Hervay Gizella erdélyi költő és műfordító 1934-ben született, idén lesz halálának 40. évfordulója.
A kiüresedettség érzését nehéz szavakba foglalni – vajon hogyan írható körül a lélek sivársága? Egyáltalán lehetséges költői nyelven megfogalmazni?
Hervay Gizella a Forrás-nemzedék tagjai közé tartozott; versei mind poétikailag, mind tematikailag sokszínűek. Költészetének egyik fontos témája a kiüresedettség érzésének megjelenítése, de korának nyomasztó politikai rendszere és annak hatásai szintén visszatérő témák. A lírai én kibékíthetetlen saját sorsával, ebből fakadóan magányos. Az önmagunkkal való belső harc motívuma gyakran megjelenik a szerző szövegeiben: „Huszadik századi végváramban / éneket kivonva, szál magamban / hadakozok gondolatokkal, /szál szablyával: emberi sorsommal” (Kései végvári ének).
A költő számtalanszor él a lecsupaszítás eszközével, amikor a szubjektum a lélek kiüresedett részeiről beszél. Az Isa por és homou párban című versében ez a fajta tematika erőteljesen nyilvánul meg az „ami maradt a puszta lét” kijelentéssel. A Dobverő című szövegben a szubjektum számára az élet, a mindennapok is egyfajta terhet és kihívást jelentenek: „A létet kell kibírni / Nem elég sem a hit / sem a jövő.”
Az egyéni problémák mellett a történelem is fontos szerepet kap Hervay költészetében. Az emberekkel – akiket az őket körülvevő rendszer sebzett meg – gyakran együttérez a versek szubjektuma. „Lám, a történelem tenyerén összezsugorodik az emberi fájdalom, / összezsugorodik a végtelen egyéni fájdalom” – olvasható A történelem tenyerén című szövegben, amelyben a megszólaló azonosul az emberiség, azon belül az egyének fájdalmával.
A művekben megrajzolt lelkiállapotot a szövegek nyelvileg is lekövetik. A hagyományhoz való ragaszkodás jelentős a szövegekben, például rendkívül gyakoriak a tradicionális versszerkezetek; a szerző többnyire megtartja a szövegek strófikusságát, kortársaival ellentétben nem használ képverseket. A folyamatosan felbukkanó ellentétek – mint a paradoxon vagy az oximoron – nagyszerűen ki tudják fejezni a belső lázadást, de a kiüresedettség nyomatékosítására is remekül alkalmazhatók.
Ezt többek között alátámasztja az Emléktelenül című versben olvasható „[gy]ilkoltam, szültem, káromkodtam / virágot vettem a kezembe” sor. Egymást teljes egészében kizárja a születés és a gyilkolás; ezzel az ellentétezéssel jól kifejezhető a lírai én szélsőséges lelkiállapota. A verset tartalmazó kötet címadó szövege látszólagos képtelenséget fogalmaz meg: Reggeltől halálig. A reggel mint napszaktoposz és a halál megjelenítésével a kezdet és a végesség kerül egymással ellentétbe.
Hervay Gizella: Tőmondatokban
Tőmondatokban gondolkozom.
A kanálnak nincs fénye, csak fogása van.
A kásás hó nem emlékeztet semmire.
Belelépek.
Nincs szeme a holdnak.
A fák ágai nem nyúlnak utána.
Nincs emberi mozdulata a tájnak.
Könnyebb lenne, ha jelkép lenne a virág,
a bokor anyóka,
könnyebb lenne, ha szólna hozzánk a nap,
a szél
vagy a fenyő.
De a csend se emlékeztet
se szorongásra, se félelemre.
Csak csend a csend.
Csak emberi a szó.
Nem nyihogás,
nem víz-zuhatag.
Nem kisebb határai közt a gondolat.
Sohasem volt emberi a kő, a nap,
csak szelíddé tamtamozta az iszonyat.
Idegen volt az iszap és a márvány,
idegen volt a tűz és a szivárvány,
nem a dolgokat nevezték meg a szavak,
csak azt, ami az emberiből hozzájuk tapadt.
Nem lényegükről szól a szó,
csak arról, mire használhatók.
Nem lett közelibb a világ,
csak élhető, csak lakható.
Idegen az ember füvön, fényben a nap alatt,
és mítoszai nélkül markában csak az marad,
ami emberi.
Minden más idegen, embertelen.
Egyetlen fegyverünk ellene a csupasz értelem.
Csak a kigondolt kerék a miénk,
naprobbanás ellen nincs másunk, csak az érv,
atomhalál ellen csak szó, csak szerelem,
üstökös ellen hajszálnyi jóság,
földrengés ellen törékeny műszeren
egy gondolat.
A gondolat csupaszabb és védtelenebb,
mint a megcélzott szarvas szeme.
Önmagán kívül nincs semmi egyebe.
Nincs semmi szép,
se kő, se virág, se nap,
csak az önmagát szülő gondolat.
Csak ennyi van, hogy emberek vagyunk:
kővel, nappal, halállal szembefordulunk.
Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat:
Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!
A Tőmondatokban című versben az üresség lelkiállapotától teljesen eltérő téma jelenik meg. A hagyományos költői tematika – ami szereti a tájat elevenné tenni, emberi tulajdonságokkal felruházni – teljesen elmarad. A természet egyáltalán nem magasztosul föl, sőt szépséget sem társíthatunk hozzá. A versben megjelenő tájelemek önmagukon nem mutatnak túl, puszta tárgyak vagy természeti jelenségek maradnak: „A kásás hó nem emlékeztet semmire. / Belelépek.”
Ugyanakkor a Tőmondatokban megjelenik annak a vágya, hogy valóságosak, megszemélyesíthetők legyenek ezen elemek. Ez azonban nem lehetséges, hiszen csupán az emberi önkényesség próbálja elevennek, valódinak bemutatni a táj elemeit. Ugyanakkor, ahogy a vers zárlatában, egyfajta összegzésként is olvashatjuk: az ember egymagában, a természettől függetlenül él. Nincsen harmóniában, egységben a körülötte lévő környezettel, csak létezik benne.
A lecsupaszítás eszköze ebben a versben is tetten érhető, hiszen a tőmondatok tartalmazzák a legfontosabb és leglényegesebb kijelentéseket: „Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!” A lírai én több szerkezeti egységben levezeti, hogy valójában milyen ellentét feszül természet és ember között. Az ellentétek használata – ahogyan Hervay munkásságában általában – ebben a versben is jelentős, ugyanakkor itt nem költői alakzatként, hanem a téma szintjén jelennek meg.
A vers egy másik rétege alapján akár ars poetica-ként is olvasható a szöveg. A díszített költői hagyomány helyett a vers beszélője csupán a rövid, tömör tőmondatokra figyel, amely ugyanolyan érzékletesen fejezi ki a lényeges dolgokat.
Hervay Gizella verseit olvasva napjainkban is erőteljes költői hang és nyelvezet rajzolódik ki az életműből. Érzékenyen reflektál az őt körülvevő környezetre, gyakoriak a merész képzettársítások a szövegeiben. Költészete nagy hatással bír, mélyreható sorait olvasva egybefonódik a hagyomány és az újítás szellemisége.
