Több alkalommal önkénteskedtem már a Margón, így mikor megtudtam, hogy a szívemhez oly közel álló irodalmi fesztivál 10 év után Budapesten kívül eső helyen szeretné ünnepelni az irodalmat és a kultúrát, nem is volt kétség, hogy csatlakozom. Az első két nap megéléseiről, és rácsodálkozásairól már tudósítottunk, most jöjjenek hát az én felfedezéseim a Margó harmadik és egyben utolsó napjáról.
A délelőttök elég nyugodtan telnek, este sokáig dolgozunk és mivel a programok rendszerint csak három-négy körül kezdődnek, általában a dolce far niente jegyében töltjük az órákat, hogy rákészüljünk a napi pörgésre. Pedig a Margó kiváló programokkal készült, amik a hely látványosságaiba és gasztronómiai jellegzetességeibe is betekintést nyújtanak, ezek pedig még a beszélgetések és a koncertek előtt kezdődnek kora délután.
Volt már rétesnyújtás Anna nénivel, grillázskészítő workshop (amiből annyit kaptunk ajándékba, hogy valakinek mindig ropogott a foga alatt a diós-cukros édesség) chilikóstoló és helytörténeti séta, mi pedig természetesen egyikre se jutottunk el, úgyhogy a bűntudat és az előző estéken elfogyasztott dödöllék mennyisége miatt úgy döntöttünk, a szombat délelőttünket mozgással fogjuk kezdeni, így páran elmentünk a Kis-Balaton körüli biciklitúrára.
Ez kiváló ötletnek bizonyult, hiszen akár Zala, akár egy kis falu, ahol az év maradék 362 napján a légy zümmögése is hangzavarnak számít, az embertömeg és (szerencsére) az érdeklődés olyan fesztiválhangulatot hozott létre, ahonnan az embernek szinte hiányzik egy kis csend és megnyugvás, komótos nézelődés, felfedezés.
Olyan jól esett ez a délelőtt, mint egy falat kenyér, kényelmesen tekertünk a Kis-Balaton körül, a nap már sütött, de még nem volt hőség, megálltunk a madárleseknél, gyönyörködtünk a tóban, a túravezetőnk pedig mesélt a helyről, az állatokról és főleg a nagymamája szakácsművészetéről. Felfrissülve és munkára készen tértünk vissza, én pedig (hála a szervezők rugalmasságának) főleg a programokra koncentrálhattam és élvezhettem az utolsó napot.
A négy helyszín közül a Templomkert vált a kedvencemmé, hiszen bár egy egészen kicsike dombra épült, pont rá lehet látni a falura. A templom képeslapba illően szép, a növényzet rendben tartott, a fák tökéletesen árnyékolják a napot és teszik hűvössé a teret, ezenkívül ez az állandó helyszíne az egyik mindennapos programnak, az Alkotótárs-nak. Ez a program a Mastercard és a Könyves Magazin szakmai partnerségében megvalósuló pályázat, a Margón pedig a legjobb pályaművek szerzői beszélgetnek, nagy hangsúlyt fektetve a készülő köteteikre.
Érdekesség, hogy a szerzők nem Pestről érkeznek minden nap, hanem a fesztivál ideje alatt Alsópáhokon tartanak workshopot többek között Németh Gábor vezetésével. Számomra valószínűleg pont azért lett ilyen fontos ez a program, mert egy olyan intenzív alkotói folyamatban vannak benne a meghívott írók, hogy elképesztően őszintén és nyersen beszélnek eddigi és éppen készülő munkáikról.
A szombati meghívott vendégek André Ferenc, Fehér Renátó és Mécs Anna voltak, velük beszélgetett Gaborják Ádám. Szó volt arról, hogyan látják visszamenőleg az első két kötetüket, hogyan dolgoznak Németh Gáborral, mi történik a workshopon és a pályázatot is érintették. A beszélgetés szépen volt felépítve, a nagyobb témákat mindig elválasztották egymástól a már megjelent, vagy készülő kötetükből történő felolvasások.
A Kultúrházba sétálva próbáltam áthangolódni egy másik világra, ugyanis Boldizsár Ildikó volt a fellépő, akivel Ott Anna beszélgetett. Pszichológus hallgatóként számomra Boldizsár Ildikó igazi ikon, úgyhogy hatalmas kíváncsisággal ültem be a meseterapeuta beszélgetésére, ahol megvitatták a motívumkeresést, a férfiak mesékkel való kapcsolatát és még a balatoni legendákról is szó esett.
Természetesen nincs mesekutató mese nélkül, úgyhogy rögtön felvázolt három Balaton-környéki mondát, amiből a Margó közönsége választhatott, így végül Rézi Klára történetét hallgattuk elvarázsolva. Ezen a ponton kicsit előre ugranék az időben, ugyanis este, amikor a margós csapat koccintott a fesztiválra, előkerült egy nagy adag süti, amit Boldizsár Ildikó sütött a Margó 10. szülinapjára. És pont olyan finom volt, mint a mesékben.
Étel a fesztiválon
Nem lehet erről a pár napról anélkül beszélni, hogy ne említeném meg az ételeket, úgyhogy én is rajonganék egy pár sort a zalai gasztronómiáról. A fesztivál központja gyakorlatilag a Széchényi Pince volt, ahol programok is voltak és ételhez is itt lehetett hozzájutni, hacsak nem kürtöskalácsot szeretett volna enni az ember.
Érdekesség, hogy ahhoz képest, hogy Szentgyörgyvár annyira kicsi, hogy se dohány-, se élelmiszerbolt, de még egy decent kocsma sincs (kevés ilyen település lehet Magyarországon) a Széchényi Pince dolgozói közül többen argentinok, ezért szinte minden tipikus zalai étel meg van spékelve valami egzotikus ízvilággal, így például a mai ebéd, ami egy cukkinis töltött tócsni volt, párosítva lett egy sima paradicsom-paprika salátával pesztós-chilis olajjal és korianderrel.
A csúcspontja azonban ennek a fúziós konyhának a Dödölle bár, szintén az udvarban, amit az éhes fesztiválozók tömegesen rohamoznak meg helyi ízek után kutatva. A Dödölle bár azonban pad thai szerű módon működik, vagyis választhatsz alapot: sima dödölle, vöröshagymás vagy gyömbéres; feltét lehet rá tejföl, koriander, sajt, illetve chimichurri (ami a tulaj elmondása alapján egyenesen az egyik argentin dolgozó nagymamájától érkezett a zalai Margófesztre), és erre jöhet marinált tofu, pulled pork vagy narancsos kacsa.
Én a három nap alatt végigkóstoltam szinte az összes variációt, szóval elmondhatom, hogy kimaxoltam a helyi specialitások tárát. Hogy ez a „variációk dödöllére” mennyire volt népszerű, az látszott abból, hogy alig volt ember, aki az este beköszöntével ne tartotta volna a kezében a dödöllés repoharat, de még így is el lehetett hallani egy-két beszélgetésfoszlányt, melyben a pörkölt égető hiányát emlegették.
Késő délután felsétáltam a Nagyszínpadra Simon Marci x Boros Levente vers és zene sessionjére, ahol pont annyi történt, amennyit a cím is takar: Simon Marci slameket és verseket olvasott, Boros pedig különböző hangszereken kísérte. A műsor egész hangulata kissé feketére sikeredett, talán érdemesebb lett volna estére rakni, mert viszonylag kevés ember sétált fel, pedig sajátos hangulata volt, a zene kifejezetten erősítette a műsort, és a pörgéstől kezdve a hipnotizált állapotig mindenbe belesegítette a közönséget.
Ezt követően sietve visszasétáltam a Templomkertbe, ahol elő kellett készíteni a terepet az este főszereplőjének, Nádas Péternek, aki a világirodalom leghíresebb zalai falujából, Gombosszegről érkezett a Margóra. Ahogy az várható volt, már fél órával a program kezdete előtt szépen gyülekezett a tömeg, kezdésre pedig már a közönség fele a fűben fészkelve, a fáknak dőlve várta az írót, aki Valuska Lászlóval beszélgetett.
„…hol a bánatos micsodában találkoznak a párhuzamosok? Kérjük az érdeklődőt forduljanak NP gombosszegi lakoshoz.” — írja Esterházy Az olvasó országában, a beszélgetés pedig valóban, Gombosszeg, Zala és az otthon körül forog. Nádas egy felolvasással kezd, aminek véletlen háttérzenéje lesz a Nagyszínpadról színtisztán áthallatszó 6363 rappelése, amire pár oldal után Nádas csak ennyit mondd kedvesen: „Nehéz ez ellen a ritmus ellen olvasni”.
Vagy a koncert halkul, vagy a beszélgetés lesz olyannyira érdekes, hogy egy idő után az ember csak Nádas hangjára koncentrál, ahogy megnyugtató, komótos tempóban beszél inkákról, természetről, katasztrófákról és a „közös levegő”-ről.
A három nap legszínesebb naplementéjét látjuk a templomkertből, járkálnak rajtunk a bogarak, a fesztiválozók kutyái a közönség között szlalomoznak, mi pedig hallgatjuk az egyik legnagyobb kortárs írót, ahogy mesél és mesél. Van itt Esterházy-anekdota, szó van a kertjében lévő körtefáról (több kötetében is megjelenik), ami haldoklik, Gombosszeg egyetlen gyerekéről, akit felvitt Pestre, de még a krumpliszedés is érintve van. Őszinte, tiszta és fontos volt ez a beszélgetés, számomra legalábbis a fesztivál legfontosabb másfél órája.
Egy ilyen intenzív program után nem éreztem magamban a hangulatot a Nagyszínpadon kezdődő Anima Sound Systemhez, így hát az utolsó programom a Széchenyi Pincében játszó Egyedi Péter volt, aki egyszálgitáron játszott Rájátszás és Mmamt számokat, és tökéletes zárása volt az első zalai margónak.
Nehéz rövidre fognom ezt a cikket, annyi pillanat, illat és beszélgetés ragadt meg bennem erről a pár napról, és annyira benne vagyok még mindig Szentgyörgyvár varázsában és életérzésében, hogy órákat tudnék áradozni és buzdítani mindenkit, hogy vegyék komolyan az idézetet, mert „Zalában lenni kell”. Egy szónak is száz a vége: Isten éltesse a Margót!
