Egy kiszáradt tenger fenekén élni, verseket írni és mások verseit megítélni. Többek között erről beszélgettünk Mezei Gáborral, akinek novemberben jelent meg harmadik kötete száraztenger címen a Kalligram Könyvkiadó gondozásában. A szerző nem mellesleg a Fiatal Írók Szövetsége líraműhelyének társvezetője és három évig volt szépirodalmi szerkesztő a Műút folyóiratnál. A beszélgetés meghallgatható és írott formában is elérhető az f21.hu oldalán.
Először is gratulálok az új kötetedhez, mielőtt azonban erről beszélnénk, szeretnék egy kicsit messzebbről indítani. Mi volt az, ami téged az irodalmi pálya irányába terelt? Mikor kezdtél el verseket írni?
Nagyon régen volt. Az egyetemi éveim legelején találkoztam egy olyan korombeli társasággal, akik rendszeresen írtak. Ez volt a Debreceni Egyetemen működő LÉK nevű irodalmi közösség. Velük kezdtem el együtt dolgozni. Olyan esteket csináltunk, ahol egymás szövegeit felolvasva beszélgettünk a versekről. Ez indított el a gyakori írás felé 2001-ben. Előtte is sok mindennel próbálkoztam, írtam dalszöveget például, de az kevésbé vonzott magához.
Mikor publikáltál először?
Az első publikáció 2003-ban volt, körülbelül 2 évvel később, az Új Holnap nevű miskolci folyóiratba küldtem az első szövegeimet, amiket közöltek is.
Hogyan emlékszel vissza a korai próbálkozásaidra? Elutasítások, jó tanácsok?
Sok jó emlékem van. Valószínűleg túl korán küldtem el – egy-két próbálkozás után – nagy folyóiratoknak szövegeket, amit azért mindenki megpróbál. De nagyon jó emlékeim vannak arról, hogy a szerkesztőktől milyen jellegű tanácsokat kapok, ami nagyon erőteljesen vitt előre. Példát is tudok mondani: az Alföld akkori szépirodalmi szerkesztője, Keresztury Tibor nagyon bátorított, arra biztatott, hogy írjak még, keressem meg a saját nyelvemet. Nekem akkor ez nagyon fontos volt, jó visszajelzés. És voltak negatív példák is. Voltak olyan szerkesztők, akik túl hamar szűrtek le következtetéseket, túl hamar hoztak ítéletet, amiktől persze elszontyolodtam, de valahogy túllendültem rajtuk. Ezeket a tapasztalatokat aztán szerkesztőként is próbáltam hasznosítani, hogy én is úgy reagáljak fiatalok szövegeire, ami tudom, hogy előreviszi őket.
Három évig voltál a Műút szépirodalmi rovatának szerkesztője. Kialakult ez idő alatt bármiféle metódus a szövegek elbírálására, amit esetleg később hasznosítottál?
Metódus talán kevésbé. Számomra az volt a nehéz ebben a 3 évben – és a munkának is ez a legnehezebb része –, hogy egy-egy szerzőt látatlanban milyen visszajelzésekkel tudok úgy bátorítani. Eltanácsolni soha senkit nem tanácsoltam el, mert úgy gondolom, nem az én tisztem, hogy egy kézirat olvasása után meg tudjam mondani, lesz-e valakiből jó író, költő. Inkább azt volt nehéz megtalálni, hogy akiben érzem, vagy a szövegein érzem, hogy ebből lehet valami, akkor milyen jellegű visszajelzést tudok mondani, vagy mennyire erőteljes – még ha nem is tudom közölni az adott szöveget –, amit mondani tudok, amivel meg tudom tartani ebben a közegben, vagy akár érezze a bizalmat. Sokszor éreztem azt, hogy nem a válaszleveleim számítanak, hanem hogy igent mondok-e vagy nemet. Talán ez nem biztos, hogy jól van így. Sok olyan szerző volt, aki két-három próbálkozás után nagyon jó szövegeket küldött és azt nagy örömmel közöltem. Tehát igazából a kommunikáció része volt nehéz, és persze rengeteg olvasással járt, de az már igen, a metódus része.
Akkor nem alakultak ki ilyen állandó szempontok, hogy ránézel egy szövegre és még hogyha nem is közölnéd, de már látsz olyan dolgokat, amik miatt te már jó versnek ítélnéd?
Állandó szempont azért nincsen, mert próbáltam minden szöveget saját magához mérni. Szerintem olyan nincs – legalábbis én nem így olvasok –, hogyha bizonyos dolgok teljesülnek egy szövegben, akkor már jó szöveg. Mert ez nem biztos, hogy jó szerkesztői eljárás, mert ez az jelentené, hogy van egy olyan ízlésrend, egy olyan típusszöveg, amihez képest keresek. Én próbáltam sokféle hangnak teret engedni, sokféle hangot, meg egyáltalán poétikát megszólaltatni a rovatomban, és ehhez az kellett, hogy mindig saját magukhoz képest olvassam ezeket a szövegeket. Ezért nem nagyon volt nekem ilyen szempontlistám.
A FISZ líraműhelyét vezetitek Szabó Marcellel. Te magad mikor kezdtél el pályakezdő szerzőket mentorálni, feltörekvő írókkal foglalkozni?
Az első a Független Mentorhálózat volt, ahol Szenderák Bencével dolgoztunk együtt. Ő volt az első, aki megkeresett, utána jött a líraműhely, és aztán pedig nem sokkal később a Műút szerkesztése. Tehát úgy pár évvel ezelőtt kezdtem el ezzel foglalkozni, és nagyon szeretem csinálni, meg hát remélem, hogy működik az, ami a líraműhelyben történik. Ez azóta is zajlik, most már 2018 januárja óta, tehát lassan már négy éve. Még mindig sokan vagyunk, vannak mindig újak, akiknek mindig nagyon örülünk, vannak már kötetek, amiknek szintén. Olyanok, akik a líraműhelybe járnak évek óta és eljutottak a kötetig, például Ferentz Anna-Kata, Katona Ágota is ilyenek, és nagyon reméljük, hogy ez többeknek sikerül majd, és hogy ebben mi is részt tudunk venni valamilyen módon. Az pedig, hogy milyen módon, mindig az adott emberen múlik.
Műhelymunkák során te is gazdagodsz valamivel, vagy ezek egyirányú történetek inkább?
Rengeteget tanulok ezekből a helyzetekből. Az ilyen műhelyeken az történik, hogy megérkezik egy fiatal költő és felolvassa a saját szövegét, mi pedig közvetlen, mondhatni olvasói visszajelzést adunk rá. Ez nemcsak neki, hanem nekem is tanulságos. Tehát az, hogy én elolvasok valahogy egy szöveget, én adok rá valamilyen reakciót, aztán másoktól is hallom a reakciókat ugyanarra a szövegre. Nekem borzasztóan tanulságos, hogy ki mi mindent vesz észre, és hogy mennyire nagy különbség van abban, ahogyan az emberek olvasnak. Ezt persze gondolom, tudom, hogy ez így lehet, de megtapasztalni mindig nagy élmény. Másrészt pedig rengeteg újdonsággal találkozom. Rengeteg olyan poétikával, próbálkozással, amit máshol nyilvánvalóan nem látok. Fiatalokkal dolgozunk, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen bármi történhet. Van ennek az egész térnek egy olyan szabadsága, ahol szövegszinten bármi megtörténhet. Ez nekem is fontos input, fontos beviteli forrás.
Szerinted az új kötetednek, a száraztengernek a kialakulásában is volt szerepe ezeknek az alkalmaknak?
Ha közvetlen szerepe nem is, de azzal kapcsolatban, ahogy én írok szöveget, eszembe szokott jutni ez az olvasói sokféleség. Az, hogy mindenki mást vesz észre egy szövegben, nekem szerzőként is érdekes. Mert ezt nézve nem nagyon tudok én címezni, sem pedig igazán az olvasónak írni, mert hát mit is jelent ez tulajdonképpen. Teljesen megjósolhatatlan az, ami történik egy-egy szöveggel, ha én azt megírom. Talán nem is dolga a költészetnek, hogy úgy működjön, hogy közben a fejében van egyfajta olvasói reakció. Engem a líraműhely alkalmak ebben erősítenek meg. Hogy ez így működik, és másként nem is tud. De ez nagyon jól is van így, mert ettől lesz nyitott végű az, ami történik – jó esetben – a költészetben.
Maga a száraztenger cím elég paradox. Nem egy kiszáradt tengermeder, hanem egy tenger, ami száraz. Azt vettem észre, hogy ez az ellentmondás, már az előző kötet címében is, a natúr öntvényben is ott van, ami ugye a természetes és a mesterséges párosítása. Szándékolt volt egy ilyen laza párhuzam az előző és a mostani kötet között? A te szemedben egyáltalán kapcsolatban áll ez a két kötet?
Ez nagyon jó megfigyelés. Azt gondolom, igen. A natúr öntvény utolsó ciklusa, aminek tájelegytan volt a címe, az valamiképpen előképe annak, amit aztán elkezdtem a száraztengerben. Összeér úgymond a két kötet, és az az ellentétesség, amit mondasz a két kötetnek a címében, az biztosan benne van abban, hogy például a száraztengerben a szövegeket irányító érzékleti sokforrásúság vagy ilyen érzékleti sokszólamúság épp az, ami miatt ez a két ellentétes dolog egymás mellé helyezhető. Ebben a kötetben az történik, hogy a vizuális, az auditív és minden más ingerek valahogyan találkozni tudnak. Illetve azt kerestem, tudnak-e valóban találkozni. És még az foglalkoztatott igazán, mi is az a folyamat, ahogyan én a közvetlen környezetemet érzékelem.
Mikor verseket írsz, mennyire gondolkodsz kötetben, vagy mennyire alakulnak maguktól a dolgok?
Itt is egy kicsit még a címre utalnék vissza. Ami ugye összefogja ezt az egész kötetet, az a száraztenger-tapasztalat. Persze a címet konkrétan is lehet olvasni, meg sokféleképpen, de ez a Pannon-tenger, aminek mi a kiszáradt fenekén élünk. És valahogyan az érzékleteknek az a sűrűsége, mintha az ember sós vízzel – és minden mással, ami egy ilyen „őslevesben” van – lenne valamiképpen teljesen körülvéve. És ezeknek a mindennapokban betöltött szerepe. Például én egy olyan ismerős városban, mint Budapest, ahol régóta élek, mennyire tudom ezeket az érzékleteket igazából észrevenni. Mert ezek vannak. Az ember látja, hallja, érzi a bőrén, sosem üres a tér körülötte. Mi az, ami segít nekem abban, hogy az utca, ahol lakom, az mondjuk, mindig érzékelhető legyen. Vagy hogy ezt minél mélyebben meg tudjam élni, hogy mi történik ott, amikor én elmegyek az első keresztutcáig. Tehát ez az, ami összefogja. És akkor a kérdésedre konkrétan is válaszolva, olyan szempontból kötetbe íródnak ezek a szövegek, hogy egy-egy utcához, egy-egy térhez – nemcsak budapesti, hanem például erdei közegekhez is, mint a bükki meg börzsönyi – kötődnek, és ezeket az érzékelés-történeteket próbálják akár megközelíteni. Persze, mindeközben átírni. Mert hát a versek is részt vesznek ebben a folyamatban.
Amikor – ahogy mondtad is – a natúr öntvény végén megjelentek ennek a tájleíró vagy tájköltészeti iránynak az előzményei, akkor már eldöntötted, hogy ezt a vonalat viszed tovább? Vagy hogy viszonyultál ehhez?
A natúr öntvény utolsó ciklusában alapvetően főleg kémiai reakciókon keresztül, tudományos nyelvet imitálva próbálkoztam tájleírásokkal. Vagy valahogy ezt a kettőt együtt mozgatni. A száraztengerben meg már nem ez történik, de igazad van abban, hogy nagyon sok minden jön a natúr öntvényből. Amikor befejeztem a natúr öntvényt, azt éreztem, hogy ez a téma valami miatt még nagyon húz. A kötet befejeződött, ezt a tudományos nyelvet nem folytattam, de a térnek az érzékelése egy olyan valami, ami a költészet nyelvében is nagyon erőteljes, ilyen kisüléseket eredményezhet. És ugyan más nyelven, de az előző kötet tapasztalatából indítottam el, éreztem, hogy itt még van keresnivalóm. Nem gondoltam arra, hogy ebből teljes kötet lesz, nem volt a fejemben, hogy ezzel fogom végigírni. De egy idő után látszódott, hogy ezt hagyni kell, mert rengeteg olyan dolgot találtam közben, nyelvileg is, amik vitték előre ezt az anyagot.
Utaltál a tudományos nyelvtől való elszakadásra. Amikor lezársz egy kötetet, megpróbálod újratervezni a lírádat, elszakadni a korábbi képektől, szóhasználattól?
Igen, de ez nem mindig egyszerű. Főleg, hogy a natúr öntvény utolsó ciklusát nagyon fontosnak éreztem. És benne is maradt a fülemben az, amit mondasz: kifejezések, szerkezetek, mondatritmusok. Így elképzelhető, hogy ezek még hallhatók a száraztenger elején, mondjuk négy-öt szöveg még azt a szövegvilágot hozza, és csak aztán távolodtam el tőle teljesen. Igazából az ember átírja magát egyik könyvből a másikba. Az, hogy vannak átfedések, valamennyire elkerülhetetlen. Ha van változás két könyv között, és nekem ez mindig fontos volt, hogy legyen, akkor nem lehet ilyen élesen elvágni a két könyv közötti nyelvi teret. Az valamiképpen át kell, hogy íródjon. És lehet, hogy az egyiknek a végén, a másiknak meg az elején van ott ennek az átíródásnak a nyoma. Ebben az esetben ez így volt, de az első, a függelék. és a második, ugye a natúr öntvény című kötetemnél kevésbé.
Akkor lehet azt mondani, hogy az utóbbi két kötetben, a natúr öntvényben és a száraztengerben már látsz stabil elemeket, amik visszatérnek a verseidben, míg a függelék.-ben nem?
Igen, az biztos, hogy az utóbbi két kötet az közelebb van egymáshoz. Főleg nyelvi szinten. Ez a sűrű líranyelv például, amihez elérkeztem. Ez a sűrű, szinesztetikus nyelv valahogy velem maradt a száraztengerben is. De közben azért rengeteget változott.
Elmondható, hogy a száraztengerben a tájköltészet, a látvány megírása áll a középpontban. Még nem került szóba, de oktattál az ELTE BTK-ján. Úgy láttam, vezettél egy tájpoétikai kurzust. Már nagyjából kiforrott volt a száraztenger koncepciója, amikor ez a kurzus elkezdődött?
Tulajdonképpen majdnem kész volt a kötet. Ez egy olyan dolog volt, ami engem kutatóként is érdekelt, és mind máig érdekel is. Az órákon is rengeteg ehhez kapcsolódó alapszöveget olvastunk, filozófiai szövegeket, irodalomelméletet. Az átmenet a kettő között sosem közvetlen. A saját szövegeimen például utólag ismertem fel olyan dolgokat, amelyeket filozófiai szövegekben olvastam. Ami még érdekes ebben, az az, hogy a natúr öntvényben rengeteg vendégszöveg, rengetek átírás volt. Hasznosítottam újra például középkori szakácskönyvet. Ez a vonal pedig teljesen elmaradt a száraztengerben. Ott inkább a közvetlenség illúzióját kerestem, a várossal való közreműködés volt a lényeg. Ilyen módon kevésbé éreztem azt, hogy a vendégszövegeknek szerepe lenne. Vannak persze idézetek, de egy kezemen meg tudnám őket számolni.
A kurzus leírásánál fel van sorolva rengeteg prózai mű, lírai mű, tanulmány, József Attila, Mészöly Miklós, Kulcsár Szabó Ernő. Ezeken te is végigmentél? A kötet miatt akár, vagy bármilyen tanulási céllal?
Ha kötetet írok, akkor mindig a szépirodalmi szövegek segítenek. Olyan szempontból is elválik, ahogy én dolgozom, hogy reggel szépirodalommal foglalkozom, utána pedig minden mással. Tanulmányt írok, szerkesztek vagy kurzusra készülök. Utána már nem tudok szépirodalommal foglalkozni. Van egy váltás a napban, amikor metaszintre váltok, és onnantól kezdve már nem tudok visszalépni. Ez egy egészen másfajta figyelem. Emiatt pedig – visszatérve az előző kérdésedre – nincs közvetlen közlekedés a filozófiai szövegek és tanulmányok között, sem idézet, sem pedig belátások szintjén. Utólagos belátások vannak, de nincs ilyen előzetes valami, amit én versben meg akarok csinálni. Ilyen sosem volt. Valahogy a verssel kell menni. Aztán persze utólag be lehet látni ilyen dolgokat. Nem akarok sosem elmondani a verssel valamit, csak hagyom, hogy működjön.
E tekintetben mit látsz, hogyan viszonyul a száraztenger korábbi tájpoétikákhoz?
Ez nehéz kérdés, nem biztos, hogy én tudnám a legfrappánsabban megfogalmazni. Azt gondolom, hogy abban lehet itt egy új játéktérnek a keresése, hogy ki tudunk-e valóban lépni az ún. külvilágba. És hogy az, amikor egy ilyen szöveg megszólal, akkor az mit csinál ezzel a „kívülséggel”. Nem vagyok abban biztos, hogy nem arról van-e szó, hogy maga a szöveg hozza létre ezt a „kívülséget”. Hogy nem az történik-e inkább, hogy nem mi lépünk ki a külvilágba, hanem az, hogy a nyelv visz ki bennünket, a nyelv alkotja meg valamilyen szinten ezt a külvilágot. És innentől kezdve, aki megfigyeli ezt a tájat, annak milyen szerepe van. Ilyen szempontból lehetett kísérleti, amit csináltam. Hogy mi történik itt azzal, aki egyébként érzékel? Mi lesz a szerepe egyáltalán? Ez a kérdés lebeg itt a szövegek körül. Az érzékeltek nagyon sajátok, de mi történik ezzel a nagyon erős „sajátsággal” egy saját városban, egy saját utcában? Mi történik akkor, amikor ezeket meg kell szólaltatni? Valamilyen módon ezek a szövegek ahhoz segítenek hozzá (ami nekem személyes tétje is az egésznek), hogy újra felfedezzem a közvetlen közegemet, ahol élek. Ehhez viszont kicsit le kell mondanom arról a „sajátságról”, ami beburkolja ezt az egészet. Idegenné kell tennem, hogy megint felfedezhessem.
