Az író. Esterházy Péter író, magyar író, inkább prózaíró, szóismerő író, olyan író, akit szívesen idéznek, de nem ám csak úgy, hogy idéznek és nem tudják kitől, őt tudatosan választják, ha idézésről van szó, ha valami nagyot akarnak mondani, mert vele lehet, általa, a szavakkal.
A neve is hangzatos. Rögtön egyesül a történelemmel. Még szóhoz sem jut, máris századok dicsősége, bölcsessége, nemessége az övé. Író (gróf) Esterházy Péter. Szavakon (regényein, novelláin) keresztül teremti meg saját magát, suhan egyik szövegéből a másikba, komponál egymásutániságot, önidéz és kommentál, olvasót, kritikusokat és végleteket teremt maga körül. S állandó velejárója az Esterházy-irritáció. Fifti-fifti az esély arra, hogy valaki első olvasat után epedni fog E.P. után, vagy örökké a legfelső polcra teszi szem elől, porfogónak. Ez olyan Charles Bukowski, Mészöly Miklós, Háy János „eset”, „bűntény”. De talán ebben a szélsőségességben kell meglátni a vitathatatlan zsenit, örök idegent, magát az írót.
Könnyed, egymásra pakolt, többértelmű szavakkal ír, beszél, amik lehetnének az olvasó szavai is, sőt, gyakran azokká is tudnak válni. A befogadó a nemértés felismerésén át közelít az íróhoz. Előbb nyújt élvezetet (s értek ez alatt fájdalmat, örömöt, megbotránkozást, dühöt, tehát mindent, amit az olvasás aktusa magával hoz), mint értést. Előbb élvezem E.P.-t, mint értem. Nem, (t.i. Esterházyt) nem lehet meghatározni, keretek közé zárni, viszonyítani. Távolodás. Valóban, ha képesek vagyunk eljutni odáig, hogy beismerjük, felismerjük, előbb kezdjük el évezni Esterházyt, mint érteni, az olvasás aktusától már nem a szöveg közérthetőségét várjuk, hanem a katarzist, a libabőrt, a könnyeket. Pontosabban nem ezt várjuk, de ezt kapjuk. Egyszer valaki így fogalmazott:
a civilizálatlan szív prózája az övé.” [1]
Esterházy regényei előzetes elvárásainkat forgatják fel újra meg újra. Szembesít minket azzal, hogy valóban emberek vagyunk se több, se kevesebb. Időt kell szánni az „esterházy-hatásra”, hagyni, hogy lassan a bőrünk alá kússzon.
Őelőtte sosem olvastam bosszúsan könyveket. Olvastam, értettem, tetszett, utáltam, szenvedtem, nevettem és kész, becsuktam, vége. Azonban sosem voltam mérhetetlenül dühös egy íróra sem, csak most, őrá. Nem tudom őszinte-e, nem értem miről beszél, nem értem mi ez az epizód a semmiből, mi valóság, mi képzelet. Ez a nemértés olyan, mint a címke a pólóban, zavaró és muszáj, feltétlen muszáj kivágni, hogy megkönnyebbüljön az ember. Szóval a címke kivágása után csak a kényelmes póló marad, vagy esetünkben a csupasz szöveg, az ő szavai és elkezdek teljesen máshogy olvasni, a levetett teher nélkül.
Esterházyé „egy nem létező pozíció meghódítása”. S miképp lehet ehhez viszonyulni? Ez a kimondott, de meg nem nevezhető pozíció juttatja E.P.-t a végletekig. Mély kritika, ügyetlen utánzás.
…Olyan pozíciót tölt be, ami nincs: mert nincs hozzá igazodás, nincs tőle eltérés…”[2]
Pontosabban lehet hozzáigazodni sikertelenül, erőltetetten.
Regényei aktív olvasásra késztetnek, nem lehet elmismásolni néhány oldalt vagy mondatokat (pedig újra és újra erre vetemedhetnénk). A művek állandó beszélgetőpartnert keresnek bennünk, és nem tudunk nem kommunikálni velük. Legyen szó a Szívsegédigéiről, Hrabal könyvéről vagy a jó nagy falatnyi Harmonia caelestisről. Azonban az olvasás előtti szeánsz nem csupán a borítószöveg elolvasása, majd kinyitása a könyvnek. Előzetes rászánás, kíváncsiság, viszolygás, elszántság szükséges, ugyanis állandó akadályokba ütköztet, kizár és visszahúz, kifacsar és a semmiben lebegtet.
Egyszóval mindenre képesek az említett regények, és egy biztos, a lélek, mely oly sok írónál kerül középpontba (Kundera, Háy), szóval lélek nem marad szárazon. Implantálja a szövegbe, mint egyedüli befolyásolható elem, mert nem az értelem és valóságtudat az, amivel érteni kezdhetjük Esterházyt, hanem az emberi esendőség és érzékenység elfogadásán keresztül. Mikor szembesülünk az egyén, a család, a nép, a történelem tragikumaival. Nem maradhatunk objektív olvasók. Annak vagy nincs értelme, vagy a lényegi hatást zárnánk ki. S akkor miért olvas(s)unk Esterházyt, ha nem hagyjuk megszólalni a szövegeit?
Olvasunk, mert az a bizonyos nemlétező pozíció ott van minden interjújában, regényében, s csendes függőséget okoz egyik könyv után a másik. Olvasunk, mert a lefordíthatatlan nyelvi játékokkal színezett szöveg sajátos stílusa magával ragad, nem ereszt. Nehezebb elkezdeni, mint utána abbahagyni. Kihívás egy Esterházy regényt kézbe venni. Talán ez elfogult kijelentés, de egy kis elfogultság megengedett, ha róla van szó. Vagy ilyen vagy olyan. Van másfajta elfogultság is vele kapcsolatban. Szóval olvasunk, mert képes meghatározni bennünket, kicsit megragadni az érzelmeket, kínozni, megsebezni, aztán visszaadja, és ez jó.
Olvassunk! Mert egy nemlétező pozíció az övé, s ki ne szeretné ezt megtalálni, megnevezni. Olvassunk Esterházyt, mert minden kezdet nehéz, de később meg már nem az! Bátran nyúljunk a könyveihez, nem csak nekünk okoz majd fejtörést a szöveg, mindenkinek, mindig! Ez összeköti Esterházy olvasóit. Ez közös. Játék, az író játszadozik velünk. A Szív segédigéi volt az első E.P. regény, amit elolvastam. Az első oldal elvágta az ujjam. Valódi fájdalom. Külső. Aztán olvasni kezdtem. A szöveg jobban fájt!
Közelítsünk tehát valahogy így: leválasztva az előzetes elemzések és vélemények egészét, a könyv terjedelmét, teljes bibliográfiáját, jegyzeteket, borítót, mindent. Onnantól kezd el beszélni az író, hogy az első lapra vetjük a szemünket, ott kezdődik Ő. Ott kezdjük az olvasást, a játszást, a saját ítéletünk. Tehát olvassunk Esterházyt, hogy később elmondhassuk saját magunk is, miért olvas(s)unk Esterházyt. Találkozzunk önmagunkkal, nézzünk vissza a történelmünkre, lássunk gazdagságot és nyomort, higgyünk az írónak, aztán meg ne higgyünk, legyünk dühösek, átlagosak, büszkék, hazugok, grófok. Észleljük a határaink, lépjünk ki belőlük Esterházyn keresztül. Implantáljuk bele a lelkünk valamibe, aztán majd megtapasztaljuk, a polc melyik részére tesszük vissza a regényeit.
Kiemelt kép: Nemzeti Sport
[2] FORGÁCH András, Esterházyról=Találunk szavakat: Válogatott írások n Esterházy Péter műveiről (1974-2008), Magvető, Bp., 2010, 114-124.
[1] KERESZTURY Tibor – MÉSZÁROS Sándor, Szövegkijáratok: Szó és ünnep (Esterházy Péter), Bp., 1992, 140-164.
