Enyedi Ildikó Simon mágus című filmjének középpontjában egy médium áll.
Ide-oda hajló síneken csúszkálunk. Vagy inkább ingadozunk, azt hiszem, haladunk, a karbonkék színű látkép felé. A háttérben szuggesztív zene szól és szépen lassan, életgyorsaságban meglátjuk a vágányokat, miközben a kamera befordul a pályaudvarra. Ez Enyedi Ildikó tizennegyedik filmjének, a Simon mágusnak a nyitójelenete és ez a negyedik film, Az én XX. századom, a Bűvös vadász és a Tamás és Juli után, aminek a forgatókönyvét is ő írta.
A történet a kilencvenes években játszódik, és egy magyar médiumról szól, akit meghívnak Franciaországba, hogy segítsen egy nyomozásban. Páran felismerik rejtett médium-képességeit, egyesek segítik ezért, másoknak viszont elég ellenszenves. Összetalálkozik régi nemeziszével is, aki párbajra hívja ki. Röviden ennyi a film summázata.
Simon szerepét Andorai Péter játssza, a rendező egy interjúban utalt arra, hogy részben őrá is írta a szerepet. Andorai jelenléte határozza meg (sokszor térben és időben is) a cselekményt. Egy sötét tekintetű, érzelmesnek tűnő ötvenes férfi, aki leginkább egy kopott detektívre hasonlít. Különös figyelmet tulajdonít azonban a többi embernek, és mint kiderül, a növényeknek, állatoknak, élőlényeknek is.
Tudja, hogy minden összeköttetésben áll mindennel, ezt pedig detektívi szinten is kamatoztatni tudja. Mágusi képessége és különleges alkata ezáltal nem egy ködös szuperioritásban gyökeredzik, hanem a filmen belüli auráján keresztül a néző maga is a körvonalai mögé bújhat, átérezve szenzitivitását.
Simon ellenfelének a szerepét Halász Péter avantgárd író, rendező alakítja. Ő sokkal exravagánsabban bánik adottságaival, nem csak híres, de sikeres és sikkes is, épp ezért értetlenül figyeli Simon szolid rezignáltságát. Fontos adalék lehet az is, hogy mindkét mágusnak magyar neve van, ami nem olyan gyakori Párizsban. Megjelenik többek között Jeanne (Julie Delarme), a francia diáklány is, akiben egy plátói típusú szimpátia is kialakul a mágus iránt (ami némi apakomplexust is tartalmaz). Jeanne alakja a másik nézőpont, ami általánosan átélhetővé válik a két főkarakter szemén keresztül nézve a filmet.
Beleszövődik a történetbe egy érdekes szerelmi szál is, ami szintén a későbbi Enyedi-retorika eszközeit tükrözi. Az egyes szereplők reakcióin elidőző kamera, a történések auráját egymásba átringató storyline és a szereplők belső világának az intuitív, külső világban való tükröződése… Az a filmnyelv, ami a Testről és lélekrőlt is elválaszthatóvá teszi a hagyományos filmélményektől, a Simon mágusban más történetkeretekbe folyva teremti meg magát.
A bibliai történet szerint Simon mágus Jézus születése után pár évvel élt, az Apostolok cselekedetei idejében. Miután hallotta a tanításokat, megkeresztelkedett, ám később teljesen ,,természetesen” pénzt ajánlott az apostoloknak, hogy tanítsák meg gyógyítani. Ez a vallási kánonon belül elhelyezkedő történet nem közismert, ezért Enyedi koncepciója is számos csavart megenged magának. Az alakok morális és szimbolikus telítettsége ettől még érintetlen marad.
A ’90-es évek kavargó, bábeli Párizsában forgatott mű (a kezdőjelenetet kézikamerával vették fel) a klasszikus noir műfajával is variál. A főszereplő egy bűnügy nyomdokán utazik ki egy idegen városba, de mindezt súlyosbítva a karakterisztikái is idézik a klasszikus noir-hőst. Mindez Andorai Péter színészi játékának is köszönhető, aki a műfajtól megszokott sejtelmes-rejtelmes hangulatot egyfajta líraisággal is vegyíti. Ha 1999-ben, a film debütálási évében írnám meg ezt a kritikát, lehet, hogy az lenne a címe, hogy Enyedi Ildikó noirt rendez (de nem abban írom, így tartalmi nüanszokkal szőrözök).
A filmbéli mágus leginkább egy posztmodern entellektüelre emlékeztet, látszik, hogy összezavarja sokszor az emberek forgataga, a legtöbb jelenetben csak szemlélődik. Képességeit nem tartja pénzben mérhetőnek, ez az, ami Pétert, a ,,varázslózsenit” is bosszantja. Sőt, hiába kéri őt a nyomozás több résztvevője is, hogy tanítsa meg, amit ért, nem érti, hogy miért kéne tanítania.
Mindeközben éppen ez a Simon mágus legérdekesebb vállalása. Úgy enged betekintést a kulisszák mögé, hogy a főhős csodálata intim idealizáció marad. A természetfeletti egyszerre lebeg ott a sínek között, a színekben és a zenében, mégis elérhető és indokolható. A film végén történő metamorfózisnál pedig egyszerre éljük meg kívülről és belülről a folyamatot. Simon karaktere nem csak egy orrát szívó középkorú bölcs lesz, hanem egy önmagára visszaható szimbólum.
Ez a kétpólusú látomásosság változtatja a filmet egy meghatározó élménnyé. Játszik. Játszik a nézői perspektívákkal, a kérdésekkel, amiket a középpontba rak, azzal, hogy pontosan annyit tudunk, mint amennyit egy másik személy tudna abban az esetben. És ez a kimondatlanságokkal tarkított különös világ az önkifejezésen keresztül válik szimbolikussá. Azért ajánlom a Simon mágust, mert bár nagyon a kilencvenes évek elpárolgott szénsavasvíz hangulatát idézi, megragad és meg is tart interaktív mágikus realizmusán keresztül.
Kiemelt kép: NFI
