A Rémtörténetek című novelláskötet Ljudmila Petrusevszkaja egyetlen magyarul megjelent prózai műve. A könyv eredeti nyelven sokkal frappánsabb címet kapott: Élt egyszer egy asszony, aki meg akarta ölni a szomszéd gyerekét.
A Rémtörténetek (Typotex, 2016) négy ciklusában (A keleti szlávok dalai, Allegóriák, Rekviemek, Mesék) összesen huszonnégy történet kapott helyet. A többnyire rövid (akár csupán egy-másfél oldalas) szövegek a szovjet élet szürke nyomorát mutatják be: a szerző azzal teremt feszültséget, hogy az olvasó belső, valós félelmeire hat.
Ljudmila Petrusevszkaja novellái kiforgatnak olyan élethelyzeteket, amelyek normál esetben az öröm forrásai lennének, és rémtörténetekké alakítják őket. A kötet két leggyakrabban visszatérő témája a házasság és az anyaság. A csoda című novella például a következőképpen kezdődik: „Egy nő fia felakasztotta magát.” Később megtudjuk, hogy a fiú tulajdonképpen mindenből kifosztotta anyját, ellopta a pénzét, majd még többet követelt. Természetesen az anyja ettől függetlenül ugyanúgy szereti, és egyszerre két-három helyen dolgozik, hogy fiának megvehesse a hőn áhított magnetofont.
Ahogy A csoda esetében a fiú története helyett az édesanya tragédiáját írja meg, úgy a kötet többi novelláján is látszik, hogy Petrusevszkaja számára elsősorban a női sorsok fontosak, illetve azoknak az átvészelése. A szövegekben megjelenő nők történeteibe olyan mesehősök sorsai is beleszövődnek, mint például a kis gyufaárus lány vagy Hüvelyk Panna.
Petrusevszkaja átlagembereket visz színre, akik a köznapi, egyszerű élet poklát járják végig. Problémáik valósak, megoldás azonban ritkán érkezik rájuk, az események általában tragédiába torkollanak. Így történik a Higiénia című novellában is: egy városban járvány pusztít, ami miatt mindenki önkéntes karanténba vonul a saját lakásába. Egy kis család élelmiszerhiányban szenved, az édesapa azonban ezzel mit sem törődve szinte eleszi az élelmet családtagjai elől. Az események tovább fokozódnak, amikor a kislány elkapja a halálos vírust, apja pedig megoldásképp bezárja a szobájába.
Az Új Robinsonok sem kínál semmiféle feloldást, a túlélésért küzdő család további sorsa ismeretlen marad előttünk. A bosszú című novellában egy asszony egy kisgyermek ellen elkövetett gyilkossági kísérleteit olvassuk végig (innen a ciklus eredeti címe). A tett már önmagában is szörnyű, nem is említve a gyilkos eltökélt, megingathatatlan szándékát. Az orosz írónő ezt azzal tetézi, hogy az események az anya saját lakásában játszódnak le, felborítva a családi fészek biztonságát.
A novellák a Petrusevszkajára jellemző, végletekig lecsupaszított nyelven íródtak. Az írónő kedvelt, Éjidő című kisregényében és jelen kötetben is használt eszköze az orosz irodalom egyik jellemző elbeszélési technikája, a skaz-forma. A már Gogolnál is megjelenő megoldás lényege, hogy egy közvetítő tudat – azaz egy harmadik, kívülálló, nem feltétlenül objektív személy – alkalmazásával meséli el a történetet. (Ez a forma jelenik meg például Gogol A köpönyeg című művében, illetve J. D. Salinger Zabhegyezőjében is.) A skaz az oralitás korszakát, a szóbeli (rém)történetmesélés hagyományát idézi fel. Az elbeszélő általában úgy működik, mint egy szemtanú: megpróbálja meggyőzni az olvasót, hogy minden valóban úgy történt, ahogyan elmondta.
Az élőbeszédet imitáló elbeszélői nyelv közvetlenségével közelebb viszi az olvasót az eseményekhez, amivel hozzátesz a novellákat körülvevő borzongáshoz. Ráveszi a közönséget, hogy folyamatosan részt vegyen a történtekben, nem hagyva lehetőséget arra, hogy „elfordítsa a fejét”, azaz megpihenjen a figyelme. A novellák ezzel válnak csaknem szóbeli történetekké.
A történetek nagy része a „volt egyszer…” felütésével kezdődik. Ezzel erős ellentétben áll, hogy az írónő tragédiákat mesél el, a happy end és a boldog befejezés helyett tragédiát kapunk. A forma és tartalom ellentéte feszültséget teremt a szövegekben. Míg az eredeti cím szintén a mesékre ad utalást, addig a magyar Rémtörténetek a tábortűz körül mesélt, ijesztgetésre szánt történeteket eleveníti fel az olvasóban. A két cím üzenete tehát eltér egymástól, azonban közvetetten mindkettő utal a szóbeli történetekre.
Szintén a szóbeli történetmondás érzetét teremti meg, hogy a mondatok dísztelenek, általában vagy nagyon hosszúak, vagy nagyon rövidek, rengeteg „és”, valamint „de” szócskával összekapcsolva. Emellett az írónő mellőzi a bonyolult, irodalmi nyelvben használt kifejezéseket, nélkülözi a tájleírásokat, a hosszú monológokat, illetve a belső konfliktusok leírását is: csupán az elbeszélt történet cselekményének elmondására szorítkozik.
„Meg kell azonban mondanunk, hogy a beteget otthon nem várta senki, a szülei rég meghaltak, a feleségétől elvált, és az egyetlen élőlény az otthonában nem volt más, min egy macska, akit most a szomszédok gondoztak.” (A falon túl)
A kötet nem lenne teljes Dukai István illusztrációi nélkül, aki tökéletesen eltalálta az írónő által teremtett sötét hangulatot. A novellákat modern, monokróm rajzok kísérik, általában az adott történethez kapcsolódva – véleményem szerint azonban önmagukban is kellőképpen gondolatébresztőek. Dukai fekete, koponya arcú alakjai idomulnak Petrusevszkaja világábrázolásához: a maguk pőre, egyszerű stílusában jelenítik meg a halált és az emberi szenvedést.
Petrusevszkaja szövegei belegázolnak a hétköznapiság bűzös mocsarába, felkavarják az iszapot, majd otthagyják az olvasó számára, hadd ülepedjen. Az írónő kiválóan mutatja be az élet sötét oldalát, történeteivel feszültséget teremt, borzongat, elgondolkodtat. Összezavarja az olvasót, végül pedig hagyja, hogy olyan következtetést vonjon le, amilyet szeretne.
