Ezúttal Szabados Attila útinaplójának második részét olvashatjátok Kortárs rovatunkban. Az első rész itt érhető el.
Jób 30:23 / Svéd napló, 2. rész
Stockholm. Erre vártunk. A pályaudvarról egyenesen egy irodaházak közé ékelt templom felé vesszük az irányt, egy óra múlva kezdődik a koncert, visszavárnak, mondja a szervező. K a falon lévő szarkofágokat nézi, tele vannak csontokkal, ezek igazi csontok, mondja.
Hideg van, tűz a nap. A városháza árkádjai alatt turistacsoportok gyülekeznek, ha oda akarunk érni a királyi palotába, sietnünk kell. A vonaton megevett tükörtojásos-vajkrémes szendvics még néhány órára eltelít mindkettőnket. Akár Budapesten is lehetnénk, ha nem éreznék valamit, valami furcsát, talán a hideghez és a tűző naphoz van köze. Az egész város zúg, mégsem beszél senki.
Megyünk le, a csigalépcsőn K a korlátba kapaszkodik, a fényviszonyok hirtelen megváltozása nem tesz jót. A királyi ékszerek közül néhányat még ma is használnak. Előre kell tenni a hátizsákomat a hasamhoz, nem akarom magam mellett cipelni. Kék és arany koronák a 17-18. századból. Kardok, palástok. K elvesz egy angol nyelvű prospektust, nekem csak francia marad. Gyakorlok, a bevezető szöveget értem, minden másból csak a lényeget.
Lassan kell kilépni a fényre, néhány percre megállunk a félárnyékos területen, hogy a szemünk hozzászokjon a változáshoz.
Termek, termek, termek. Két kedvencem van, egy 2006-ban átadott szoba, ahol a mostani uralkodók még ma is gyakran fogadnak vendégeket, és egy régi, ahol a huszadik század elején az egyik hercegnő festményeket készített, az ő képei lógnak a falon.
A palota előtt tömeg. K-val egy mongol család mögé ékeljük magunkat, izgatott lesz, jön a rezesbanda, mondja. Hátrébb állok, korog a gyomrom, az őrség fel-alá masíroz. A félórás esemény alatt három cigit szívok el, napszemüvegben, kapucniban állok. Cserébe azt ebédelünk, amit szeretnék. Teljesen mindegy.
Nincs személyes kiszolgálás, nem kell sorban állni. Levetődünk egy asztalhoz, simogatjuk a QR-kódot, beolvassuk telefonnal, rendelünk. A tészta forró, finom, három perc alatt eltüntetjük. Haza akarok menni, mármint Norrköpingbe, a Netflix elé, tükörtojással, vajkrémmel. Néhány percet pihenünk, fölöttünk üvegtető, meleg van, mint egy terráriumban. Ez volt Stockholm? Ennyi? Annyi mindent terveztünk, de mit csináljunk, ha nem tart itt a város.
Másik úton megyünk el a lakásig, a parton kacsák, sirályok. Az előttünk sétáló fiúra azt hiszem, ismerem, rá akarok köszönni.
Befejezzük az MH370-es gépről szóló sorozatot. A francia újságíró érvelésével nagyon meg vagyunk elégedve, a többiekét mindketten konspirációnak tartjuk. Persze a Le Monde nem alkalmaz hülyéket. Már fél nyolc van, még világos, későn sötétedik.
Reggeli. Tükörtojás, pirítós, vajkrém, már a harmadik ízesítést próbáljuk ki. Nem akarok hazamenni, ma érzem először azt, hogy jó helyen vagyok. K még nem ébredt fel, a macska nyávog, nekem kell enni adnom. A tasakos macskakajának puha, májkrémszerű állaga van, szagolgatom, jó illatú. Belenyal, nem eszik tovább. K szerint normális, mindig a harmadik napra válnak az új helyek otthonossá.
A Nyköpingbe tartó buszon a sofőrnek good morningot köszönök, morning?, kérdez vissza, már fél tizenkettő van. Szóval tart minket, honnan jöttünk, merre megyünk, és elsüt egy poént, amit értek, meg egy másikat, amit nem. K már érti a svédet, tud németül, így nem olyan nehéz.
A nyköpingi templomban a Bibliát lapozgatom, nagyhétfő van, a megfelelő szakaszt keresem. K a padlót nézi, a kőlapok alatt csontok vannak. Egy időre elválunk, beülök az egyik padba, nézem a főoltár fölötti hatalmas festményt, az utolsó vacsora sötét tónusait arany keret szegélyezi. A hátsó szarkofág fölött: Thetärthethuussomallomlefwandomförlagtär Job: 30:23. Jól tudom, hogy halálba viszel, abba a házba, ahol minden élő találkozik. Kilépek a napra, magamba tömködök egy csokis muffint.
K-val néhány éve sokat sétáltunk itthon is a Stefánia út környékén. Innen nézve semmi sem változik, nézzük a házakat, kinek melyik tetszik, be kellene kopogni, megkérni a lakókat, hadd nézzünk körbe. A telefonom szerint a tenger felé tartunk, azaz a tengerből idáig benyúló tószerű vízfelülethez.
A mólót ötven méterenként kilátó szakítja meg. Fel akarok mászni, de a létra pont a víz fölött van, nincs olyan rész, ahová ki lehetne lépni, hogy elrugaszkodjak. Mégis feljutok, csinálok néhány képet, nézem a móló végét, látni akarom a kanyart, ahogy a víz tengerré szélesedik. Nem tudok lemászni. Le fogok ugrani, mondom. Inkább, minthogy a vízbeesést kockáztassam. Aztán mégis sikerül, olyan, mint régen a padlásról, pontosan olyan, még a felső keresztgerendát is úgy szorítom, mint akkor. Kifújom magam. K ideadja a hátizsákját, közelebb lép a létrához, kihajol, egyik lábbal fellép az első fokra, aztán vissza le.
Már egy fél órája ugyanazon a mólón sétálunk, az előttünk és mögöttünk lévő táv mégsem változik. Látni akarjuk a végét, de kezdjük feladni. A csónakok előtt néhány méterrel visszafordulunk.
Szabados Attila (1999, Debrecen) a BME mesterszakos hallgatója, Budapesten él. Verseket, kritikákat ír, amiket többek között az Alföld, az Élet és Irodalom, a Jelenkor, valamint a Bárka közölt. Első, Vérsűrűség munkacímű verseskötetén dolgozik.
Kiemelt kép: Szabados Attila fotója alapján
