A féléves kihagyás után újra jelentkező Késelés Villával rendezvénysorozat szeptemberi alkalma megtette azt a már-már létfontosságú lépést, hogy a Literán nemrég lezajlott cikkvitába bekapcsolódva hangot adjon a művészeti autonómia napjainkban nagyon is aktuális kérdésfelvetéseinek.
A beszélgetés során olyan problémák kerültek a mind tudományfilozófiai, mind politikai értelemben heterogén nézőpontokat képviselő vitapartnerek asztalára, mint a magyarországi kulturális intézmények szabadsága, a Térey-ösztöndíj és az írószövetkezetek problematikája, vagy a művészetek belső tereiben tett önreflexió és felülvizsgálat iránti egyre növekvő igény. Az esemény moderátorai Vida Kamilla és Csete Soma a vitaindító filozófus és irodalomkritikus Bárány Tiborral, az esztéta és médiakutató György Péterrel, a Kolozsvári Tudományegyetem oktatójával, Selyem Zsuzsával, valamint Bán Zsófia irodalomtörténésszel és kritikussal, és a költői pálya mellett szerkesztőként és oktatóként tevékenykedő Borbély Andrással beszélgetettek.
A szakmai vita katalizátora Bárány Tibor Kultúrharcosok kézikönyve című cikke volt (A beszámoló további értelmezéséhez ajánlott Bárány Tibor litera.hu-n megjelent cikkének előzetes ismerete – A szerk.), amely a szerző által is visszaigazoltan a csönd megtörését szolgálta. Így az írás, ahogy Bárány Tibor is fogalmazott, „felhívás volt, egy közös gondolatmenet elindítására.” Míg ő mérsékelt esztétikai autonómistaként helyezte el magát a beszélgetés által folyamatosan újrakonstruált skálán, György Péter az ő oppozíciójában mérsékelt autonómia-tagadónak vallotta magát. Ennek az ellentétes meggyőződésnek az első alapkövét az a nézeteltérés képezte, miszerint Bárány Tibor számára a művészeti autonómia nem vitatható, míg György Péter bizonyos művészeti produktumokat kívül érez a művészeti autonómia függési viszonyaiból.
Selyem Zsuzsa saját nézőpontjának kettősségét hangsúlyozta azzal, hogy kifejezte, egyaránt fontosnak tartja az esztétikai és a szociális faktorok szerepét a művészetekben. Véleményének egyik szerves alkotóeleme volt a szolidaritás fogalma, amely szerinte nem szorulhat az autonómia fenntartása iránt folytatott törekvések árnyékba. Hiszen a szabadság és a függetlenség kérdését az olyan problematikák övezik, mint például a diskurzusból kiszorított rétegek – a nők, szegények vagy hajléktalanok – nyelvi és művészeti önérvényesítése.
Selyem Zsuzsa után Bán Zsófia fejtette ki előzetes meglátásait a téma kapcsán. Ő radikális hangként tagadta a tiszta művészeti autonómia létét, hiszen meggyőződése, hogy a művészeti produktum sosem lehet független bizonyos kulturális, társadalmi és politikai kontextusoktól. Ebből a perspektívából szemlélve a műalkotás pozíciója sosem csak minőségi feltételek értéke, hanem bonyolult diszkurzív hálózat eredménye. Így, ahogy Bán Zsófia megjegyzi, míg a művész azt hiszi, szabadon alkot, az adott korszak uralkodó tendenciáinak sodrásába lép be. Az ő javaslata alapján a humán értelmiség legfontosabb feladata a saját művészeti terében való kritikus tapogatózás, melynek célja a gondolkodási sémáink, kategóriánk felülvizsgálata, ami által az eddig adottnak tekintett korlátozó pozíciókat tetten érhetjük.
Utolsóként Borbély András bemutatkozását hallgathattuk meg, melyben az autonómia konstruktív voltáról és annak jogi, politikai és gazdasági aspektusairól értekezett. A beszélgetés a felvezető gondolatok után az ideális autonóm kultúrintézmények témakörét érintette. Bárány Tibor a művészeti intézmények függetlenségét a tudományos élet és az oktatás szabadságával és mozgásterével hozta párhuzamba. Amelyek szerinte Magyarországon jelenleg csorbult vagy kiüresített fogalmak, hiszen, ahogy kijelentette: „Az az ország, ahol az egyetemen kancellárok dolgoznak, abban az országban a tudomány és az oktatás nem autonóm.” Az állami finanszírozás és a szabadság iránti igény közötti súlyos ellentmondást a politikai hatalom és a szakmai értelmiség olyan együttműködésében látja, ahol a döntés az utóbbi kezébe kerül. Bán Zsófia erre reflektálva felhívta a vitapartnerei figyelmét, hogy az intézményrendszerek autonómiáját érintő problémák erősen összekapcsolódnak azzal a problematikával, hogy továbbra is olyan értékkerettel és kategóriákkal dolgozunk, melyek húzóerőként visszatartanak minket.
Ehhez kapcsolódva Selyem Zsuzsa a vita egyik talán legfontosabb kérdésére hívja fel a figyelmet: a fő probléma az, hogy tudunk-e és merünk-e beszélni egy ilyen közegben a probléma tényleges megjelenéseiről, utalva itt a PIM vagy az SZFE körül történő eseményekre. Van-e nyelvünk és életterünk arra, hogy kifejezzük a körülöttünk folyamatosan zajló és az irodalom vagy a művészetek autonómiáját érintő változásokat, súrlódási pontokat? Felmerülhet bennünk, hogy nem az-e a legsúlyosabb probléma, hogy egy néma (vagy elnémított) párbeszédet tudunk csak folytatni tabuk, sztereotípiák és bevésett hatalmi pozíciók vonzásában.
Bárány Tiborhoz fordulva Selyem Zsuzsa ki is fejtette, hogy a hatalom nyelvét beszélve sosem reprezentálhatjuk az elnyomottat. Az egyetlen válasz a militarista beszédmód és az agresszori pozíciót megerősítő metaforák tagadása, a helyére pedig csakis valami új, reflektált, kreatív nyelv kerülhet. Ezzel szemben Bárány Tibor a tabusítás veszélyeire hívta fel a figyelmet, hiszen úgy gondolja, hogy az értelmiség feladata az általa szakmailag átlátott döntések meghozása, így elkerülhetőnek látja az, olyan történéseket, amik a Térey-ösztöndíj körül szerveződtek. Kijelenti, hogy az ösztöndíj „kiírásának” módja a diskurzusból való kizárás egy mintapéldánya. Ennek kapcsán Bán Zsófia fel is vetette, hogy bár művészeti autonómia formáiról vitáznak, mindez értelmezhetetlen egy olyan valóságban, ahol a Térey-ösztöndíj listája a Szépírók Társasága teljes kizárásával kiírásra kerülhetett. Bárány meg is jegyezte, hogy az ösztöndíj létrejöttének és kiosztásának a módja az, ami elméleti és gyakorlati értelemben is a művészeti szabadság megvonását követi el.
A vita következő feltevését Csete Soma kérdése vezette fel, miszerint igaz-e az, hogy a Térey-ösztöndíj fontos és hiánypótló kezdeményezés volt, és hogy mennyire tekinthető releváns megoldásnak az individuális támogatási rendszer. Selyem Zsuzsa reflexiójában a folyóiratok támogatásának elapadását és az individuális érvényesülés támogatásának a közösség-koherencia romboló céljait emelte ki. Borbély András a probléma politikai vonásait igyekezett felfesteni, hangsúlyozva azt, hogy a téma nem csak erősen áthatott a politikával, hanem az értelmiség csak a politikai logikába való bekapcsolódással és annak értelmezésével tehet bármit is az ügy érdekében. Az általa felrajzolt álláspont is erősen összekapcsolható a diskurzus korlátozó tényezőit hangoztató nézetekkel, hiszen a kritika privatizálásáról és egyfajta lojalitás-elvű hatalmi hierarchiáról beszélt.
Vida Kamilla következő kérdésében a téma moralizálásának hibáira hívta fel a figyelmet és az azt tárgyaló beszédmódok rekonstrukciójáról kérdezte a jelenlévőket. György Péter erre reflektálva a kulturális elit belső problémáit feszegette, majd őt Bárány Tibor egészítette ki azzal a gondolattal, hogy a hatalom által szabott diszkurzív keretekből való kilépés ott kezdődik, amikor nem fogadjuk el annak beszédmódját és eszközeit. Bán Zsófia és Selyem Zsuzsa ehhez hozzászólva pedig a kérdéskör egyfajta belső vizsgálatát hangsúlyozták. Míg Bán Zsófia az irodalom kanonizáló aktusait és a nyelv befolyását említette meg Selyem Zsuzsa állítása a szolidaritás elsődlegességével foglalkozott. Legfőképpen az SZFE jelenlegi mozgalmait mintának véve az irodalmon belül is szolidáris belső terek kialakítását kezdeményezte. György Péter ezzel kapcsolatosan felidézte a rendszerváltás utántól megfigyelhető tendenciát, miszerint a magyar cigányság kulturális képviseletét végző szervek fokozatos felszívódtak, melyet véleménye szerint a kulturális elit tétlensége is erősen övezett. Ezzel próbált rámutatni a szolidaritás működésmódjainak múltbeli és jelenbeli formáira.
Bárány Tibor az értelmiség hatókörében lévő megoldható, de marginalizált problémákat említette meg, mint a nemek aszimmetrikus aránya a tudományos konferenciákon. Véleménye szerint az értelmiség egyik fő feladata a saját közegükben reflektálatlanul továbbörökített hatalmi struktúrák lebontása. Mindez azért válik igazán fontossá, mivel ezek a belső rejtett korlátok a külső hatalmi működést is legitimálhatják. Az est utolsó kérdését Csete Soma tette fel Borbély András esszéjéhez kapcsolódva. Zárógondolatként az állami és piaci hatalomtól és befolyástól független kultúra ideáját tárgyalták, melyet Borbély András a hatalommal oppozíciós viszonyban álló, kritikai művészetpozícióban lát megvalósíthatónak.
A vitacikkek és a beszélgetés eredménye többek között úgy válhatna kézzelfoghatóvá, ha a felvetések fő csomópontjai a jövőben tájékozódási struktúraként szolgálhatnának a kulturális átalakulás különböző programjai számára. Mindez viszont csak akkor hozhat tényleges változást, ha egyéni és kollektív szinten is szembe merünk nézni a kérdéssel: hol kezdődik a saját felelősségi körünk a művészet autonómiájának a kérdésében?
