Az 1920-as években alig volt ismertebb amerikai író Sherwood Andersonnál, műveit a legamerikaibb alkotásoknak tartották Walt Whitman versei óta. Hatását bizonyítja, hogy ő indította útjára Faulknert, közbenjárása nyomán jelent meg Hemingway; Charles Bukowski és John Fante pedig többször mesterükként hivatkoztak rá.
Művei szinte beszerezhetetlenek, magyarul legutóbb 1972-ben jelent meg, azelőtt pedig csak a ’20-as, ’30-as években kísérte széles figyelem munkáit. Pedig Gertrude Stein műgyűjtő – akinek párizsi szalonjában tartott estélyein olyan jeles művészek jelentek meg, mint Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald, Ezra Pound vagy Pablo Picasso – nemzedéke legjobb stilisztájának mondta. Úttörő volt, irodalmi szupersztár, ellenben döbbenet, hogy napjainkra szinte teljesen megfeledkeztek róla. Az Anderson nyomát taposó amerikai modernek (pl. Dos Passos, Faulkner, Hemingway vagy Thomas Wolfe) mondhatni mind az ő iskolájába jártak, energiáikat azonban már nem kötötték le a vakmerő kísérletezések; minden erejüket műveik finomításába ölhették, így nevük maradandóbbnak bizonyult.
Anderson regényei talán rosszul öregedtek. Munkáiban a finom erotikával tárgyalt (akkor még a korabeli norma határait feszegető) férfi-nő viszony ábrázolása és hőseinek társadalmi konvenciókat felrúgó indulatos énkeresése rövidesen dohosnak hatottak az ifjú titánok mellett. Hemingway még egy stílusparódiát is szentelt mesterének, a beatgeneráció pedig már röhejesen konzervatívnak tartotta. Azonban szintén Hemingway írja Andersonról a Vándorünnep című könyvében:
…nagyon szerettem egyik-másik novelláját. Egyszerűen, néha nagyon szépen megírt írások, szerzőjük ismeri az embereket, akikről ír, és mély részvétet érez irántuk.”
Anderson az autodidakta csavargó író tökéletes példánya volt. Sok tekintetben mutat rokonságot Knut Hamsun, Gorkij vagy Jack London sorsával. Hozzájuk hasonlóan ő is kijárta az „élet iskoláját”, sokat próbált és sokat küszködött. Közben pedig keresztbe-kasul bejárta Amerikát. Harcolt a spanyol–amerikai háborúban. Volt házi szolga, újságárus, lóápoló, szobafestő, zsákhordó, reklámszövegíró, söprögető és gyepmester. Éppen csak akasztott ember nem, annak is kis híja. 1927-ben már ünnepelt íróként néhány napot eltöltött Budapesten, ahonnan Erdélybe, Kolozsvárra vezette útja; itt egy kisebb diplomáciai botrányt robbantott ki. Látogatása ugyanis inkognitóban és okkal történt. Egy kétségbeesett magyar bányászözvegy levelét követően a saját szemével szerette volna látni a romániai magyarság helyzetét.
Terveiről Anderson egy Tábori Pál nevű újságírónak számolt be. Az interjú hatására a román kormány kitiltotta az országból, de annyira talán nem is bánta. Az örök csavargó kedvelte Európát, ám igazi otthonát a széles amerikai terek, a végtelen búzatáblák, kukorica- és káposztaföldek jelentették: Ohio, Indiana, Illinois és Iowa. Álmodozó vándorként járta a romantikus amerikai síkságokat, dombokat és mezőket. Itt született 1876-ban Camdenben, Ohio államban, és itt is telepedett le azután, hogy sikeres íróvá vált. Életének egy véletlenül lenyelt fogpiszkáló vetett nem várt véget 1941-ben, ami még Charles Bukowskit is megihlette:
Látom, amint Sherwood
Anderson lenyeli
a fogpiszkálót, mely
végzett
vele.”
A munkának vége, kijössz a gyárból…
Anderson apja a polgárháború előtt viszonylag sikeres szíjgyártó vállalkozást vitt, azonban a háború után cége csődbe ment, és a család elszegényedett. Apja még a déli emberek között is túl könnyelműnek bizonyult. Az író is tőle örökölte töprengő, ábrándozásra hajlamos jellemét, amely később főszereplőinek állandó attribútuma lett. Édesanyja olasz nő volt, akinek felmenői Itáliából hajóztak át Amerikába és hozták magukkal a délolaszok heves természetét. Hét gyermekük született, a harmadik volt Sherwood Anderson. A csőd után a család már-már nomád módon élt, sokat költöztek és szinte soha nem fizettek lakbért: mindig olyan házakban laktak, melyeket a babonás tulajok ingyen adtak ki, hátha a család elűzi az ott bolyongó kísérteteket.
Apjától örökölt természetével állandó szélmalomharcot vívott. Amerika a korlátlan lehetőségek hazája – mondogatta magának –, csak elég keményen kell dolgozni, és az később viszonozza erőfeszítéseinket. Anderson tehát nekiállt dolgozni: olyan keményen, hogy rövidesen egy kisebb gyár csúcsán találta magát, holott gyűlölte az üzleti életet és nem sok matematikai érzékkel áldotta meg a teremtő. Az ifjú a gépek rabszolgája lett, azonban fuldokolt ettől az életmódtól. Nem is tudott véglegesen szakítani jellemével, és az ábrándozásra továbbra is bőséges időt fordított: képzeletében szelíd életet élt, káposztaföldeken heverészett és történeteket írt.
Soha nem végzett egyetemet, ám szabadnapjain reggeltől estig olvasott, vagy a körülötte nyüzsgő emberek apró rezdüléseit figyelte meg, jegyezte le. Ezeknek az apró rezdüléseknek a mesteri leírása adja történeteinek igazi erejét, melyeken ekkor még éjjel, titokban dolgozott. Aztán egy szép napon Sherwood Anderson gondolt egyet, és kisétált a gyárkapun: soha többé nem tért vissza…
Elhatározta, hogy a művészetnek szenteli életét. Először Chicagóba ment és alkalmi munkákból, illetve reklámcikkek írásából tartotta fenn magát. Megismerkedett a legfontosabb folyóiratokkal (Seven Arts, The Little Rewiew, New Republic) és lassan íróvá vált. Egy – a kor merev erkölcseit tekintve – merész művésszé, aki a lelkek mélységét tárja fel sokkal őszintébb és nyíltabb módon, mint prűd pályatársai. Anderson felfedező természete, az amerikai élet körülményeinek és erkölcsi problémáinak fürkészése számos kortársát zavarba hozta. Munkái a külsőségek mögött rejlő valóságot vizsgálták, így lehettek nagyszabású emberi és kordokumentumok, melyben a kapitalizálódó amerikai élet ezernyi arca és ezernyi drámája teljesedik ki.
1915-ben jelent meg első novellája, a Nővér, 1923-ban pedig (Házasságok című regényéért) megkapta a The Dial magazin díját – kétezer dollárt. Az elismerést az őt követő években olyan alkotók kapták meg, mint T. S. Eliot, E. E. Cummings vagy Ezra Pound. Saját elmondása szerint amikor átvette a nyereményét, azon töprengett, milyen kár, hogy nem festette be őszülő haját. Ekkor 47 éves volt.
Utazás az amerikai lélek mélyére
Sherwood Anderson az Egyesült Államok hadba lépésének idején vált íróvá. Tehát a század első évtizedében, mikorra már világosan látszott: az Újvilág messze maga mögött hagyta Angliát, és a világ vezető ipari hatalma lett. Transzkontinentális vasútvonal épült, amely összekötötte a nyugat kimeríthetetlennek tűnő nyersanyagkészletét és beláthatatlan termőföldjeit a kelet ipari központjaival és kikötőivel. Városok, gyárak, ipartelepek emelkedtek fel a semmiből.
Az ipari felvirágzás mámora előtt a nyugati városok zömében néhány száz lelket számláló poros kis települések voltak, ahol csak a régimódi mesterségeket, a kiskereskedelmet és a földművelést ismerték. Erre a csendes kisvárosi életformára törte rá az ajtót az iparosodás. Az ebből fakadó kiábrándultság, elidegenedés Anderson minden regényének alapélménye.
Művei szinte kivétel nélkül a nagy változás korában, a múlt és jelen között billegve játszódnak, folyton rámutatva, hogy a szabad verseny saját sírját ásta meg: a profitéhes és monopolhelyzetben lévő kis csoportok a legnagyobb kíméletlenséggel, eszközökben nem válogatva ölték meg a „szabad” versenyt. Anderson állandóan visszatérő hőse az ember, aki megpróbál rajtkőre állni, és részt venni ezen a végtelennek látszó erőpróbán, alkalmazkodni az új berendezkedéshez – sikertelenül, hisz mindig a kiábrándulás várja.
A szerző az új Amerikát egy olyan olvasztókemencének láttatta, ahol a különböző kontinensek embereit újragyúrják, de nem egy nemesebb létért, hanem az örök egyformaság céljából. Ez Anderson szörnyű vádja és Amerika kettős arca: a kontinens hősi küzdelemben kivívta magának a világelsőségét, és kemény munkájával meghódította, iparával agyonnyomta a világot. Ma már dollárjával, hadseregével képes idomítani a bolygó bármely országát, az emberfeletti hajszájában még a természetet is akaratához tudja hajlítani… Azonban útközben elfeledkezett a hajsza értelméről és szépségéről. Az amerikai nép egyszerre győzött és szenvedett vereséget az anyaggal szemben.
Anderson gyakorlatilag minden művének egyetlen témája volt: önmaga. Mindegyikben találkozunk egy fiatalemberrel, aki határozatlan fellépésű, szórakozott, sokszor lépi át a valószínűség határát, ami alakját egy kicsit félőrültté teszi. Azonban egészen az önmegsemmisülésig jószívű, s megdöbbentően éles szemű az emberek megfigyelésében.
Nemcsak a hős ismétlődik sokszor, hanem annak problémája és környezete is. Adott egy puritán, ránézésre nyugodt életet élő fiatalember, akinek úgy tűnik, mindene megvan és teljes az élete. Azonban ebben a jó polgárban egyszerre elszakad valami. Pukkadozni támad kedve. Hátat fordít idillinek látszó életének, hogy nekivágjon az Amerika nevű vad vidéknek, hogy a kispolgári életfelfogás elleni lázadása közben megtalálja önmagát. Az andersoni hős mindig önmagát keresi. Alakjainak tragédiái legtöbbször apró, mindennapi tragédiák, de éppen ezért olyan hitelesek, átélhetők és megrázók.
Sok munkájából úgy tűnhet, hogy az író retteg a jövőtől, és irreálisan eszményíti a múltat. Ez azonban nem teljesen igaz. Míg számos írásában kifejezi viszolygását Amerika indusztriális, mohó futóversenyével szemben, addig legismertebb és legelismertebb munkájában, a Winesburg, Ohio című novelláskötetben bemutatja a konvencióktól, puritán felfogástól megnyomorított emberi álmokat és beteljesülhetetlen szerelmeket.
A múltba révedés és az erőszakos haladás alternatíváját Anderson a Sötét nevetés című regényében adta meg. Ebben az ezernyi gátlástól és szabálytól megbénított fehér életeket állította szembe a feketék életvidám, sötét nevetésével.
A Sötét nevetés a feketék gyermeki kacagását fejezi ki, amely egyszerű, szinte öntudatlan. Derűs, kaján, nyers és nem ismer problémákat. Fölényes, de nem gőgös, nem fitogtató. Ez a nevetés Anderson szemében ellenállt mindannak, amit gyűlölt: a képmutató életnek, a kietlen gyártósoroknak, a gazdasági egyenlőtlenségeknek, a lelketlen és szívtelen szabályok uralmának. Tiszteletreméltó nevetés ez. A legelhagyatottabb helyeken száll fel, a legkiszolgáltatottabb emberek lelkéből. A regényben markánsan fogalmazódik meg az író véleménye arról, hogy mi az, amit jobbnak talál a múltnál és a jövőnél: egyszerűbben kellene élni, kevesebbet aggódni és kevesebb pénzt keresni. Nagyokat enni és zenélni. Örülni az élet apró örömeinek.
Anderson nyelvére külön ki kell térni. Kamaszos érzelem hallatszik rajta: valódi meggyőződéstől átfűtött, habzó és nincs beszennyezve holmi szerkesztésbeli dogmákkal. A karakterábrázolásaiban megjelenő líraiság szemlélődő természetéből fakadt, igazi ereje mégis a hangulatteremtésben rejlik. Precíz, igen gondos és mély lélekrajz, szuggesztív hangulati erő, hétköznapi erkölcsi és társadalmi problémák – ez Anderson legjobb műveinek jellemzője.
Ott feküdtek egymás mellett, a fűrészpor-halmon, Sponge Martin meg a felesége, mind a ketten egy kicsit elázva, a tűz rájuk vetette a fényét meg a folyóra, a háló kivetve, a levegő tele illatokkal, a folyami halak enyhe illatával, a virágok illatával, a virágzó élet illatával. Valószínűleg a hold is kidugta a fejét fölöttük. Szerelmesek fekszenek egymás mellett egy régi fűrészpor-halmon, a nyári hold alatt, az Ohio partján.”
Sherwood Anderson: Sötét nevetés
Néhány elbeszélésének (például: Sötét nevetés, A nagy ember) bravúrja, hogy két, cselekményében össze nem illő történetet összekapcsol, ezzel hangsúlyozza a mondanivalót. Az alkotóban megvolt az a mennyiségű együttérzés, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy különböző karakterek motivációját és látásmódját hitelesen és elfogadhatóan tudja közvetíteni az olvasó felé.
Tény, hogy sokszor nem írt profiként. Novelláiban néha sok a felesleges részlet, gyakran alkalmazza azt a – talán kissé primitív – módszert, hogy hősei megjelenésekor egész családfájukat és azoknak korábbi lakhelyeit is felsorolja. Regényeinek sodrása sokszor hasonlít az élőszóban elmondott történetekre: a hős bemutatja magát, aztán belekezd egy sztoriba, de közben az egyik pillanat felidéz benne egy emléket, amelyet előbb részletesen elmond, és csak azután folytatja eredeti történetét.
Ahogy apját is így nevezte, Anderson önmagát szintén okkal hívja mesemondónak. Az ő írásai egy jólelkű és élesszemű ember meséi a barátai számára. Boldoggá tenni önmagunkat és másokat – ez volt személyes, elérhetetlen vágya hőseinek és neki magának is, aki fáradhatatlanul harcolt a lélek felszabadításáért. Egy olyan világot akart, ahol az emberek szenvednek, küszködnek, szeretnek és meghalnak; amiben nem programozott, nullával és eggyel kifejezhető táblázatok, akik őrült tempót diktálva futnak a dollár után.
Vissza szerette volna hozni a régi Amerikát: a termékeny, széles szántóföldeket, a szabad síkságokat, a hatalmas hegységeket és erdőségeket. A zabolázhatatlan, betörhetetlen természetet és embert. Jöjjenek vissza a régi szép idők, amikor fűszállal a szánkban, hanyatt fekve álmodoztunk a réteken és a napba hunyorogtunk!
Sherwood Anderson minden műve a makulátlan szerelem magasztalása: a szív újra meg akar nyugodni és visszavágyódik szerető anyjához, a természethez. Történeteit azoknak érdemes olvasnia, akik egyes ragyogó lapokért néhány unalmasabbat és vontatottabbat is el tudnak nézni. Regényeiben kevés az esemény, sok a rajz, és még több az ismétlés; szerkezetileg néha meglehetősen silányak. Sok mondatából felénk ásít az unalmas, szürke önismétlés.
Közben aztán meg-meglep egy-egy rendkívül éles megfigyelés, mely az érzelmek és a gondolatok gyökeréig hatol; a hangulat megragadó rajza, a karakterek plasztikus volta. Hullámzó, sokszor gyenge, de nem baj. Néha túlteng az infantilis, rózsaszín köd, de ez sem baj. Mindez elnézhető, mert Anderson gyermekien őszinte. Mondanivalója összhangban áll mindazzal, amit az életről gondolt. Ezt pedig sírfelirata fejezi ki a legjobban: „Az élet, és nem a halál a nagy utazás.” Egy kiváló író, akire érdemes emlékezni.
Kiemelt kép: neh.gov
Jegyzetek:
Sherwood ANDERSON, A Story Teller’s Story, New York, Grove Press Books, 1958.
GYURKÓ László, A negyedik ember, Bp., Szépirodalmi, 1964, 222–246.
TÁBORI Pál, Sherwood Anderson. Világhírű amerikai író inkognitóban Magyarországon és Romániában járt és tanulmányozta az erdélyi magyarok rettenetes sorsát, Pesti Napló, 1929. márc., 56.
REMÉNYI József, Egy amerikai szépíró, Genius, 1924, jan. 1., 1.
Figyelő, Keleti Újság, 1929. március. 17, 62.
BEREND Miklósné, A „déli gentleman” fia, Nemzeti Ujság, 1927. okt. 16., 235.
Jon S. LAWRY, The Arts of Winesburg and Bidwell, Ohio = Twentieth Century Literature, Sherwood Anderson Issue, Duke University Press, 1977. febr., 53–66.
Mia KLEIN, Sherwood Anderson: The Artist’s Struggle for Self-Respect = Twentieth Century Literature, Sherwood Anderson Issue, Duke University Press, 1977. febr., 40–52.
Benjamin T. SPENCER, Sherwood Anderson: American Mythopoeist = American Literature, Duke University Press, 1969. márc., 1–18.
