Traumákat feldolgozni az ember a pszichológusával szokott, de Finy Petra könyvében egy nemzet, a magyarság traumájáról van szó, amit sem elfeledni, sem kitörölni nem lehet. Az Atheneaum Kiadó gondozásában megjelent Kerti szonáta azonban nem(csak) erről szól, hanem a kiszolgáltatott ország lakosságának szinte reménytelen megmozdulásait mutatja be három generáción keresztül, ezzel olyan nőknek emléket állítva, mint Ember Judit, Rajk Júlia vagy éppen Hodosán Róza, akik tagadhatatlanul a rendszerváltást megelőző kor hősei voltak.
Annyi rosszról szól a regény, hogy elgondolkozunk: ezeket tényleg ugyanolyan emberek tették, amilyenek mi is vagyunk? Gyilkosságokról, nők megerőszakolásáról, pusztításról, éhezésről ír a szerző, az emberek barbárok, brutálisak (és ehhez nem kell a régmúltba visszamennünk: Afganisztánban a tálibok újra bevezették büntetésként az emberi csonkolást; ha azonban közelebb tekintünk, egy szomszédos országban éppen háború dúl, ahol olyan embertelenségeket követnek el, amelyeknek jó része nem kerül majd napvilágra). Mégis, a mondatok gyönyörűek, csengésük, az általuk megjelenített képek tényleg szonátává varázsolják a könyvet.
Az írónő visszaadja az emberiségbe vetett bizalmunkat, igen, ilyenek is tudunk lenni, teremteni, alkotni csodákat, de sajnos másmilyenek is, velejéig romlottak. Hol rejlik az ember igazi énje? Mennyire tud lealacsonyodni, és milyen magasságokba képes felemelkedni? Milliókat kiirtott az ember, háborúzott, nőket erőszakolt meg, kisgyerekeket darabolt fel, és pont ez teszi a világot olyan veszélyessé. Nem tudhatjuk, hogy melyik a valódi arca, csak reménykedünk, hogy a jobb, amelyik épít és nem rombol, amelyiknek nem az a célja, hogy másokat eltaposson.
Pszichológiailag bizonyított, hogy a rossz élmények jobban megmaradnak, az elménkbe vésődnek, mint a jók. A háborúk, a megszállások, a szocializmus – ezek a magyarság emlékei, melyek közös identitásunkat formálták, és máig feldolgozhatatlan traumákat okoztak, a hazaszeretetnél is erősebben összetartják a nemzetet. Még azok is tisztában vannak azzal, hogy milyen volt a szocializmusban élni, akik jóval utána születtek. Az örökös rettegés a nemzet sajátja, ami azóta sem múlt el, csak most másban leledzik.
A szocializmus időszakában senkiben sem bízhattál meg. A rendszer sivárságában az emberek még inkább keresik az emberséget, a biztonságot a kapcsolataikban, amikor a legközelebbi családtagodról sem tudhatod, hogy kicsoda, nem szervezték-e be, nem zsarolják-e valamivel.
Frida családja megannyi titkot rejt: évekig nem beszéltek a múltról, feldolgozatlan traumákat temettek el mélyen magukban, emiatt a gyerekek lenézték a szüleiket, ám a lány szempontjából éppen a legjobbkor feltárják múltjuk eddig rejtegetett epizódját. Frida a történetet hallva elgondolkozik azon, hogy helyes-e az, amit tesz, nem sodorja-e veszélybe a szüleit, mégis pont édesapja biztatja, menjen szembe a rendszerrel, ne hódoljon be neki, mert nekik, fiataloknak nem szabad azt érezniük, amit ők naponta átélnek.
Az emberek inkább hallgatnak, mert nem tudhatják, ki a besúgó, hol helyeztek el poloskát, hallgatnak, hiszen abból nem lehet baj, hallgatni arany, hallgatni nem kínzás, nem börtön. Ezt Finy Petra is megjeleníti a regényben, hiszen alig van párbeszéd a szövegben, mégis a tettek, a szereplők gondolataival átszőtt cselekmények mind érzékeltetik a vállukat nyomó teher súlyát: a szabadság szomorú hiányát.
Súlyos dolgok hangzanak el a könyvben, de olyan könnyed nyelvi megfogalmazásban, hogy – ha nem is üdítő olvasni, hiszen a besúgás, mások megfélemlítése miként lehetne az? – úgy érezzük, a megtörtént eseményeket díszcsomagolásban nyújtja át az író a történelemkönyvek száraz ismeretanyagával szemben. Mintha a nagyszüleink, szüleink mesélnék el a bipoláris korszakban megélt éveiket.
A regény összes szereplője kapcsolódik a rendszerhez, ahogy az akkori ember sem tudott kívül kerülni a körön, bármennyire is igyekezett, hiszen a Párt, a politika mindent átjárt, átitatott. Ha nem szolgáltad ki, akkor lázadtál, ha kiszolgáltad, a többiek irigykedtek rád a jómód miatt, de közben lenéztek a szolgalelkűségedért. A Kerti szonáta feltárja a rendszer legmélyebb titkait, és bemutatja azt, hogy semmi sem fekete vagy fehér, ahogy senki sem velejéig romlott vagy teljesen jó. Sokszor a szeretet, a másikért való aggódás kényszeríti az embert olyan helyzetbe, amiből önszántából menekülne.
A könyv bemutatja a belügy legmocskosabb módszereit, melyekkel még az utolsó erejükkel is próbálnak egymás ellen fordítani barátokat, anyákat, apákat és gyerekeket. Ahogy egy jó regényben lennie kell, világossá válik a szereplők kapcsolatának kusza hálója, valahonnan korábbról már mindenki ismeri egymást. Legalábbis az idősebbek, a fiatalok pedig kezdetben az eltitkolt múlt, a hallgatás miatt nem értik a rendszerben már rég reményvesztett szüleiket, öregeket, amíg minden a felszínre nem kerül.
Rendszerellenes tevékenységeikkel nem akarják szüleiket is veszélybe sodorni, mindent megnehezít, hogy nem csak a saját életükért kell aggódniuk. Egyazon rendszer szülöttei és ellenségei, sokszor pont ezért torpannak meg a különböző akcióik során: a szüleik már megszenvedték a magukét, tudják, milyen a börtön, mennyire lélekölők a kínzások, és hogy a III/III-as ügynökök a legmegátalkodottabbak. A kisember hatalomvágya a legveszélyesebb, a lelkileg megnyomorított, el nem ismert elvtárs a belügy legjobb katonája, ott aztán van lehetőség elnyomni másokat, bosszút állni olyan sérelmekért, amiket egyvalaki okozott, mégis az egész világra lehet haragudni miatta.
Az akkori rendszerben senki sem tudhatta, ki a barát és ki az ellenség, vagy ki válik ellenségből baráttá és cinkostárssá. A rendszer erős (volt), sokszor érthetetlen, hogy az emberek miként tudtak ilyen rettegésben, állandó félelemben élni, de aztán eszünkbe jut: az emberek még erősebbek. Az idők folyamán jöhetett bármilyen rendszer, túléltek, alkalmazkodtak és lázadtak, szervezkedtek, ha arra volt szükség.
A könyvben és az akkori rendszerben különösen igaz, hogy senki sem az, mint aminek látszik, mert van egy szerep, amit a külvilág számára játszik és a valódi énjét, érzéseit, gondolatait csak a látszólagos biztonságban meri megmutatni. Limitálni kellett a kapcsolatokat. Még a szerelem sem őszinte, azt is megmérgezi az állam, a szocializmus légköre, amikor a gyenge lábakon álló eszméket az emberek félelmével támogatták, mert a rendszer az elnyomás, a rettegés – mint egy táplálék nélkül maradt virág – először elszáradt, aztán végképp elporladt volna. A Kontroll Csoport igyekszik elvonni a táptalajt a mérgező növény elől.
A mű nem egy lüktető cselekményfolyam, hanem egy végig fojtó, nyomasztó történet, ahol a fiatalok rendszert aláaknázó tevékenysége gyógyír a lélekre. Kezdetben halvány világosság az alagút végén, de a könyv végére a fény egyre erősebb lesz, és ha nem is egy jobb világ ígéretét csillantja fel, de valami mást, valami újat.
A Kerti szonáta olyan, mint a történelemkönyv egy fejezete, csak sokkal szebb képekkel mondja el a valóságot, néha annyira szép szavakkal, mondatszerkezetekkel, hogy az juthat eszünkbe, ez a két szó, mondatrész hogyan lehet együtt ennyire szép és egyébként is, a sok szörnyűség ellenére miért elégül ki a lelkünk, miközben a történetet olvassuk?
A könyvben végig ott van a kert, a növény motívuma (ahogy a gyönyörű borítón is, amely önmagában képes eladni a könyvet), mintha egy lián indái szőnék körül a szereplőket, a helyszíneket, amiken végigkapaszkodva egyre több aspektusát ismerjük meg a múlt szégyenteljes darabjainak, amikor a legközelebbi hozzátartozódban sem bízhattál, mert mindenki lehetett bárki farkasa.
Ez a mű mégis feleleveníti a rendszer ellenségeinek erejét, bemutatja a nők kitartását, meg nem alkuvását és az emberi értékek legfontosabbikát, a küzdést, törekvést egy jobb jövőért. Képes olyanoknak is közelebb hozni a hetvenes, nyolcvanas évek történelemformáló eseményeit, akik kevésbé fogékonyak erre, bár az kiviláglik, hogy (nagyon helyesen) nem ez a szerző elsődleges célja. Ez a történet mementó mindazoknak, akik a szocializmus szorításában, annak szétesésén dolgoztak, akár a börtönt, az életüket is kockáztatva.
Kiemelt kép: Fortepan / Déri György
