November 27-én mutatták be Szendrői Csaba első verseskötetét a Berzsenyi Dániel Könyvtárban. A szerzővel Boros Ferenc médiatáros beszélgetett. A lírafolyamot a versekre rímelő Elefánt-dalok szakították meg, melyeket gitáron Tóth András kísért.
Szendrői Csabát legtöbben az Elefánt zenekar Artisjus-díjjal kitüntetett alapító-szövegíró-énekes frontembereként ismerik, de most nem ennek kapcsán beszélgetett vele Boros Ferenc médiatáros a Berzsenyi Dániel Könyvtár (BDK) előadótermében: ezúttal az idén – a Scolar L!ve Kiadó gondozásában megjelent – első verseskötete került bemutatásra. A szerző tavaly februárban a Bájoló vendége volt, illetve tavaly júniusban a Vers világa országos képzőművészeti pályázat megnyitóján és eredményhirdetésén is közreműködött a kiállításnak helyet adó BDK-ban.
A tavalyi beszélgetés végén Szendrői elárulta, hogy régóta érett már egy saját verseskötete, mert már számtalan verset írt élete során. Mindez általános iskola 5. osztály környékén kezdődött nála, amikor Petőfiről tanultak. Úgy gondolta, olyan verseket ő is tud írni, mint Petőfi, mire a tanára csak annyit mondott: „jó, akkor írjál”. Csaba pedig írt egy verset egy fogashoz. Persze nem volt olyan, mintha az egyik legnagyobb költőként számon tartott Petőfi írta volna, de valahogy mégis rákattant az írásra. Saját bevallása szerint mindig is a játékosság érdekelte a versíráson belül, amihez a magyar nyelvet nagyon jó táptalajnak gondolja. Szerinte „a versírásban úgy kell kifejezni, hogy igazából az sem baj, ha csak te érted, de mindeközben mégis ezzel párhuzamosan tud emberekből olyan érzést kiváltani, ami univerzális dolog és tőled független. Ez kicsit olyan, mint a zene: kiemeli az embert a mindenféle más élőlény közül”.
Tavaly meg is jelent néhány a versei közül, aminek hatására megkereste több kiadó is. Már ekkor körvonalazódott az, hogy ez egy „egészen pici kötet lesz, hogy ne legyen benne semmi, ami nem elég jó”. Ez valóban így lett: a vékony, mindössze 56 oldalas kötetben közel 300 versből 100-nál is kevesebb kapott helyet, amiket a kiadóval közösen válogattak ki. A borítóról megtudtuk, hogy a Dohányzó halak címet viselő szürreális verséhez készült illusztráció, a címadás pedig ajánlás alapján lett Mintha muszáj lenne másik három-négy verzió közül, de Csaba úgy véli, hogy ez egy olyan cím, amibe sok mindent bele lehet látni, és amibe ő maga is beleérez sok mindent.
A kötet két részre osztható: az első részben szerelmes-szakítós versek találhatók, melyekben rendre fellelhető a hiány és a rész-egész motívuma, míg a kevesebb verset magában foglaló második részben az elmúlás, a halál, a pusztulás, a félelem és a létkérdés egyaránt megjelenik, néhol egészen mély sorokban. A beszélgetőtárs felvetette, hogy „a letisztult Szendrői-stílus érződik a köteten”, mire a szerző csak ennyit felelt: „Az tök jó, ha ez érződik rajta, mert én egy káosz vagyok önmagamnak, amiben próbálok rendet rakni”.
A kötetbemutatón elhangzott, hogy nagyon érződik, hogy a versek és a dalok egymásra reflektálnak: néha vannak olyan sorok, amik mind a kettőben megtalálhatók, néha meg olyan, mintha egy adott vers továbbvitele lenne a dal. Talán emiatt a hasonlóság miatt érezhetjük úgy, mintha a versek olvasása közben látnánk magunk előtt a sorokat.
Mind versekben, mind az Elefánt-dalszövegekben visszaköszön az elmés nyelvhasználat, az érzékletes képtársítások és az ellentétek használata, valamint az expresszionista hatás. Az ellentétpárokat sorokon belül vagy egymás utáni sorokban lelhetjük fel (például „Őszintén repülhetsz, míg tart a zuhanás” vagy „Hiányoztál mindig, akkor is, amikor már elfelejtettelek”). Ezek Csaba szerint a természetes megfejtései az adott helyzeteknek.
A lét ambivalens jellegénél érződik, hogy a részeket Csaba próbálja valamilyen szinten láthatóvá tenni, ugyanis „ami nagyon piciben működik, az működik az univerzumon belül nagyban is” gondolatmenet mentén nagyon apró dolgokból indulnak ki a versei: néha egy-egy apró molekulából vagy részecskéből, viszont a végén kibontakozik és akár egy társadalomkritikus vagy világméretű dolog kerekedhet ki belőle. Sokszor mélyről indulunk, de valamilyen szinten mindig van feloldás, ám ezt a feloldást csak egy pillanatra látjuk.
A tükör, az idő és az elmúlás szintén olyan motívumok, amelyek végigvonulnak a köteten. Csaba a tükröt nem tudja megmagyarázni, hogy miért foglalkoztatja ennyire, de talán az önismerettel hozná összefüggésbe. Az időhöz Csáth Gézához hasonlóan viszonyul: „Nem az idő múlik, hanem mi”. Hozzáteszi: „Szerintem amúgy idő nincs. A tudomány szerint sincs. Csak a saját életünk megkönnyítése érdekében mérjük”. Az elmúlás kapcsán pedig elmondta, hogy ennek hiányában „nem lenne motivációnk, hogy bizonyos dolgokat véghez vigyünk. Az értelmetlenséget, amit a létezés hordoz magában, kicsit értelmezhetőbbé teszi és keretbe foglalja. Ha örökké tartana a létezés, mindenki motiválatlan lenne, és a dolgok elvesztenék az értelmüket. A miértjüket most sem tudjuk, de legalább valami hajt minket, hogy muszáj dolgokat véghez vinnünk, mert nincsen végtelen mennyiségű időnk”.
A beszélgetés végén elhangzott, hogy Csaba dolgozik egy regényen is – nyolc éve. Hogy ebből mikor lesz megjelent könyv, az még a jövő zenéje. Addig is magába szippant és nem ereszt minket ez a kötet, hogy őszintén repülhessünk, míg tart a zuhanás lelkünk legmélyebb mélységeibe.
Lutor Katalin galériája
