J. M. Coetzee A barbárokra várva című könyve rendkívül összetett alkotás. Kalandregényes elemekkel tűzdelve regéli el egy disztópikus világ társadalomkritikáját, közben pedig példás őszinteséggel foglalkozik a kultúrák találkozásával, az ember lélektanával, valamint a benne élő szexualitás és agresszió természetével.
Regényünk főhőse egy békés, határmenti település korosodó bírája, aki – mint az sokszor lenni szokott – nem akar mást, csak lassacskán nyugdíjba menni, és könyvekkel, valamint hobbirégészkedéssel tölteni hátralévő idejét. Ám a kisváros élete nem várt fordulatot vesz, amikor a fővárosból a barbárok készülő támadásáról érkeznek hírek és a rettegett Harmadik Iroda embere, Joll ezredes is a városba érkezik. A kibontakozó konfliktus még csak sötét felleg a láthatáron, de a bíró azon kapja magát, hogy akaratlanul is annak megelőzésén dolgozik. Ugyanakkor hiába száll szembe még a Harmadik Irodával is, a harc elkerülhetetlennek tűnik. Ráadásul az egyre veszélyesebbé váló helyzetben egy foglyul ejtett bennszülött nővel is bensőséges kapcsolatot alakít ki, ez pedig majdnem akkora kihívások elé állítja, mint a béke megőrzése. Lehet, hogy ideje lenne átértékelni pár fogalmat, többek között a barbárt is?
Coetzee stílusa elképesztően sajátos. A könyv háromszáz oldalas, de lassú lefolyásának köszönhetően kétszer olyan hosszúnak érződik. A világról, amiben járunk, pont annyit árul el, amennyi feltétlenül szükséges, de ez is éppen elég, hogy legalább annyira valóságosnak érezzük, mint a sajátunkat. Sőt, talán még valóságosabbnak is. Joggal gondolkodik el az olvasó: mi van, ha a könyv által bemutatott világ nem a miénk árnyéka, hanem inkább a valója? Ám bármennyire is magával ragadó a vadregényes környezet, a szerző nem hagyja, hogy egy kicsit is elterelje a figyelmet a lényegről. Vagyis az emberről. A szerző ilyen téren is roppant precíz, a szereplőkről is éppen csak annyit tudunk meg, amennyitől hús-vér embereknek érezzük őket.
Ezt a hatást Coetzee képes a lehető legapróbb információk, vonások segítségével elérni. Nincsenek felesleges mellékszálak vagy szükségtelenül túlírt karakterek. Ellenben a bíró nemcsak hogy hús-vér ember, hanem szinte a közelségét is érezzük, gondolatai visszhangot vernek a fejünkben. Ez részben a könyv egyes szám első személyű elbeszélési módjának is köszönhető, amely nagyban hozzájárul a főhőssel való azonosuláshoz. Vele együtt veszítjük el a reményt, majd találunk rá újra, vele együtt öregszünk és fiatalodunk. Az pedig, hogy karakterének összetettsége és a vele kialakult kapcsolat nem a múltba révedés, hanem a jelen terméke, külön örömet jelent. Talán a regény világa és főhőse kapcsán vetődik fel leginkább a kérdés, hogy vajon sejtetni vagy feltárni tud jobban Coetzee? A cselekmény egészére ez persze ugyanígy igaz. A könyv óvatosan bánik a reflektorfénnyel, kevés dologra irányítja rá. Senki ne várja, hogy válaszokat kapjon. Az író mindent megtesz, hogy magunk találjunk rájuk a hat fejezet alatt. Azonban senki ne lepődjön meg, ha a regény befejeztével nem érik el az abszolút megvilágosodás hullámai. Akárcsak a homokot a víz alatt, ezt a könyvet is hagyni kell leülepedni, hogy az ember a lehető legtisztábban lásson.
Ám nem csak a történet az, ami sokáig elkísérhet minket. Maga a kötet is mobilis darab, legalábbis méretét tekintve; a 2019-es kiadás borítója remek szimbolikával vetíti előre a könyv lényegét, a borítóvédőről pedig J. M. Coetzee figyel minket egy félmosoly kíséretében. Ugyan már 40 éve annak, hogy A barbárokra várva megjelent, napjainkban is hihetetlenül aktuális. Tűpontos ábrázolásának és örök érvényű üzenetének, valamint a világ jelenlegi állásának köszönhetően remélhetőleg sok kéz fogja még forgatni Coetzee regényét.
