Klasszikusok újratöltve 1. – Ne bántsátok a feketerigót!

Viski Ádám 2018. aug. 9. 0 1

A klasszikus irodalom örök. Még akkor is, ha csak hallomásból ismerünk egy-egy művet. Már régóta élt bennem a vágy, hogy elkezdjek olyan klasszikus irodalmi alkotásokat is olvasni, amelyekről bár sokat hallottam, de magát a könyvet még nem volt alkalmam a kezemben tartani. Hamar rá is ébredtem, hogy nem csak én vagyok egyedül ezzel az elszántsággal felfegyverkezve. Ezen becsvágytól is vezérelve indítjuk el irodalmi rovatunk Klasszikusok újratöltve nevezetű cikksorozatát, amelyben a magyar és a világirodalom olyan klasszikus remekműveit olvassuk újra, értelmezzük át, ajánljuk nektek is figyelmetekbe, amelyek a legnagyobbak között is a legnagyobbak.

A sorozat nyitócikkéül nem is választhattunk volna mást, mint az amerikai klasszikus number 1-t, Harper Lee Pulitzer-díjas remekét, a Ne bántsátok a feketerigót!. Lee 1960-ban írta regényét, mely azonnali elismerést hozott az akkor 34 éves, frissen publikáló írónőnek. A regényt azóta számtalan nyelvre lefordították, az államokban az egyik legfontosabb kötelező olvasmányként tartják számon, sőt a legtöbb irodalommal foglalkozó portálon az elsők közé értékelik az olvasók azon regények között, amelyet legalább egyszer el kell olvasnunk az életünkben. Győződjünk is meg róla, hogy valójában így van e ez.

A Ne bántsátok a feketerigót! nem véletlen érdemelte ki a világhírnevet. Az alkotás több szempontból is rendhagyó, de ehhez tudnunk kell olvasni a sorok között. Ha felszínesen olvassuk a regényt, akkor mondhatni nem nagy szám. Adott egy amerikai kisváros, Maycomb, egy feleségét vesztett ügyvéd apuka (Atticus Finch) és két gyereke (Jem és Fürkész), pár feszültséget keltő szituáció, egy-két színes bőrű karakter, na meg egy rejtélyes szomszéd különös háttértörténettel. Nagyjából meg is volnánk. Az évek eltelnek, a gyerekek tinédzserkorba lépnek, aztán lassan egy kis krimis izgalommal le is zárul a történet. Hopp elreppent négyszáz oldal.

Ahhoz, hogy valóban megértsük az amerikai klasszikust, darabokra kell szednünk a regényt.  A könyv ugyanis egy korkritika, egy sajátos nevelődési regény, s olyan problémákat is feszeget, amelyekben bár történt előrelépés az 1930-as évek óta, de még a napjainkban is aktuálisak.

Már maga a narrátor megválasztása a maga módján érdekes. A történet főszereplője, aki egyben a mesélő is, egy kislány. Jean Louise Finch, akit családja csak Fürkésznek, vagy más fordításban Scoutnak nevez, szellemi és szocializációs fejlődésének lehetünk részesei a regényben. Mivel az ő szemével látjuk a történéseket, így az egész könyvet átitatja a kisgyermeki naivitás, a képzelőerő és a szeretet. Mi is belecsöppenünk az amerikai kisvárosi gyerekek életébe, és újra gyereknek érezzük magunkat. Ugyanakkor pont ez a naiv, de mégis sok becsvággyal rendelkező elbeszélésmód az, ami megadja az egész könyv sajátos ízét, ugyanis a kislány elbeszélései helyenként kiegészülnek a már felnőtt én reflexióival, így számos ponton a jelenetek utó- illetve újraértelmezését kapjuk.

Részlet Robert Mulligan 1962-es filmjéből.

Az írónő bevallása szerint a történet főhőse saját maga kiskori énjének másolata. Fürkész ugyanis nem szokványos lányos lány. Mivel édesanya nélkül nőtt fel, így nem volt intő női példa szocializációja során, Atticus pedig hagyta, hogy lánya fiús játékokat játsszon bátyjával és barátjukkal, Dill-lel, overálban járjon szoknya helyett, olvasni tanuljon idő előtt. Ez okozza a történet egyik alapkonfliktusát: egy kislány, aki nem akar nagynénjével teadélutánokra járni, nem érdekli a helyi pletykák, nem érti, miért kellene úgy viselkednie, ahogyan mások elvárják, ahogy a társadalom megszabná neki. Nem akar más lenni. Mondhatni egy kezdeti feminizmust láthatunk kibontakozni a történetszálból, a kislány vágyai és világnézete áttöri a társadalmi normák merev ketrecét. Az overál győzedelmeskedik a vasalt szoknya felett.

Alexandra nénit mérhetetlenül izgatta az öltözködésem. Hogy lesz úrinő belőlem, ha nadrágban járok? (…) Alexandra néni elképzelése szerint babatűzhellyel és teáskészlettel kellett volna játszanom, és azt a gyöngyöt hordanom, amelyet születésemkor kaptam tőle ajándékba – ezen felül pedig apám magányos élete napsugarának kellene lennem.”

(részlet a Ne bántsátok a feketerigót!-ból)

Ez eddig mind szép és jó. De ez nem volt elég Lee-nek, hogy kiérdemelje a világhírnevet. A regény másik lényegi része, hogy már a 20. században sajátos irodalmi formában felszólalt a rasszizmus ellen, Lee könyvének ugyanis fontos szereplői a fekete emberek. A Finch család szolgálónője, Calipurnia is fekete, valamint az alabamai kisvárosban is jelentős számú színes bőrű ember él. A történet korhűen bemutatja az 1900-as évek első felének rasszista nézeteit: feketék külön kerületben laknak, fehér emberek előítéletekkel fordulnak feléjük, büdösnek. eredendően bűnösnek és kerülni valónak tartják őket. A törvény előtt is hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, kevés pénzt keresnek, szegényesen élnek és alábbvalónak, másodrendűnek titulálják őket a fehér emberek.

Ebből adódik a történet fő konfliktusszála is: Atticust ugyanis megbízzák egy fekete férfi védelmével, akit azzal vádolnak, hogy megerőszakolt egy helyi fehér lányt. A közösség meg sem kérdőjelezi a lány vallomását, rögtön elítélik Tomot, elvégre is fekete, biztosan megtette. Mivel minden embert megillet a védelem a törvény szerint, így Tom ügye is a bíróság elé kerül, de nyílt titok, hogy semmi esélye egy fehér ember szavával szemben. Atticus még nyilvánvaló bizonyítékokat is bocsát a bírók elé, amiből egyértelműen kiderül, hogy Tom ártatlan. A bírók mégis a fehér lány javára döntenek. Tom Robinson esete pedig csak egy a sok közül, ami valójában meg is történhetett a 20. századi Amerikában.

„Az ilyen gondolkodás, uraim, már önmagában véve is ugyanolyan sötét hazugság, mint amilyen fekete Tom Robinson bőre. Olyan hazugság, amelyről nem kell önök előtt sokat beszélnem. Önök tudják, mi az igazság, és az igazság a következő: vannak négerek, akik hazugok, vannak négerek, akik erkölcstelenek, vannak négerek, akik megbízhatatlanok, ha nőkről van szó, legyenek azok feketék vagy fehérek. De ez az igazság érvényes az egész emberi nemre és nemcsak bizonyos fajtára. Nincs olyan ember ebben a teremben, aki soha ne hazudott, nem követett el erkölcstelenséget, ne kívánt volna meg egy asszonyt”

(részlet Atticus védőbeszédéből)

Részlet Robert Mulligan 1962-es filmjéből.

Bár ma elég sok vita van az USA-ban arról, hogy maradjon e kötelező olvasmány Lee könyve, főként a feketéket helyenként sérelmező nyelvezete miatt, mégis az egyik legfontosabb olvasmány napjainkban. Olyan, mint nekünk az Egri csillagok vagy a Pál utcai fiúk. Kihagyhatatlan. Főleg egy olyan országban, ahol a lakosok nagy része színes bőrű. Mindezt egy gyerek szemével megismerni, aki “nem látja” a színeket, azt gondolom különleges.

Mindig is különös érdeklődéssel fordultam ahhoz a fajta irodalomhoz, amelyekben egy-egy művész a kisgyermekkori énjét teszi meg elbeszélőnek. Ez a még mondhatni rontatlan állapot, végtelen képzelőerő és valami elemi igazságnézet az, ami képes minden egyes alkalommal elgondolkodtatni. Valahogy minden olvasó magára ismer: Jé, én is voltam ilyen! A regénynek talán ez az egyik legnagyobb erőssége: görbetükröt tart mindannyiunk elé. Egyszerre éljük újra a gyerekekkel saját gyerekkorunkat, ugyanakkor felnőttfejjel rádöbbenünk, hogy milyenek is vagyunk valójában. Milyen is az emberiség valójában.

Kiemelt kép: Robert Mulligan: Ne bántsátok a feketerigót! (1962)

Tags: amerikai irodalom, Atticus, Calipurnia, Finch, Fürkész, Harper Lee, irodalom, Ne bántsátok a feketerigót!, Tom Robinson Categories: IRODALOM
Related Posts