Ezúttal Szabados Attila prózáját olvashatjátok a Kortárs rovatban.
Szabados Attila: Kisimul, elvékonyodik
Hajnali háromkor megszólal az ébresztő. Lüktet a nagylábujjam. Anyám nem ébred fel, csak hangosabban szuszog mellettem, míg ki nem kapcsolom. Az éjjeliszekrényről felemelem a dossziét, egy pillanatra felkattintom a kislámpát, ellenőrzöm a mai beosztást, tényleg a kisebbik Zólyomival leszek-e a keverőknél.
A redőnyt addig húzom fel, míg ki nem fér az öklöm a párkány fölött. Rágyújtok, minden szívás után behajlítom a térdem, oldalra fordítom a fejem, kifújom a füstöt. Nézem anyám kemény, egres nagyságú köldökét, ahogy minden levegővételnél kiemelkedik öblös hasából. A csikket az ereszbe dekkolom. Néha felparázslik a száraz galambürülék, most vigyázok, inkább a csatorna falának nyomom. Anyám az oldalára fordul, köldöke kidülled a borostyánmintás hálóruhán, mint egy hatalmas szem. Megcsap az izzadtsággal keveredő citromillat, az anyag a testére tekeredik, mintha fojtogatná.
Visszaengedem a redőnyt, bekapcsolom és azonnal lenémítom a tévét. Háromóra tíz, egy sebészeti műsort ismételnek, tegnap nyíltörést láttak el, ma csuklóműtét van. A részleteket nem mutatják, de azt, ahogyan az orvos akkurátusan percekig mossa a kezét, mindig. Vigyázok, nehogy megint belerúgjak a fürdőszoba küszöbébe. A fürdő ablaka a tömb belső udvarára néz, ahová nem lehet kimenni. Lent a betonon sűrű galambürülékek, mintha odaszáradt temperadarabok lennének. A szappantartón lévő szikkadt, félbevágott citromot a mosógépre rakom a köntösök mögé. Anyám dezodor helyett ezzel keni magát, ha ránézek a szappantartóra hullott rostdarabokra, öklendezni kezdek. Lefekvés előtt a kád fölött kirázza az esetleges magokat, amik előző nap benne maradhattak. Anyám fél az apró daganatoktól. Lazán megnyomja ujjaival a citromot, aztán a tükör előtt bekeni vele a hónalját. Néhány percig felemelt karral illegeti magát, hogy a lé rászáradjon a bőrére. Nem csípi ki, nincsenek pörsenések. Míg a durva anyagú törölközővel megszárítja magát, felsőteste még jobban kisimul, elvékonyodik, egyedül a köldöke emelkedik ki. Már nem látszódnak a hegek. Sokáig azt hittem azért olyan vékony, mert a mellkasi kötés végleg összeszorította.
Háromóra húsz, megvagyok a fogmosással. Beállok a fürdőkádba. A hajnali félhomályban testem visszatükröződik az ablaküvegben. Sarkamat a lefolyóhoz teszem, letuszkolom az esetleges magokat. A citromot visszateszem a mosdókagyló mellé. Kék szikszalaggal körbe kötözöm a nagylábujjam. Egy ideig jobban lüktet, mint szabadon, aztán megfeledkezem róla. Törölközőben sétálok vissza a szobába, anyám az ágy közepére került, újra a hátán fekszik. Megint felhúzom a redőnyt, de már csak annyira, hogy éppen ki tudjak hamuzni alatta.
Még nedves a hajtövem, kimegyek a konyhába, ellenőrzöm a naptárat, tényleg ma délben. Anyám négy óra múlva ébred, kezdődik a reggeli citromozás. Nem szárítom meg a hajam, hajnalban is meleg van. A fagyasztóból kiveszem az aznapi egresmártást, az ablakpárkányra teszem, hogy mire anyám felébred, kiolvadjon. Ellenőrzöm, bent van-e minden a hátizsákomban, aztán elindulok. Ahogy bezárom az ajtót, visszanézek anyámra, a bejárat felé fordulva alszik. Megnyugszom, nem látom a köldökét. Háromóra harminc, nem sietek.
Háromnegyedkor porta, aláírás. Még mindig nem szoktam meg, hogy Zólyomiék ikrek. A nagyobbikat most vették fel portásnak. Olyan, mintha ugyan azt az arcot egy sovány és egy kövér fejre is rátették volna. Beszélgetni nem akarok, legfeljebb annyit mondanék, hogy ma az öccsével leszek a keverőknél, de korogni kezd a gyomrom. Az öltözőben felveszem a papucsot, sapkát, kötényt. Négy óra előtt öt perccel választok egyet a tegnapról megmaradt pávaszemek közül. Mióta anyám citrommal keni magát, nem nyúlok a sárga mignonhoz. Mielőtt belépek a lengőajtón a kezemre tapadt diómorzsákat a kötényembe törlöm. Zólyomi már a fertőtlenítőknél vár, könyékig sikálja a kezét. Azt hazudja, a sebészeti műsor miatt, amit hajnalban én is nézek. Miután beszéltem neki anyámról, ajánlott orvost, másnap a könyékig érő fertőtlenítésről beszélt, míg lehajtottuk a szeletelőgép rámáját.
A papucsban nem lüktet a nagylábujjam, de a szikszalagot mégsem merem letekerni. Zólyomival beállunk a keverők mellé, és habár pontosan tudjuk, mit, mikor és mennyit kell beleönteni, minden adagolás előtt a táblára nézünk. A műszak alatt három adagot kell kikevertetnünk. Míg a gép dagaszt, Zólyomi kikísér a gyár elé, a testvére kienged minket. Nem beszélnek egymással, csak kimegyünk az ajtón. Hatóra húsz, még néhány szívás. Zólyomi a zsebébe nyúl, a galambszaros betonra szórja a vegyes magkeveréket, pedig madarak sehol sincsenek. Elbüszkélkedik vele, hogy mindig elhoz egy-egy marékkal, mikor a sütőkhöz van beosztva. Zólyomi visszafelé határozottan belém karol, magához húz, érzem a kiálló bordáját. Vállamra hajtja a fejét. Azt hiszi, nem veszem észre, hogy furcsábban veszi a levegőt, megszagol.
Míg a harmadik adaghoz való lisztet öntjük, azt mondja, már az ő anyja is jól van. Nem akarom szóba hozni a citromot. Tünetmentes, és erre azonnal lüktetni kezd a nagylábujjam. Mióta anyámat kórházba szoktam vinni, egyszer sem láttam a kezelőorvost, de erről nem kérdezem Zólyomit. Míg a szódabikarbónát mérjük, megemlítem, hogy milyen szép, szomorú szemük van. Biztosan a rengeteg alvástól, az enyémnek is olyan volt a műtét utáni néhány hónapban, válaszolja.
Tizenegy, a műszak vége. A kötényt és a sapkát a szennyesgyűjtő konténerbe dobom, a papucsot a hátizsákba. Nem lehetne, de szeretem minden este magam kitörölni a belsejét, és legalább így senki más nem hordhatja. Elhozok az öltözőből egy citromos mignont, aminek a legkevésbé opálos a teteje. Leteszem a portára a jelenléti ív mellé. Az idősebb Zólyomi egyik kezében cigarettával guggol a gyár előtt, a másikban spaklit tart, az odaszáradt galambürüléket kapargatja, közben hármat-négyet tüsszent. Nekünk mára vége, mondom, de nem válaszol.
Fél tizenkettő, belépek az ajtón. Anyám már felöltözött, törökülésben kiflit tunkol az egresmártásba. Rám néz, tényleg szép, szomorú szemei vannak. A mosdókagyló mellett frissen félbevágott citrom.
Az alagsorban vagyunk, olyan, mint a gyárban. Délben kiszól a nővér, kedves arca van, behívja anyámat. Néhány perc múlva újra, hogy menjek én is. Belépek az ajtón, a függönynél anyám maga elé veszi levetett ruháit, de a köldökét most is látom. Míg felöltözik, konzultálok a kezelőorvossal. A doktornő olyan vékony, mint anyám, lehetetlennek tűnik, hogy képes volt kihordani két gyereket. Azonnal elkapom róla a tekintetem, és míg beszél, a vitrinben sorakozó csomagokat számolom.
Mikor a doktornő a ventilátor felé fordul, szétnyílik a köpenye, egy pillanatra felé fordulok, nagyon sovány. Új gyógyszereket ír fel, mondja, javul az állapota, nincsenek csomók. Lüktetni kezd a nagylábujjam.
Elköszönök, a függöny mögött a nővér anyámat ölelgeti, mindketten mosolyognak. A nővér int, hogy csatlakozzak. Ölelkezésünk ideje alatt anyám vállára hajtom a fejem, friss citrom illata van. Azt hittem, legalább megköszöni a mignont. Hazafelé lüktet a nagylábujjam, olyan ritmusban, ahogy a keverőgép lapátja forog a gyárban.
Szabados Attila (1999, Debrecen) a BME mesterszakos hallgatója kulturális iparágak specializáción. Verseit, kritikáit többek közt az Eső, a Vigilia, a Siópart, a Kalligram, a Forrás, a Bárka, a Látó és a Tiszatáj közölték. Első, Vérsűrűség munkacímű verseskötetén dolgozik.
Kiemelt kép: Tahnee Lonsdale képe alapján, forrás: avant.arte
