, illetve az öregek otthonában átélt triviális napokról ír. Épp ebben rejlik a hamsuni offenzíva: amikor helyzete miatt kesereg vagy önmaga védelmére kel, az azért van, mert nem kívánja betölteni a közvélemény által számára előre megírt szerepet: a jóságos polgárok előtt vezeklő, hazaáruló náciét. Éppen ezzel csúszik bele az ellentétes, (örömmel) felvett szerepbe: gőgös, reménytelen nemzetiszocialistának mutatja magát.
Kit terhel a felelősség ezért? Egyénileg, külön-külön senkit és semmit. Egy rendszert. Az eleven élet gúzsba kötését, a lelketlen és szívtelen szabályok uralmát, a sémákba és táblázatokba szorított pszichológiát, az egész ellentudományt. Lehet, hogy mások elviselik ezt a tortúrát, nem érdekel, én nem viselem el. Ezt talán a pszichiáternek is meg kellett volna értenie. Egészséges ember voltam és kocsonya lett belőlem.”
Knut Hamsun: Benőtt ösvényeken
Végül 325 000 korona pénzbüntetésre ítélték, ami teljes anyagi csődbe taszította, de börtönbüntetést nem kapott „tartósan megrendült lelki erejére” való tekintettel. Knut Hamsun 1952-ben halt meg, ekkor 92 éves volt. 2002-ben utcát akartak róla elnevezni Oslóban, de heves közéleti vita után a javaslatot leszavazták. Szintén aggályok merültek fel az író halálozási helyén, Grimstadban is, ahol kiderült, hogy az átnevezésre javasolt utca két lakójának családtagjai is náci koncentrációs táborokban vesztették életüket; végül egy másik teret neveztek át. Norvégiában összesen hét településen viseli utca az író nevét.
Negyven évnek kellett eltelnie ahhoz is, hogy Hamsun emlékmúzeuma felépülhessen. A Hamsun Központot 2009. augusztusában adták át, gyermekkorának színhelyén, Hamaroyban – zsidó szervezetek heves tiltakozásától kísérve. Kétségtelen, hogy (szégyenteljes politikai tevékenységét nem feledve) Hamsun könyveinek kiemelt polcon van a helye, hiszen irodalmi fejlődésünk fontos része. A próza nélküle nem lenne az, aminek ma ismerjük.
Művei közül magyarul legutóbb a Pán jelent meg 2019-ben, az Éhség 2015-ben, Az áldott anyaföld 2005-ben, a Benőtt ösvényeken pedig 2002-ben. A szocialista idők szűrőjén (talán témája miatt) egyedül az Éhség ment át: van egy 1965-ös kiadása. A többi munkájáért egészen a ’20-as, 30’-as évekig, illetve a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár raktáráig kell visszamenni.
Kiemelt képek: teaterinnlandet.no, thetimes.co.uk.
Felhasznált irodalom:
Irodalmi szövegek és politikai szerepek: A Hamsun-jelenség, szerk. MASÁT András, Bp., Gondolat , 2011.
