“Nincs Isten. Nem lehet, hogy ezt tűrje.” – Polcz Alaine: Asszony a fronton (1991)

KultAgora 2018. Sze. 16. 0 0

A háború okozta nyomor során minden megkérdőjeleződik. A normális világ univerzáléi – a család, a szerelem, a vallás, az identitás, vagy akár a higiénia – kiváltságokká válnak, amikkel csak néhány szerencsés, fronttól távol tartózkodó ember rendelkezik. Ilyen privilégium az intimitás is. A megerőszakolások és végignézett gyilkosságok számával, a kötődés képességének redukálódásával az Istenbe vetett hit is meginog.

A Maslow-piramis legaljának biztosítását ellehetetlenítő kontextusban túlélésre koncentráló félösztönlényekké alakul lassan az érintett civil társadalom. A tettetett pozitivitás, vagy a tudatos ignorancia és reménykedés nem változtatja meg a tényeket: káosz van. Németek és oroszok mindenhol, összetartozók szétszakítása, tömeg, éhség, mocsok, betegségek, halál. Olyan borzalmak, amikről Polcz Alaine dokumentarista nyersséggel számol be Asszony a fronton című művében.


(A cikk egy részlete a KultAgorával folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.) 
Szerző: Orbán Bence)


Van egy pont, ahol a menekülés ésszerű és legitim lépéssé válik. Amikor a hazának nevezett helyen már olyan kaotikus és fenyegető az állapot, hogy mindenfajta szentimentális kötődés ellenére el kell hagyni, és egy új, jobbnak tekintett otthonra találni valahol máshol. Ideológiától mentesen, tényszerűen megállapítható, hogy a vándorlás a történelem egyik leggyakoribb eseménye a háborúkon túl – ennek a kettőnek a kapcsolata pedig nem csupán a gyakoriság statisztikájában merül ki. Amerika kontinense ebből a szempontból kiemelkedő, akár a kezdeti angol honatyák, akár a 11 millió, jelenleg is az országban élő illegális bevándorló tekintetében. A honalapítók és immigránsok között a teljesség igénye nélkül két különbséget emelnék ki: az elkövetett bűnöket és a bürokráciát.

A genocídiumot és a vízum hiányát.

Előbbi emlékét nemzeti ünnepek és haldokló rezervátumok, utóbbi létét táborok és szétszakított családok jelzik.

„A háború nem könnyű. A házasság sem. Megpróbálom elmondani Neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondanom.” – így vezeti be a fronton töltött éveinek történetét Polcz Alaine, pszichológus, író, Mészöly Miklós későbbi felesége. 1944. március 27-én kezdődik az elbeszélés, házasságát ezen a napon kötötte meg a (csak Jánosként emlegetett) első férjével. Alaine 19 éves, naiv és szerelmes, a háború poklát – hiába lépdeltek akkor már a negyedik évében – még nem tapasztalta meg. Érzelmektől túlfűtve élt Kolozsváron jegyesével, készülve a nászútra és a házas évekre. Már ekkor orvos akart lenni, de János nem engedte neki, ahogy később sok másban is még nagyobb ridegséggel és modorossággal korlátozta.

Hogy ezt a házasságot később mentálisan abúzívnak, esetleg autoriternek jellemezték, jelen esetben nem is számít. Alaine szerelmes volt, talán szüksége is volt a szerelemre, ezáltal hajlandó volt a megalkuvásra a számára legfontosabb ember felé, hiába került a saját vágyaiba és identitásába; elindultak a nászútra. Budapest, Csákvár, Majk, Eger – erősödő német megszállás. Sárga csillagok, embermentés. Figyelmeztető jelek a férj viselkedését illetően: üzleti tárgyalások az út alatt (mint később kiderült, valójában kurvázás), veszekedések és faképnél hagyások, titkok és távolságtartás. Alaine szerelme, ami mindezeket legyőzte a fájdalom ellenére. Aztán rövid idő elteltével, mint sokaknak, nekik is menekülniük kellett, és sokáig magára hagyni a szeretett Erdélyt.

A cikk folytatását IDE kattintva olvashatod testvéroldalunkon, a kultagora.blog.hu-n.

Kiemelt kép: Polcz Alaine (forrás: Style Magazin)

Tags: Asszony a fronton, cikk, Háború, irodalom, könyv, KultAgora, Polcz Alaine Categories: IRODALOM
Related Posts