A gyászfeldolgozás-narratíva egyre erősebben van jelen a kortárs irodalomban. Gondoljunk csak Max Porter A bánat egy tollas állat című kötetére, ahol az anya elvesztése után szétzilált családot Varjú, a gyász Ted Hughes-i megtestesülése veszi – fizikailag – a szárnyai alá. Marieke Lucas Rijneveld, a 2020-as Nemzetközi Booker-díj nyertese is Porterhez hasonlóan építi fel prózakötetét: az egy háztartásban élők kollektív pszichéjét tartja megfigyelés alatt, és belepiszkál (sőt, tenyerel) a fiatal gyerekek mentális állapotát övező tabukba. Az este kín idén érkezett meg a magyar könyvpiacra a Scolar Kiadó gondozásában, Wekerle Szabolcs fordításában.
„Ijesztő gondolat, hogy a kezünkben tartjuk más lények halálát” – írja a regény főhőse, a tízéves Jas, aki egy elszigetelt farmon él szűk családjával. Végig ő narrálja a történetet, befogad és bezár a nézőpontjába. Disszociatív személyiség, a testében lezajló folyamatok leírásához általában háziállatokhoz vagy tárgyakhoz fordul metaforákért: „Nem ember vagyok, hanem a stégnél felejtett összecsukható szék. Nem kellek már senkinek, hogy belém kapaszkodjon.” Rettegve, hogy édesapja levágja a kedvenc házinyulát, a kislány egy este azt kívánja Istentől, hogy inkább a bátyját, Mathiest vegye el tőle, aki alatt másnap beszakad a jég korcsolyázás közben. Halála bibliai jellegű csapásként éri a családot, és örökké rányomja a bélyegét Jas életére.
Vidéken szűken mérik a szavakat: a diktatórikusan szigorú protestáns nevelés elnémítja a család belső kommunikációját. Jas anyja például kizárólag olyan szavakban kommunikál, amelyek benne vannak a Bibliában. A kislány a vallásos bűntudat torz lencséjén át ismerkedik a világgal, védekező mechanizmusként többé nem veszi le piros kabátját és önbántalmazásba menekül. Felelősnek érzi magát Mathies haláláért, a teheneket megtizedelő járványért, vagy éppen azért, mert egy napon született Hitlerrel, ébredő szexualitását pedig azonnal pedofíliának bélyegzi, meggyőződve róla, hogy teste megbocsáthatatlan bűnt követ el.
A gyász nyers fényt vet a farm kegyetlen mindennapjaira, apja és testvére agresszív tendenciáira és a mindenhol jelenlevő rothadásra, amit Jas az undor megdöbbentő hiányával szemlél. A kislány szokatlan és nyugtalanító sémákat követve reagál Mathies halálára: hidegvérű angyalok, agyonlőtt tehenek és az abúzus minden árnyalata keveredik a tudatában, egyetlen kapaszkodóként a testvére fagyott holtteste szolgál a koporsóban. „Inkább a bátyámmal maradtam volna a nappaliban, hogy biztosan ne olvadjon meg, amíg elmegyek, hogy ne tűnjön el az életünkből, mint egy cseppfolyóssá vált hópihe” – gondolja.
Félelme nem alaptalan. Mathies elvesztésekor az eleve zárkózott szülők teljesen elhidegülnek egymástól és a gyerekektől („A szüleim többé nem érnek egymáshoz. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy nem is párosodnak.“). Hiányukban a gyerekek saját, kegyetlen szabályrendszert állítanak fel, egyre szadistább játékokat találnak ki, brutális fizikai erőszakkal, állatkínzással reagálnak a felborult életritmusra. Jas hol kezdeményezője, hol elszenvedője ezeknek a játékoknak, de minden tapasztalattal egyre sötétebb kép formálódik benne az őt körülvevő világról. A szövegben finom, lírai hasonlatok váltják egymást A legyek ura brutalitását is meghaladó, gyomorforgatóan részletezett jelenetekkel, amelyek a történet előrehaladtával egyre grafikusabbak lesznek, és a szabadesés véglegességével zuhannak a tragikus végkifejlet felé.
Az este kín költői képei friss lélegzetvételt jelentenek a nehéz szagokkal, testnedvekkel és félelemmel teli szövegben, de nem oldják fel azt. Jas története a könyörtelenség lírája. Gyomorforgató bukolikája egyszerre hozza be a 19. század szociográfiáit és az Amerikai pszichót, a kislány beszűkült tudatállapota és klausztrofób érzéketlensége pedig a legedzettebb olvasót is szorongásra késztetik.
Ez a kifordított coming-of-age történet piszkos körömmel vájkál a gyerekkor sebeiben, hegeket kapar fel és sót szór rájuk. Az idealizált gyerekkor mítoszát puszta kézzel rombolja le, kényszeríti az olvasót, hogy odanézzen, amikor legszívesebben elfordítaná a fejét. A naivitás kegyetlenséggé válik, áldozat és agresszor szerepe összemosódik, csak az olvasó kínos voyeurizmusa marad, ahogy test és tudat egyre sötétebb tájait járja be a narráció. „A kín jó dolog. A szenvedésben valódiak vagyunk” – írja Rijneveld. Annyit tehetünk, hogy kapaszkodunk, és reméljük, végül igaza lesz.
