„… És láttam népem szent gyűrűjét, egyet a sok gyűrű közül, melyek egy kört formáltak; széleset, mint a nappali világosság és mint a csillagfény; és a közepén egy hatalmas virágzó fa nőtt, hogy oltalmazza az egy anyától és apától származó összes gyermeket. És én láttam, hogy a fa szent.”

(részlet Fekete Szarvas, az oglala-szíú sámán látomásából)

f21

Nemes Nagy Ágnes költészetében fontos szereppel bírnak a természeti objektumok, bizonyos tárgyakhoz való kapcsolódás/kötődés. Nem véletlen tehát, hogy az objektív költészet megnevezésről általában az ő neve juthat eszünkbe. Ahogy azt nagyon találóan Lehóczky Ágnes is megjegyzi A mitikus jelentéssel telítődő tárgyi kép c. tanulmányában,

„Nemes Nagy Ágnes versvállalkozásainak nagy része projekció. Egy-egy vágy, gondolat, érzelem kivetítése valamely tárgyra vagy más létezőre. Objektív korrelatívot használ, valamilyen tárgyat, elemet, jelenséget, személyt, hogy abba belebújva, elrejtőzve önmagát fejezze ki. A belső tartalmaknak ilyen típusú indirekt, világra vetített kifejezésmódja az objektív költészet.”[1]

Emellett Lehóczky ugyanebben a tanulmányban Nemes Nagy költészetének mítoszteremtő mozzanatait is górcső alá veszi: megjegyzi, hogy a mitikus világrend alaptapasztalata tulajdonképpen egy törés, mely általában ember és természet kapcsolatában érhető tetten. Lehóczky meghatározásában a mitikus irodalom ezzel a ténnyel dolgozik, s arra próbál választ találni, miként rendezhető e viszony, s miként állítható vissza az elveszett egyensúly. Ahogy a tanulmányban olvashatjuk, Nemes Nagy Ágnes a modern ember alapvető életérzésének tartja a természettől való elszakadást. Ebből kifolyólag a rendteremtés, a széthullott darabok újbóli összerakására irányuló szándék alapvetően fontos mozzanata lírájának.

Maga Nemes Nagy ekképp fogalmaz a tárgyi világhoz való viszonyáról Bársony Évának adott interjújában:

„A vers alapja az érzés, az indulat. Verseimben érzelemmel telített tárgyak mozognak. Szeretem a valóság anyagát. De a tárgyi valóság számomra mindig csak kiindulópont valami távolabbi felé. Azt hiszem, verseim megközelítésének is ez lehet a módja: kiindulni a valóság felidézett képeiből, az érzelmi állapotból, amit kifejeznek.”[2]

Ilyen fontos kiindulópont a fa képe is, ami állandóan fel-felbukkan a versekben, már a korai évektől kezdve. Számos vers valamely fáról kapta a nevét (Diófa, Éjszakai tölgyfa, Fenyő, Fügefa stb.), illetve az alkotó egyetlen regénye is Az öt fenyő címet viseli. A famotívumot sokféle formában, sokféle jelentéssel felruházva találhatjuk meg az életműben. Ezek értelmezéséhez bőven találhatunk elemzéseket, ilyen például a fent említett Lehóczky-tanulmány is, de említhetnénk akár Urbán Péter dolgozatát[3] is, aki szintén egy külön fejezetet szentel a fáknak.

Nemes Nagy Ágnes
Martin Rak: Blooming Heart (forrás: Martin Rak Photography)

Mielőtt elidőznénk Nemes Nagy Ágnes fái mellett, valamint fa és ember viszonyán egyes verseiben, érdemes elgondolkodnunk a fákhoz való általános viszonyunkon. A fák bizonyos értelemben az ember számára állandónak tűnhetnek; változásuk főképp az évszakok körforgásában érhető tetten. S bár egyértelműnek gondolhatnánk, hogy a fák primitív létezők, Peter Wohlleben A fák titkos élete[4] c. könyvében rámutat arra, hogy a fák korántsem annyira egyszerűek, mint gondolnánk. Noha Wohlleben egyes magyarázatai nem világosak, az a kutatás kifejezetten izgalmas eredményekkel járt, amikor egyesével vízcseppet csöpögtettek a mimózára, s a növény először “riadtan” összezárta leveleit, ám egy idő után – Wohlleben szavaival – „megtanulták, hogy a csöpögő nedvesség nem veszélyes, nem jár semmilyen károsodással”. Ami még meglepőbb volt a kutatók számára, hogy a fák hetekkel később, további tesztek nélkül is „emlékeztek, alkalmazni tudták a leckét”.

Másrészt elgondolkodtató az a felfedezés is, amely fényt derített arra, hogy a fák kiabálnak”, ha szomjúságérzetük felerősödik. A hangok szabad füllel nem hallhatók – a folyamat az ultrahangtartományban zajlik. A svájci Szövetségi Erdő-, Hó-, és Tájkutató Intézet a hangokat rögzítve azt a magyarázatot adta a jelenségre, hogy ha a víznek a gyökerektől a levelekig tartó áramlása a törzsben megszakad, rezgések jönnek létre. Wohlleben szerint nem kizárt, hogy hiba ezeket csupán mechanikai folyamatoknak tekintenünk, s az is lehet, hogy egyfajta szomjkiáltásokról van szó, melyek jelzésértékűek lehetnek a többi fa számára: fogytán a víz.

Akármi is a fák titka, az bizonyos, hogy már a korai civilizációkban is fel-feltűnt egyfajta fa- és növénykultusz. Bizonyos fákat tisztelet övezett, s bántásuk/kivágásuk akár halálos ítéletet is vonhatott maga után. Jankovics Marcell A fa mitológiája[5] című könyvében feltételezi, hogy valószínű az ültetett fákat övezte nagyobb tisztelet a szabad erdőségben élő társaikkal szemben. Példaképp említ bizonyos ausztrál őslakókat, akik animisták, szellemhitűek voltak, s hiedelmeik szerint a szellemek növényekben is testet ölthettek: „növényben tartózkodhat az ember szellemteste, lelke, vagy ahogy ők mondják: faárnyéka is.”

Martin Rak: Birch (forrás: Martin Rak Photography)

Ezek fényében különösen izgalmas Nemes Nagy Ágnes Fák c. versére pillantanunk, mely tükre lehet a fákban rejlő bölcsességnek: „Tanulni kell. A téli fákat. / Ahogy talpig zúzmarásak. / Mozdíthatatlan függönyök.” A vers felszólításából – tanulni kell” – kisejlik, hogy valamilyen szinten számunkra, emberek számára is elérhető ez a tudás, noha a meg-tanulás egyértelműen elérhetetlenebb buzdításnak tűnik: „Meg kell tanulni azt a sávot, / hol a kristály már füstölög, / és ködbe úszik át a fa, / akár a test emlékezetbe.” A sorok mégis azt sejtetik, hogy e tanulandó titok a mi valóságunkban rejlik, nem vagyunk teljes mértékben akadályoztatva abban, hogy felfedjük bizonyos részeit: „És a folyót a fák mögött, / vadkacsa néma szárnyait, / s a vakfehér, kék éjszakát, / amelyben csuklyás tárgyak állnak, / meg kell tanulni itt a fák kimondhatatlan tetteit.” A fa Nemes Nagy versében tehát egyfajta közvetítőszerepet tölthet be. A ködfüggöny kettéválasztja a teret, eltakar és felfed, így ebben a kontextusban a fák egyfajta kapcsolódási pontként, átjáróként is szolgálhatnak az immanens s az általunk nem látott, felfedetlen világ között.

Nemes Nagy Ágnes bizonyos verseiben maga az ember azonosul a fával, vagy a fa ölt emberi alakot. A Diófa című versben érzékenyen jelenik meg a fához való kapcsolódás elmélyülése, mely lényegében a hosszú, kérgesítő” idő eredménye: „Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem / veled a kérgesítő időben.” A fával való azonosulás e tekintetben valamiféle önelvesztéssel jár, miképpen a transzformáció is minden esetben valami hátrahagyását vonja maga után. Mégis, mintha a versbeszélő valami nemesebbé válna a fává változás során, mintha épp azt hagyná hátra, ami hátrahagyható: „Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt / te vagy a szép sudár, mely a földből égbe hat, / gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta / te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.” E tekintetben a fa stabilitást is tükrözhet az emberi instabilitással szemben, tehát ez egy megújulás, kivirágzás” története.

A fa testével való fokozatos összeolvadás érzékelhető az Azelőtt című versben is. A mű elején nem egyértelmű a lírai én létmódja, hisz ekképp kezdi: „Azelőtt nőtt a tulipán”, majd néhány sorral később így folytatja: „De most titokban egy fa nőtt / ott bent, nem vettem észre, nem, / de most már érzem, érdesen / törzsben a törzset s gyökerezve / hajszálgyökért hajszálerekbe.” Kezdetben azt hihetjük, a tulipánban sarjad a fa, de a sorokat olvasva egyre inkább a lírai én átváltozását érhetjük tetten. Ebből fakadóan nem zárható ki az sem, hogy a tulipán is benne gyökerezett korábban. Talán az idővel való kapcsolatot jelképezheti a fa évgyűrűinek megjelentetése, mely egyben a versbeszélő idővel való viszonyára is utalhat, tekintve, hogy fa és ember egészen összeolvad: „s amint szilárd hulláma gyűlik, / körözni lassu évgyűrűit / és éjszaka felriadok, / amint a roppant lomb suhog”. Azt, ami a fával történik, a lírai én ilyetén a saját bőrén érzi, jelen esetben a lomb suhogása, a fa aktív szerepe őt sem engedi passzív állapotban maradni: felriad rá. Fontos a vers tekintetében az öregedés mozzanata, a fában-létezés egyben a benne való, halál utáni folytatódás lehetőségét is felkínálhatja. Érdekes belegondolni, hogy a mesék világában is gyakori, hogy a halál után az ember fává változik, ilyen módon marad meg a kapcsolat közte és a szerettei között.

Martin Rak: Autumn candles (forrás: Martin Rak Photography)

Az is előfordulhat, hogy a fentiek ellenkezője történik meg a versekben: a fa van felruházva emberi tulajdonságokkal. Az Ecetfa című versben a fa fa-voltában birtokolja az emberre jellemző cselekvőképességet: „Zöld máslit kötött minden ág hegyére / az ecetfa”, míg az Éjszakai tölgyfa című versben a fa két lábon jár, mint az emberek: „Éjszaka történt, hogy a járókelő / valami zajt hallott, és visszafordult: egy tölgyfa jött mögötte.” Vonaglik, mozog az úttesten a fa, van lába, karjai, arca, mégis egyértelműen eredendő attribútumait is hordozza magán. Nemes Nagy a növényi létből emberibe tartó átváltozás folyamatával járó mozgásokat állati hasonlatokkal írja le: a fa lábait kígyóhoz hasonlítja, járását hullámzásként, egy sellő mozgásával párosítja: „Úgy jött ez a tölgy / ahogy gyökereit frissen kihúzta / s még földes, hosszú kígyólábakon / hullámzott az aszfaltos útra, / mint egy idomtalan sellő, igyekezett, / túlságosan széles feje surolta / a néma boltredőnyöket, / mikor elérte a járókelőt, / a lámpaoszlopnak mindjárt nekidőlt, / aztán haját szétháritotta.”

A lámpaoszlopnak való nekidőlés és a haj széthárítása már egyértelműen emberi – szinte humoros – mozdulat, mintha a tölgyfa csak egy átlagos járókelő lenne a többi közül. Itt is megtörténik tehát a fentiekhez hasonló fa-ember összeolvadás, amikor a fa nagy, mohos arca a járókelő arcává válik: „Érezte akkor a járókelő / saját körvonalait lazulni, / köd úszta be folyékony partjait, / mint aki hirtelen erdei / tóvá sötétül, / mert egy ilyen arcot tükrözhetett. / És lélegeztek mindaketten.” A vers végén mégis kikristályosodik, hogy ez az átváltozás nem végleges: már várja a tölgyfát az elhagyott gödör, melybe visszaforrhat, folytathatja életét abban a létmódban, amelyben elkezdte. Maga Nemes Nagy úgy nyilatkozott e költeményéről, hogy számára a vers a természet iránti nosztalgiát jelképezi.[6]

Jankovics Marcell szerint a fa azért foglalt el különös helyet az emberi hitvilágban, mert hosszú életét és szilárdságát tekintve ellenáll az időnek – az Élet megtestesítője. Másrészt van benne valami túlvilági, világok közötti: ágazatával az ég felé nyújtózik, gyökereivel azonban a földbe kapaszkodik, „ezért a fa szó szerinti jelképes értelemben az ég és a föld, a halhatatlanok és a halandók között teremt kapcsolatot.”[7] Mindemellett abba is érdekes belegondolnunk, hogy az ember hasonló stabilitásra és állandóságra törekedhet életében, mint amilyen a fáké. A fává változás aktusa akár egy folyamatosan hajszolt bölcsesség és öröklét elsajátításának szándékát is jelképezheti, mely egyben önmagunkkal való egyensúlyba kerülés is, hisz ne feledjük a mondatot: „Az én szivemben boldogok a tárgyak”.


[1] Lehóczky Ágnes: A mitikus jelentéssel telítődő tárgyi kép. A fa-motívum Nemes Nagy Ágnes költészetében, Irodalomtörténet 2002. LXXXIII. évf., 1. sz.)

[2] Éjszaka sétáló tölgyfa. A lovak és az angyalok. Bársony Éva interjúja, 1969 (in: Nemes Nagy Ágnes: A gyufaskatulyától Prométheuszig. Összegyűjtött interjúk és beszélgetések, Jelenkor Kiadó, Budapest 2019.)

[3] Urbán Péter: Az önreflexió mintázatai Nemes Nagy Ágnes költészetében (http://real-phd.mtak.hu/216/2/Urb%C3%A1n%20P%C3%A9ter_t%C3%A9zisek.pdf)

[4] Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, Budapest, 2016, 2018.

[5] Jankovics Marcell: A fa mitológiája (https://mek.oszk.hu/05000/05091/05091.pdf)

[6] Éjszaka sétáló tölgyfa…, i. m.

[7] Jankovics Marcell, i. m.

Kiemelt kép: index.hu