Az ábrázolás hatalomgyakorlás az ábrázoltak felett? Mitől „politikus” egy mű? A kegyetlenség olyan forma, amely formaadói, sokszor szándék nélkül, de mi vagyunk? És van ez alól kibújás? Ha ennek elbeszélése felháborodás helyett inkább gyönyörködést szül, akkor az kit kever gyanúba, és miért? Ocean Vuong első regénye, a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk rajtvonal, ahonnan ezekhez a kérdésekhez is el lehet érkezni.
A macskák feketesége és az éjszaka rövid története
Ocean Vuong műve memoárként is olvasható, ezért keveredik jelen szövegben az író és az elbeszélő személye, amely néhol kissé zavarónak hathat. A Röpke pillanat csak földi ragyogásunk számos irányból közelíthető meg egy elemzés során. Ez a kritika öt szubjektív szempont szerint készült el: először az egyéni és közösségi dimenziók egybefonódásáról írok. Ezután a mű megismerésről vallott koncepciójával foglalkozom. Harmadjára a kiszolgáltatottság tapasztalata kerül sorra. Negyedjére a „botrány” lirizálása jelentette dilemmára térek ki. Végül az állatábrázolást veszem szemügyre.
Vuong levélregénye írni és olvasni nem tudó anyját szólítja meg, miközben az anya-fiú viszonyt inkább ugródeszkaként használja, hogy a szerző első harminc évéről adjon számot. Címkézhető a mű: bántalmazás, rák, drogok. Munkás, vietnámi-amerikai és meleg kisebbségi lét. A vietnámi háború utórezgései egy USA-ba vándorolt vietnámi családban. Rossz szájízt hagy, hogy azt mondom: címkézhető a mű, és valóban, ezek egy része sokszor megírt, más, ugyanakkor ritkábban vizsgált téma. Azonban a „korszellem” miatt adja magát, hogy egy regény foglalkozzon ezekkel. Pláne, ha az önéletrajziság adja gerincét.
Nem hiába vitatkozik Ocean Vuong egy helyen azokkal az ítészekkel, akik legszívesebben kikanalaznák az irodalomból a politikát: „Azt mondják, hogy politikailag érzékenynek lenni egyszerűen annyit jelent: dühösnek lenni. Ezért az nem művészi, nincsen mélysége, „nyers” és üres.” Hogyan oldja meg Vuong a saját maga számára feladott leckét? Többnyire jól.
Ha azt mondom, az ábrázolás is agitáció, valószínűleg többen ingatni fogják a fejüket. Ámde vegyük ezt a jelenetet: a munka után kádban elalvó anyát fia megfulladtnak hiszi. Ha mögötte érzékelni véljük azt, ami az eseményt „legyártja”, akkor az ábrázolás, ha akarna, sem tudna más lenni, mint agitáció (is). Viszont ez nyíltan nem buzdít tettekre, mondhatnánk. Ha mégis tettekre buzdulunk, mit számít ez?
A zsonglőr mennykövei
A Röpke pillanat csak földi ragyogásunk nyelvezete rendkívül performatív, retorikája tervszerűen lírai. Közel áll hozzá az aforizmatikusság. Vádirattá inkább akkor lesz, ha a gyeplő a lovak közt landol. Egyébként az empátia mániákus rendrakása az, ami a megélt dolgok helyét keresi minduntalan hitet téve a hely létezése mellett. Az értelmezési láz nem ismer értelmezhetetlen tartományt. Túlbuzgó idomárként az összes állat lehetséges módon szelídíthető a számára.
Ez a nyelv mennykövekkel való zsonglőrködés. Nagyok a tétek, és én örülök, hogy Vuong nem éri be kevesebbel. A kövek csak néha csapják agyon a mutatványost. Például, amikor az elbeszélő szerint szeretkezés közben nem a párja „falja éppen” hanem „maga a szenvedély”. Jaj. Szerencsére ehhez hasonló szalagkorlát-szaggatásból nem sok akad.
Előránthatnék egy újabb címkét: érzékeny nyelvezet. Milyen az érzéketlen nyelvezet? Szikár? Kik művelik, honnantól lesz „érzékeny” egy szöveg? Persze ott az a fura „hagyomány” is, hogy az érzékeny nyelvezettel a kritikusok gyakran nők és „feminin” szerzők műveit szőnyegbombázzák meg. Ennek a „talánynak” a problematikussága és oka számtalan, ezúttal kifarolnék ebből a mélygarázsból.
Inkább leszögezném azt, hogy Vuong nem érzelgősségben utazik: a tág értelemben vett kegyetlenség az, ami a létezők között húzódó viszonyként mutatkozik meg a szövegben. Ott dolgozik mindenhol és mindenkiben. Közben működése pont, hogy nem abszolút transzcendenssé (gondolaton túli „tudással” megragadhatóvá) válik emiatt.
Még csak relatív sem lesz. Az elszánt lírizálás miatt hiába kelti a szöveg túlfújt bicikligumi benyomását – és tűnik emiatt első blikkre „mitikusnak” néhány rész. (Erre példát az állatábrázolásnál hozok majd.) A világnézet masszívan „mai” marad, bármennyire is piszkálja meg azt a motívumkincs.
Tudástranszfer
Az értelmezési igény hálót hajigálva a tengerbe arra törekszik, hogy hálóvá legyen a tenger valahány hulláma. Magyarán nem hisz az ok- és előzménynélküliségben. Nincsenek a megismerés révén átölelhetetlen régiók. A gondolat, azzal, hogy megérinti a világ részeit, egy idő után érintéseivel megismerhetővé csiszolja azokat. A folklór ezért marad babona, kuriózum a szövegvilágban.
Az anya pofonjai, mint tévelygő hírnökök, ezért kelnek a napalmmarta dzsungelekből útra. A bántalmazást elszenvedő, ugyanakkor azt visszamenőlegesen megérteni akaró elbeszélő ezért jut arra a felismerésre, hogy a háborút túlélő, azáltal traumatizált szülő minden egyes durvasággal egy elkövetkezendő háborúra készíti fel utódját. Persze ez nem kizárólagos válasz a „miért bántak így velem” kérdésre, viszont ez is egy válasz.
Minél több oldalról indul meg az ostrom a nehezen felfejthető kérdés felé, annál valószínűbb a falak ledőlte. A válasz megtalálhatóságában való hit kizárja a nyugtalanító tapasztalatot, hogy egy pofon „indokolatlan” lehet. Valahány pillanat, a létezők és tetteik egyaránt rébuszok. Nem túlfűtött naivsággal persze, de félretolásra kerül a posztmodern kétely, és a rébuszok megfejthetősége megnyugvást ad. Rendkívül nyomasztó kilátás lenne az, ha a rébuszról kiderülne, hogy halandzsabeszéd. Az értelmezési igény, amely szerintem gőzerővel dolgozik ebben a memoárban, szomorúan nézne akkor szembe azzal, hogy a nagy sürgés-forgás elvesztegetett idő. A legkevésbé ebbe az irányba mozdul el ez a talán metamodernnek is nevezhető regény.
Ezért a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk akkor is, ha épp a vietnámi mítoszokkal, a kisebbségi léttel, vagyoni egyenlőtlenséggel, vagy épp traumákkal foglalkozik – szüntelen racionalizál.
Ahogy a szilárd hit lehet Isten állandósult keresése, épp úgy a felvilágosodás utáni ember két pilléren áll: egyrészt a válaszadás bizonyosságát azok keresése szavatolja. Művelet és végeredmény fogalmai eközben zavaróan egybecsúszhatnak.
Másrészt a tudást a ráció embere szüntelenül gyarapítja. Beteges gyűjtögetőként teszi ezt, aki semmit sem mer szemétre vetni, épp ezért lesz szemétdomb saját lakása. Vagy épp zsugori kereskedőként, aki a költekezés helyett a felhalmozás és takarékosság etikáját gyakorolja – önmagáért való művészetként.
A személyiség nem légüres térben mozog. A felelősség egyénekbe záródása helyett a (társadalmi) környezet apránként rakódik ki a jelenetekből. Miközben a szociografikusság működése nem a deus ex machina logikáját követi: a társadalmi–gazdasági környezet nem hurrikánként csap le, hanem jelenléte és ereje mindvégig tartós. Vuong regényétől távol áll a túldramatizált determinizmus. Ugyanakkor az egyén autonómiáját sem mitizálja. Ezzel együtt annak a benyomását sem kelti, hogy a részek csettintésre az egészen kívülre teleportálhatják magukat.
A rész egészbe gabalyodása nem botrány, hacsak nem azonos minden a botránnyal. Viszont ha a rendkívüli állapot helyett az összes állapot rendkívüli, az fogalmi válságot okoz. A csoda milyenségének is több iskolája ismert: az egyik a természetes rend ideiglenes megbomlását, míg egy másik, amely Alekszej Ioszevhez kötődik, ami nem hisz az elszeparáltságban. A csoda nem a teremtett világon kívül álló, hanem az egészben benne foglalt, és minden rész csodás, ha úgy tetszik: mitikus. Ez a felvilágosodás után, paranormális horrorokból kölcsönzött klisével, így értendő: kell, hogy legyen mindenre értelmes magyarázat.
Számomra ez a mű a kiszolgáltatottság (egyetemes) tapasztalatának regénye. A „felsértés” és a „felsértve lenni” tapasztalata így lesz érzékelési művelet. Bár ez program soha nem lehet, ugyanakkor az sem tagadható el, hogy áthatottság és hatással levés van. Ha van tendencia a történetben, talán ez az. Hiszen minden viszonyul, a Kiskutya nevű főhős pedig ezt dokumentálja. Mozaikosan teszi, de a részletekbe menés nem válik „totalitáriussá”. Vuong talán félve is, hogy valamely témát elfed, kiaknázatlanul hagy, állandóan motívumokat kovácsol, kényszeresen vezeti olvasóját. Intellektuális „örömet” lel a kapcsolódási pontok felmutatásában. Közben világos, hogy a mesterségbeli tudás fitogtatásával – és ezt nem kell degradálóan érteni, mert másnak szánom – az olvasó kedvére akar tenni.
Persze azzal, hogy valami az előtérbe kerül, azzal más a háttérbe kerül száműzésre – mégis észlelni vélek egyfajta nyüzsgést, ami ellentart ennek a törvényszerűségnek. Vuong szövegének ez az egyik érdeme, a hatóerők téglák a falban, és mind tartják és ellentartják egymást. Ahogy a kolibriról is az jut az elbeszélőnek eszébe, hogy valahol szörnyű, hogy ilyen gyorsan kell mozognia, hogy egyhelyben maradjon. Ezek a leírások kikényszerítik valahol, hogy a szilárd testek nézésével ne a szilárdságukat firtassuk, hanem a részecskék rezgését próbálja felszínre hozni a tekintet.
Valaki jár, mindenek felett és alatt
„Ez és ez botrány, felháborodás helyett mégis gyönyörködünk” – lesz, akiből hasonlót fog kiváltani a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk. Valóban, végig megnyerő igyekszik lenni, motívumhálót sző, autentikusságra törekszik. Megemlíthető itt Gács Annának az önéletrajzi regényről szóló kötete is. Sajnos még nem olvastam, közben a címe instant dallamtapadás: A vágy, hogy meghatódjunk. Részben ennek a tükrében korrigálnék: „Ez és ez botrány, a botrány pedig a Fenséges gönceiben jár.” Ahol imádkozik, ott templom lesz, hogy Fodor Ákost parafrazáljak. Gyanúba keverne minket a rút esztétikája? A borzalom deleje, a műélvezet mint ima elfogadást és belenyugvást fial?
Bizonytalan érzés: a botrányt akaratlagosan nem mi öltöztetjük és vetkőztetjük. Üldözni lehet, kiűzni lehetetlen, ahogy az élő testből a vizet sem, mármint ha megtartanánk az elevenséget. A botrány akkor jár a Fenséges gönceiben, amikor nem figyelünk eléggé, és ha jobban, „helyesebben” figyelünk, nézésünk nem fogja rehabilitálni őt. Bár ez homályos okfejtés, de ezért van a regény nyelvezete – pár túlfutást leszámítva – nálam jóval a giccs alatt, és tartom értékelendőnek az egyéni dimenziókon túlmutató részeit is.
Bár Mohácsi Balázs jól regisztrálja, hogy a beszélő és azok viszonya, akikről beszél, furcsa hierarchiáról vall. Ahogy Mohácsi fogalmaz: a beszélő „individuálisan nyünnyög”, és ez zavaróan köré rajzolja fel a keringési pályát, amikor ezen épphogy lazítani lenne érdemes. Én megengedőbb vagyok, és a regényt erre is reflektáltabbnak látom. Ismét a kegyetlenség miatt.
Kiskutya nem tagadja le, hogy az ábrázolás a hatalomgyakorlás egy formája, és akikről ír, azok a kiszolgáltatottjai. Ez persze nem elsőrendű és kizárólagos viszony. „Emlékszem apámra, ami azt jelenti, hogy megbilincselem őt ezekkel az apró szavakkal.” Máshol saját kiszolgáltatottságáról ad számot. És mindenképp fontosak az olyan részek is, amikor anyja és mások a körömszalonban empátia-gépekké változnak: a „sajnálom” szót más szavak helyett, szituációtól függetlenül mormolják a vendégeknek, a dolgok kedvező alakulását remélve.
Itt Kiskutya részvéte helyett, amelyet akár „nárcisztikusnak” lehetne nevezni, fontosabb a kiszolgáltatottság. Ilyen részekre gondolok, amikor a kegyetlenséget érzékelési módnak nevezem, és nem arra gondolok, hogy a munkások „kegyetlenül” próbálják a könyörületet kisajtolni a vendégekből, hanem, hogy a „sajnálom” csak a felsértettség állapotában, annak következtében tudja elhagyni a szájukat.
És ugyanúgy kiszolgáltatottságot jelent Kiskutya és szerelme, Trevor azon élménye is, amikor a Coca-Colát és a Sprite-ot szidják hangosan, feszültséglevezetésként. A narrátor keserűen fűzi hozzá, hogy akkor még nem tudta, hogy ez a két ital egy céghez tartozik. Vagyis a választás, a fogyasztói libidó kielégítése éppúgy illúzió, ahogy az átokmondás „sokszínűsége” is az.
Kiegészítésként: ahogy Krisztus testét a hívők, a Fenevadét az őket veszélyeztetők alkották középkori szerzőknél, úgy a piacgazdaság számtalan szereplője is egy testbe látszódik olvadni. Mark Fisherrel szólva azonban a rettenetet itt épp a személytelenség kelti, a szétszórtság, amely körül zár és mindenütt való jelenlétével agyonnyom. Mit kérsz számon a fulladás miatt, ha semmi sem lélegezhető be, és ez a Semmi azt hirdeti: a légzés és a belélegezhetőség abnormális?
Emberállatok
Az alárendeltség azonban nem feltételez mindig fölérendeltet: egy falra akasztott, kitömött vadásztrófea, ami „soha véget nem érő halált testesít meg”, és annak szemében persze tükröződik, aki nézi. Léte belebonyolódik a trófea cipelte létbe, ahogy evezőt merítenek a tóba. Máshol: „Miközben a tükörbe bámulok, másodpéldányt készítek magamból egy olyan jövőbe, amikor talán már nem fogok létezni.” A kiszolgáltatottság tudatát tehát a saját szemünkbe való nézés egyaránt kipréselheti. Közben végesség és végtelenség mindkét részletben játékba hozásra kerül.
A kegyetlenség elsősorban nem konfliktus, mint rendkívüli állapot, hanem a hatásgyakorlás kikerülhetetlensége az, amely a dolgokat úgy mutatja fel, „ahogy vannak”. És ez nem valami hamisan statikus világkép, amely belenyugszik a pusztulás, kizsákmányolás és hierarchia megszelídíthetetlenségébe. Távolról sem, inkább ezek az egymásnak feszülések azok, amelyek nem vulgárisan, hanem aprólékosan „megéneklésre” kerülnek Vuong által ebben az anti-eposzban.
Utoljára a regény állatábrázolására térnék ki. A legtöbb állatmotívum, ahogy az a legtöbb irodalmi műben megszokott, az osztozás, a létben való részesültség élményére alapoz. Persze ilyenkor az állat nyersanyag, amiből a motívumvár épül: ebbe beköltözve az ember kicsit jobban érti magát, de nem az állatot.
Hogy példákat hozzak: katonák egy jelenetben még élő makákó agyvelejét eszik, hogy impotenciájukat mulasszák el ezzel. Számtalan közlés a makákó emberhez való hasonlóságát húzza alá. A királylepkék vándorlása – az elődök és utódok születésével és pusztulásával egybefűzve – kifejezetten sokszor kerül elő.
Ahogy egy szirtről mélybe hulló bölénycsorda is, ahol az egyedek képtelenek visszafordulni. A megtorpanásra való képesség a párhuzam, ami hidat ver bölény és ember, mint közösségi lény között. Kiskutya és Trevor családhoz hasonlítják a tévében látott bölénycsordát. Ez lesz a konszenzusos megállapítás, holott Trevor korábban az „anyatermészet törvényéről” beszél, és felmenti a bölényeket az „idiótaság” vádja alól, amivel korábban illette az állatokat. A konszenzus, ami a párhuzamosságot aláhúzza, lehetetlenné teszi a bölények önmagukban való elgondolását.
Nem őket értik meg, hanem tolvajkulcsként felhasználják a jelenséget, hogy saját „bilincseiken” babráljanak azzal. Mégsem az állatábrázolás emberközpontúságát akarom elmarasztalni. Mert ez a kiterjesztett figyelem és értelmezési kényszer az, amiben a hatás és áthatottság alóli kibújás képtelenségét megmutatkozni látom. Mindenki, aki él, ki van szolgáltatva, és egybe van kapcsolva, persze nem kizárólag multicégek és háborúk által. Mert az értelemkeresés abban kezdi meg munkáját, amit a gondolat megérint.
Nevezzük ezt, és ennek a felmutatását kegyetlenségnek. Jobb szó híján, hiszen a minden mindennek feszülése az „ugyanúgy” való megmaradásról, egyéni akarat érvényesítéséről zajló beszédet teszi nevetségessé. A kiszolgáltatottság így lesz vezérfonál. Legyen szó épp vándorló királylepkékről, vagy épp bölények csordáiról. Vagy épp háborúról, piacgazdaságról, szegregáltságról. Az érzékiség ezért inkább a kegyetlenség érzékelése.
Térképzetté formálva ezt: kívülre nem kerülhetünk, mert a tér határolatlan, és csak a „benne valóság”, a kívülre kerülés kétségbe vonása, ami biztos. Vuong regénye pedig felmér, rögzít és ezáltal elrendez. (térkép és táj problémájának a helye)
Forrás:
Mohácsi Balázs: Kiskutya nyünnyögései (Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk.
