Az idei évben, születésének századik évfordulója alkalmából üdítően sokszor találkozhatunk Nemes Nagy Ágnes nevével. A centenárium kiváló, de nem elégséges ürügy műveinek leporolására: lírájának merész, friss és érzéki hangja szakszerűbb indoklását nyújtja a megérdemelt figyelemnek.
Habár alig járunk benne az új esztendőben, már számtalan írás született Fák című, méltán kedvelt versével kapcsolatban. Nem szabad azonban többi alkotásáról sem elfeledkezni, hiszen távolról sem „egyműves” szerzővel van dolgunk. A szomj ékes bizonyítéka Nemes Nagy mind a költői nyelvhasználatban, mind a gondolati háttér, a téma megválasztásában kimutatható merészségének.
Nemes Nagy Ágnes: A szomj
Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.
„Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: / kimondhatatlan szomj gyötör utánad.” – egyszerűségében megkapó az első két sor, amely megteremti a rövid, ám annál túlhevültebb szöveg kettős keretének külső vázát, illetve az én-te viszony kijelölésével megalapozza a beszédhelyzetet. Az érzelmek megfogalmazhatatlanságát sugalló egység tartalmilag és formailag egyaránt leválik a gondolatjelek által közrefogott fő részről, amely egy mintha-konstrukció teremtésével indít: a lírai én önmagát csak húsevő növényként elképzelve talál legitim utat belső világának kifejezésére.
Telhetetlen birtoklásvágy, nyíltan erőszakos mohóság jellemzi a másikban való feloldódást célzó sóvárgást. A „belémszívódnál, illatomba esten” képzetben ott rejlik az egyesülés iránti epekedés, amely pár sorral később éri el csúcspontját. Ez a típusú összeolvadás nem vonja maga után az egyén önazonosságának felszámolódását, sőt: „minden omló végső pillanatban / elmondja: mégis, önmagam maradtam.” A szerelem episztemológiai állapottá lényegül át, az egyén saját magát ismeri meg partnere feltérképezése által.
A szöveg tobzódik az ismétlésekben, felsorolásokban és betűrímekben, így szinte áradni látszik a befogadó szeme előtt. Mindeközben az én katalógusát adja a megszólított testrészeinek, ezáltal porcikáról porcikára felidézve őt. A bőrt a kéz, a kezet a kar, a kart a haj követi; itt, a test térben legmagasabb pontján a fizikai vágy transzcendentális síkkal egészül ki: „enyém hajad villó, fekete tolla, / mely mint a szárny suhan, suhan velem / hintázó tájon, fénylőn, végtelen.”
Az ösztönszerű együttlét mélyebb tartalmakkal való bővülése véglegesen halálra ítéli a józanságot, és ide-oda hintázó szédületté változtatja a lírai alany lelkivilágát. A puszta testiség fokozatos átalakulását a fizikum dekonstrukcióját érzékeltető „olvadó húsod” szószerkezet is szemléletesen támasztja alá. Nyíltan távolodunk a kézzelfogható valóságtól – távoli, egzotikus világot felidéző képekkel. A trópusok, zsurlók és „ősvilági zsályák” előhívják a romantikus elvágyódás hangulatát, mialatt a mű fokozatosan mozgásba hozza a különböző érzékszerveket: a látás után az ízlelés és a szaglás is jelentkezik; a szeretett személy húsa édes, illata borzongató.
A főrész a felszín alatt dübörgő erotika ilyen jellegű ábrázolásának csúcsán érkezik el tetőpontjára, a hőn áhított beteljesülésig, egyfajta szerelmi nirvánára emlékeztető állapotig: „mind magamba [innám] lenge lelkedet / (fejed fölött, mint lampion lebeg), / magamba mind, mohón, elégítetlen, / ha húsevő virág lehetne testem.” E sorokban a sok l és h hang, valamint az alliterációk halmozása révén a szövegzene is a lihegő, elfúló, testi-lelki egyesülést hirdeti.
Katartikus csúcsán a verset már-már szétfeszítő vágy lelohad, egyúttal a húsevő növény másodszori felidézésével lezárul a belső keret. A lírai én a kezdéshez hasonló költői kérdésekkel reflektál helyzetére, továbbá felhívja a figyelmet a korábbi, szenvedélytől túlhajtott képek fantázia voltára. Az érzés meghaladja az emberi lehetőségeket, így a másikkal való totális azonosulás csupán feltételes módban valósul meg. Nem lehet a másik bőre alá bújni, e képtelenség pedig a viszonzott szerelem ellenére kielégítetlenséget hagy maga után: „Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.”
Az irodalomértés rég eljutott oda, hogy le tudja választani az életrajzi szerzőt a szöveg alanyáról: előfordul azonban, hogy felesleges e distinkció, sőt érdekes jelentésrétegeket von el az alkotásból. Jelen esetben mindenképp érdemes megemlékezni a költő neméről, mivel ez többlettel látja el a lírai én személyét: A szomj újfajta, vágyait nyíltan artikuláló, merész női hangon szólal meg, amelynek feminin jellegét a részletekig precíz megfigyelőkészséggel átitatott leírások is hangsúlyozzák.
Nemes Nagy Ágnes húsbavágóan egyszerűen fejezi ki a legbonyolultabb emberi érzés, a szerelem kettősségét. Cirkalmas tirádák nélkül, kevés (ám annál erősebb) képpel és puritán páros rímekkel ülteti át a nyelvbe a kimondhatatlant, a szenvedély és a vágy alfáját, ómegáját, origóját. Azt a pontot, ahol már nincs „te” és „én”, csak mi.
