Kaffka Margit, teljes nevén: Kaffka Margit Emília Johanna, 1880-ban született, ugyanabban az időben, mint sok más, a 20. század első felének irodalmi életét alakító, nagyszerű írónk, költőnk. Egyedüli nőtagja a Nyugat első nemzedékének, barátja Kosztolányinak és Babitsnak. A kor legnagyobbjai is hatalmas dicsérettel szóltak róla: Móricz, Lengyel Menyhért és Ady: „nagyon-nagy író-asszony”. Érdekes lesz azonban, hogy a Színek és évek után a kritika már nem felhőtlen ámulattal, nem tiszta elragadottsággal nyilatkozik róla. Kaffka több műfajban is kipróbálta magát, azonban legfontosabb művei a regényei közül kerültek ki. Két legjelentősebb munkájának a Színek és éveket és a Hangyabolyt tartják. Ezen cikkben az utóbbit fogjuk 101 évvel a keletkezését követően „megemészteni”.
Nagyon fontos észrevenni, hogy az írónő élete milyen jelentősen tükröződik vissza alkotásaiban, folyamatosan felhasználja élményeit, emlékeit írás közben. Nincs ez másképp a Hangyaboly esetében sem. A mű helyszíne egy zárda. Kaffka maga is élt, nevelkedett, majd tanított a miskolci irgalmas nővéreknél.[1] Egyébként az itt töltött évekről korábban is írt, a Levelek a zárdából című munkájában, amely 1905-ben a Figyelőben jelent meg. Miért fogott újra a témához? Valószínűleg azért, mert „(…) elbeszélései, cikkei is bizonyítják, hogy a Diderot-tól Anatole France-ig oly sok racionálisan gondolkodó, független polgári szellemet foglalkoztató probléma, az élet valós igényei és a zárdai elvárások közötti ellentmondás, a jellemtorzító pedagógiai módszerek és a természetellenessé fajuló, fülledt emberi kapcsolatok tapasztalása továbbra is nyugtalanítja.„[2]
A kisregény 1917-ben kerülhetett az olvasók kezébe. A történet nagyon egyszerű, talán kiszámíthatónak is mondanám, hiszen nem bővelkedik fordulatokban. A kezdet és a vég között összesen egy iskolai tanév, tehát nagyjából kilenc hónap telik el. A cselekmény akkor indul, amikor a „hangyaboly anyakirálynője” (főnökasszony) megbetegszik, és újabb vezető választása kerül kilátásba. Ez hozza magával a nővérek két részre szakadását, és így kerül bemutatásra, hogy mennyire nincs egység a zárdában: vannak a régimódiak és a modernek. Kaffka leplezetlen szimpátiával fordul a modernek felé.[3] Ennek ellenére mégsem ők, hanem a hagyományokhoz inkább ragaszkodó idősebbek „győznek”. Megláthatjuk, hogy ezek a jámbor lények is indulatba jönnek, ha a hatalom, pénz és jövő alakulásáról, későbbi boldogulásukról van szó. Persze Kaffka nem véletlen mutat bepillantást a zárda életébe, ahogy Radnóti írja: „a zárdai nevelés elleni nagyméretű vádirat”[4] ez, Kaffka „antiklerikális kritikája”.[5] Láthatjuk milyen fontos lesz Virginia számára, hogy Helén apácává váljon. De miért szívügye? A lány öröksége iránti vágy mozgatja. Virginia ugyanis abból a pénzből újítaná fel a kolostort. A felújítás nagyon fontos lenne, mert az orvosuk folyamatosan rágja a fülüket, az épület lakhatásra egyre kevésbé alkalmas, ezt pedig csak sürgeti, amikor az egyik fiatal, tüdőbeteg apáca meghal. Miközben ilyen indíttatások vannak jelen, közben a diákokra egy nagyon éles szabályrendszer vonatkozik. Semmit nem tehetnek másképp, mint ahogy azt a rend megköveteli, gondoljuk csak arra a jelenetre, amikor rászólnak a lányra, amiért a párnáját az ágy másik felébe rakja.
Nagyon megkapó és elgondolkodtató Hatvany kritikája a műről. Azt írja: „A mese sokfelé kap, éppúgy, mint Kaffka nyugtalanító mondatai. Fárasztó, szédítő olvasmány.”[6] Nekem is az volt a benyomásom a könyv olvasása során, hogy kapkodnom kell a fejem, majd a szálak valahogy mégsem érnek össze kielégítően, mintha egyes vonalak felejthetőek volnának. A sok szállal együtt jár sok szereplő is, „A figurák javarészt megkülönbözhetetlenek, nem ismerek rá a torlódó, egymást hajszoló statisztákra”.[7] S nem elég, hogy főszereplők hiányában számtalan mellékszereplőt kapunk, mert az ő lelki világuk alig rajzolódik ki előttünk. Kaffka ítéletet mond mind felett, mi pedig nem tudunk mást tenni, mint elhinni neki, hogy karaktereiben nem lehet véletlenül sem több, mint ami a történet szempontjából kiderül róluk. Egyszínűek, az egyik zsörtölődő, a másik gyerekhiányos és kész, nincs jobb vagy rosszabb napjuk, nincsenek álmaik (talán Erzsit kivéve), pusztán bábuk az írónő egyébként fényes asztalán. Nyomasztó ez. Nehéz eldönteni, hogy direkt szándék vagy ahogy Hatvany írja, hanyagság-e az oka. Én az előbbi felé húzok. Arra gondolok ugyanis, hogy Kaffka ezzel talán az ott élő NŐK rezignáltságát próbálja megmutatni. Direkt írtam nagybetűvel a nőket. Hiszem ugyanis, hogy a hatalom gyakorlásának kérdésében a nők nem ismernek határokat, és tisztelem, hogy ezt az írónő sem takargatta, bár jóllehet, saját tapasztalatai sem hagyták volna a takargatást. Persze ez meg ellentétet szül bennem: hogyan lehetnek akkor mégiscsak ilyen egyoldalúak ezek az emberek?
Vizsgáljuk meg Király Erzsi alakját! Ő a legizgalmasabb szereplő. A leginkább világi, ő a híd a boly és a külvilág közt. És ő az egyetlen, aki nyugodtan, aggodalmak nélkül szemléli a körülötte lévők életét. Ugyanakkor nem közömbös. Biztonságérzetét a középkorú szerelme adja, aki a jövőben biztosan ellátja munkalehetőséggel. Erzsi így helyzetéből kifolyólag „atyáskodni” képes a többieken, és hasznos tanácsokkal igyekszik segíteni nekik. Neki köszönhető, hogy Helén végül mégsem tesz esküt, és feleségül mehet választottjához. Egyesek úgy gondolják, hogy nem más ő mint Kaffka alteregója.
Érdekessége a történetnek a homoerotikus vonal. Egész pontosan nem vagyunk tisztában azzal, hogy mit érez Virginia és Magdolna vagy éppen Kunigunda. De egyértelmű vonzódásuk egymás iránt, Magdolna például pont ezért lép vissza, megrémiszti Virginia iránti érdeklődése. Kunigunda ugyanezért veti a nő szemére, hogy elhagyta a kolostort, pedig csak azért haragszik, mert ezzel együtt őt is hátrahagyta.
Természetesen plusz jelentést rendelhetünk a szereplők neveihez is. Adél neve nemeset jelent, és valóban csodálatos, ahogy a gyerekekkel bánik. Persze neve az előkelő származására is utalhat, ami ritka a közösségében. Virginia mint szűz. Talán ez a leginkább beszélő név, bár érdekes, hogy pont iránta vonzódik két társa is. Magdolna, mint a Bibliából jól ismert szent, egyébként pedig tornyot, bástyát jelent. Kunigunda neve harcot jelent. Értelmezhetjük ezt úgy is, hogy saját lényével küzd, vagy a tanulókkal szembeni folytonos csatái is eszünkbe juthatnak. Király Erzsi neve nagyon érdekes. Vezetékneve a földi hatalmat bíró uralkodó, míg keresztneve: „Isten az én esküm” jelentéssel bír. Talán az első név menti fel az utónév alól, hiszen pont ő az, akinek valódi kapcsolata van már érkezése előtt egy férfival.
Már említettem, hogy Király Erzsi és a bejáró diákok kötik össze a kolostort a külvilággal. Ezen kívül a történetben még két olyan esemény van, amelyek a kettő egymásba érését mutatják. Egész pontosan két alkalommal is betör a külvilág a látszólagos békébe. Az első ilyen, amikor részeg férfiak jelennek meg. Őket nem más vezérli, minthogy egyikük szerelmes volt fiatalon Adélba, és még egyszer látni akarja őt. Adél a férfi miatt vonult be apácának, talán volt szeretőjét a lelkiismeret is mozgatja. Betörésükkel izgalmat csempésznek a zárda életébe, Erzsinek kapóra is jön a zűrzavar, hiszen így tud beszélni Helénkével. Nem sokkal később két apácának öltözött ember kér szállást, akikről azonban éjjel kiderül, hogy házaspár, vagy legalábbis szeretők. Ezen jelenetekkel Kaffka meg tudja mutatni „a kolostor erkölcsi fenyegetettséget, azt a reális veszélyt, ami fenyegeti a bent élőket”.[8]
A Hangyaboly tud szórakoztatni a maga módján. Bevezet egy olyan világba, amit csak kívülről látunk, felnyitja a szemünket, és megtanítja, hogy nem minden az, aminek látszik. A bátorság pedig mindig elnyeri jutalmát.
Kiemelt kép: Múlt-kor
Források:
[1] Bodnár, 2001, 18.o.
[2] Földes, 1987., 227.o.
[3] Bodnár, 2001., 266.o.
[4] Földes, 1987, 227.o.
[5] Bodnár, 2001., 264.
[6] Hatvany, 1960., 36.o.
[7] Hatvany, 1960., 37.o.
[8] Földes, 1987., 236.o.
