„A lassúság foka egyenesen arányos az emlékezés intenzitásával; a gyorsaság foka egyenesen arányos a felejtés intenzitásával.” – A lassúság mindig egy átmeneti állapot, Kundera közlésében pedig egyenesen egy kód, mely nyelvet teremt két pulzáló filozófiai irányzat, a szélsőséges hedonizmus és a finom egzisztencializmus között.
És hál’ istennek, teszi mindezt úgy, hogy az embernek egy pillanatig sem fájdul bele a feje a mély filozófiai elmélkedésekbe. Szájba nem rág, fejbe nem üt, sőt, olyan elegáns érzékenységgel nyúl ezen filozófiák kérdésfelvetéseihez és találkozási pontjaihoz, ahogy csak egy cseh tud, pláne, ha a gondolatiságába belefonódik a nem kis arányú francia szellemiség is. A helyszín is természetesen Franciaország, elbeszélőnk feleségével megszáll egy kastélyban, ám nem az ő történetükbe nyerünk bepillantást.
A regény narrátora közvetítő – és előre is bocsánatot kell kérnem, hogy egy könyvajánlót egyenesen unalmasnak tűnő filozófiai és elbeszéléstechnikai információkkal kezdek, de kihagyhatatlan élvezeti forrást nyújt ezek felismerése az olvasás menetében –, mindent tud, s mindentudásában kételkedése az úr.
„– Most min töröd a fejed? Regényen? – kérdi aggódva.
Bólintok.
– Sokszor mondtad, hogy egyszer egy olyan regényt akarsz írni, amiben egyetlen szó sem komoly. Valami Nagy Butaságot a Saját Örömödre. Félek, hogy eljött a pillanat. Csak figyelmeztetni akarlak: vigyázz.
Megint bólintok.”
Folyamatosan kérdésekkel hagy minket hátra, filozófiai játszmái pedig ezúttal nem pusztán egy egyenes vonalú példázatot kapnak minta gyanánt, hanem szembe futó (és nem egyszer keresztbe szelő) történetek sokasága alakul ki. Ezek cáfolják és értelmezik egymást, közben pedig bizonyos pontokon ráébredünk saját tehetetlenségünkre a regény értelmezésében. És mindezt élvezzük, hiszen az értelmezi saját magát nekünk. Szerkezetileg elsőre nehéznek tűnhet, ám előre haladva már magától értetődő a zajlás: olvassuk a regényt, melynek elbeszélője fejében épp születik a regény, amit olvasunk. Képzelgéseinek emberi káosza pedig van, hogy kitör egészen a regény jelen idejű valóságába is.
„– Miért muszáj neked bömböltetned a rádiót? Fölébresztettél.
– Nem is rádiózom. Nagyobb csönd van, mint bárhol másutt.
– De igenis rádióztál, és ez nem volt szép tőled. Aludtam.
– Esküszöm.
– Ráadásul ez a hülye örömóda, hogy bírsz ilyesmit hallgatni?
– Bocsáss meg. Már megint a fantáziám a bűnös.
– Hogyhogy a fantáziád? Talán te írtad a Kilencedik Szimfóniát? Na mi van, most meg már Beethovennek tartod magad?
– Nem, nem ezt akartam mondani.”
A regény két fő cselekményszála egy 18. századi és egy 20. századi románc, emellett sok, ezeken kívül eső, ám mégis ezeket keresztező, kevésbé kidolgozott történetet ismerünk meg. Bepillantást nyerünk a politikusok, a tudósok világába, és megtapasztaljuk egy felvilágosult filozófiai csoportosulás mindennapjait, akik az élvezetek hajszolásának és a heideggeri jelenvalólétnek, az önmagunk tiszta, hamisítatlan megmutatásának egy különös elegyét vallják. Főhősünk, Vincent ennek a csoportnak a tagja, heves érzelmű fiatal, lázad, már-már performansz jellegűen áldozza fel életvitelét és cselekedeteit csoportjuk és vezetőjük, Pontevin eszméinek oltárán.
Szerelmi története is egy efféle performatikus (és nem kevésbé erotikus) káoszhoz hasonlít. Ezzel a „love story”-val párhuzamosan pedig a regény elbeszélője Pierre Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című regényének cselekményét és gondolatiságát elemzi folyamatosan. Bár fizikailag nem futnak egymás mellett, előre haladva a történetben erősen kiegészítik egymást. Mindezek mellett Kundera teljes elvetemültséggel éli ki a minőségjegyévé vált zseniális karakterteremtését, mintha minden ilyen vágyát bele akarná sűríteni ebbe a 116 oldalba. Nem elég, hogy a fentebb említett két történet egyre jobban bonyolódva összefonódik, olyan mellékszálakat látunk felbukkanni, majd elmerülni, amik önmagukban is elbírnák a keményborítót. A reflektorfény, ha pár oldal erejéig is, de mindenkit kiemel.
Van itt szó egy cseh-tudós közlésében a kelet-európai értelmiség szovjet-kori elnyomásáról, a politikai harcok egyre deformáltabb világképéről, a média szerepéről az életünkben, de még a táncos elméletre felfűzött politika-filozófiai vonal (amiről az ember a könyv elején azt hiheti, hogy a fő vázat fogja adni a történetnek, majd szinte nyomtalanul elveszik) is végtelenül izgalmas adalékokat ad egyetlen fogalom, a lassúság értelmezéséhez. A cselekmény bármiféle taglalása nélkül leszögezhetjük, hogy Kundera egy értelmező kéziszótárt hoz létre a lassúság-elmélet köré. Minden egyes bejegyzés ebben a szótárban a regény egy-egy jelenete, sztorija, alakja. Magyarázza, és addig fejtegeti (másodszor mondom: cseppet sem szájba rágóan), míg a végső katarzis élményig el nem hajszolja olvasóját, ahol ő maga jön rá arra, amit a Kundera által megteremtett elbeszélő – bár szakaszos fantáziáltsága erre törekszik – egyszer sem mond ki közvetlenül. Ha a célunk az élvezetek hajszolása, s közben önmagunk hű megtartása, akkor ez csak a „lassan járj, tovább érsz” betartásával érhetjük el.
„Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és a csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, tisztásokkal, a természettel együtt? Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg édes semmittevésüket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik; az boldog. Világunkban a semmittevés tétlenséggé változott, ami egészen más: a tétlen ember frusztrálva van, unatkozik, s egyfolytában a hiányzó mozgást keresi.”
