Kezdőlap IRODALOM Háború gyerekszemmel – Anne Frank és Jeva Szkaliecka naplói nyomán

Háború gyerekszemmel – Anne Frank és Jeva Szkaliecka naplói nyomán

Szerző:

2023. márc. 20.

„A háború szót mindenki ismeri, de csak nagyon kevesen értik, valójában mit jelent. Mondhatod rá, hogy borzalmas vagy rémisztő, de nem ismered a félelem valódi mértékét. Így hát, amikor hirtelen szembekerülsz vele, teljesen elveszettnek érzed magad – a rémület és a kétségbeesés szorító fogságában. A pusztítás az összes addigi terved romba dönti, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Amíg nem tapasztaltad, nem tudod, mi a háború.”[1]

A sors tanító jellegű fintora, hogy a történelem újra és újra megismétli önmagát. Ez az irodalomban is mindig tükröződni látszik. Ezúttal két ártatlan gyerek szemén keresztül tekinthetünk ezekre a viharos időszakokra, akik bár időben, térben és származásban is távol állnak egymástól, hasonlóképpen váltak a körülmények áldozatává.

Hervay Gizella egyik versében így ír: „Az embertelenségről semmi sem vall megrendítőbben és pontosabban, mint a gyermeksikoly.”[2] Ezt a perspektívát Anne Frank mint naplóíró már beemelte a nemzetközi irodalomba, ám egy újabb, világot megrendítő katasztrófára volt szükség ahhoz, hogy ne felejtsük el.

Háborúk árnyékában

Ma már több mint egy éve, hogy kirobbant az orosz–ukrán háború, és erről számtalan dokumentáció készült. Valószínűleg mindenki emlékszik a megrendítő képekre a kijevi metróaluljárókból vagy a pár másodperces felvételekre, ahol egy jól célzott orosz bomba által pillanatok alatt rommá válik egy épület, maga alá temetve mindent és mindenkit. De nem csupán képek tudósítanak a kegyetlenségekről: sokan tollat is ragadtak, hogy írásos formában örökítsék meg a történteket – már ahogyan meg lehet örökíteni valamit egy sötét pincében bujkálva, két bombatalálat között.

háború f21 — Anne Frank (forrás: atv.hu)

Jeva Szkaliecka, a tizenkét éves ukrán kislány mégis tett egy próbát: ahogy annak idején Anne Frank, naplót ragadott és írni kezdett. A levegőben már érezhető háborúról még mit sem sejtve, Jeva a tizenkettedik születésnapján döntött úgy, hogy életének apró pillanatait szeretné írásban megörökíteni. Így a mű önfeledt vidámsággal indul – akárcsak Anne Frank naplója, melynek szerzője szintén rendkívül fiatalon, tizenhárom évesen kezdte meg önjelölt írói karrierjét:

[p]énteken, június 12-én már reggel hatkor felébredtem. Érthető, hiszen akkor volt a születésnapom. (…) Alig múlt hét óra, amikor bementem apához és anyához, azután meg a nappaliba s felbontottam a születésnapi csomagokat. Első pillantásom Rád esett, igen, Rád, aki ott vártál rám.”[3]

Ekképpen hasonlóan boldog tudatlanságban indul el a két napló, majd rövid időn belül fordul át mindkettő egy tragikus végletbe.

Mindkét élettörténetet meghatározzák az utolsó békében töltött napok. Azok a felhőtlen percek, amikor még nem kell csendben, rettegve bujkálni – teljesen mindegy, hogy milyen okból kifolyólag. Ezek lehetnek az első lehetséges szerelem életre szóló momentumai, amikor megannyi izgalom és újdonság veszi körül az embert; vagy egy hosszúra nyúlt biciklizés Amszterdam szeles utcáin; esetleg egy barátokkal és bowlingozással eltöltött születésnapi délután Harkiv szívében, netalántán egy csendes, családi este a leghétköznapibb pillanatokkal.

Lényegtelen. Nem az számít, hogy mivel teltek el az utolsó napok. Amire a legerősebben lehet majd támaszkodni és vágyakozva visszaemlékezni, az a végtelen szabadság érzése. Ez a korlátok nélküli szabadságérzet akkor tölti el a gyermek lelkét, amikor a szél fújdogálja a haját, miközben féktelenül, nagykanállal próbája habzsolni az életet, ami még végtelennek tűnik ebben a korban.

Jeva és Anne számára is a végső napok lesznek azok, amelyek után sóvárognak; egészen utópisztikusan tekintenek vissza rájuk, miután a politikai hatalmak közbeszólnak. Az utolsó, békében töltött hetekre később mindketten úgy emlékeznek, mintha azokat egy ideális társadalomban élték volna meg. Jön a zsidó törvények szigorítása, a sárga csillag és az orosz tankok átvonulása a határon, majd az első ledobott bomba. Megkezdődik a bujkálás és a bizonytalanság ideje, amikor nem tudni, mikor omlik össze a pince fölötti épület, vagy mikor törik az emberre az ajtót az SS tisztjei, hogy családostól hurcolják el.

A művészet menedéke

Meglepő, hogy egy ilyen vészterhes időszakban a legnagyobb megnyugvást egy füzet jelenti, és a legjobb menekülési útvonal az írás. Egy napló a hétköznapokban is bizalmas társ, hát még háború idején! Itt tükröződik minden aggodalom, a bezártság keltette frusztráció, a félelem, a fájdalom és a rettegés; egyszóval a bizonytalanság, mert nem tudni, lesz-e holnap.

A két kiskamasz egészen hasonló küzdelmi mechanizmusokat választ: így menekülnek mindketten a művészetbe. Anne esténként Goethe és Schiller drámáit hallgatva szenderül álomba, majd rövid időn belül ő is írni kezd, és hosszú lére eresztett meséket firkant le naplójába. Nem kell jól képzett lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy lássuk, a mesék főszereplői tökéletes tükörképei saját önismeretének és személyének; hasonló életkorbéli nehézségekkel küzdenek, mint maga a szerző. Így a tizenhárom éves kislány korát kissé megelőzve, tudtán kívül használja a ma már népszerű traumaírás gyakorlatát, amint mesékbe dolgozza bele a legbensőbb fájdalmait.

Jeva két művészetbe ágyazott menedéke a zongorajáték és a festés – valljuk be, ezek gyakorlása a legnagyobb jóindulattal is kivitelezhetetlen két bombatalálat között. Amikor mégis adódik egy rövid lehetőség, akkor a Für Elise keltette lágy zongoradallamok és a hideg színű olajfestékek vegyülése a vásznon egy egészen más, lélekben biztonságos helyre kalauzolják el a kis Jevát.

Próbálok higgadt maradni: Inna konyhájában a tengerparti faliképen dolgozom. (…) legalább addig elterelem a figyelmem a távolból idehallatszó robbanásokról.”[4]

Jeva képzőművészeti koncepcióiban is szerepet játszott egy eléggé karakán ihletalap, mégpedig Eugenia Gapchinska személyében, aki kissé bizarr stílusban rajzolja meg karaktereit, magát mégis „az első számú boldogságforrásként” definiálja. Bár a kortársai tudják a személyével azonosítani ezt a kijelentést, sokszor mégis úgy gondolnak rá, mint aki csak gyermekeknek fest. Pedig az alkotó művészi hitvallása pont abból áll, hogy színeken keresztül, illetve festett karakterek segítségével ábrázolja és terjessze a boldogságot, az élet teljességét mindenki számára.

Ha a kortársak szemében nem is mindig, legalább Jeva életében betöltötte a boldogságforrás szerepét, hiszen a kislány előszeretettel nézegette Eugenia műveit. Amikor úgy hozta az élet, hogy egy bunkerként szolgáló kertvárosi házba kényszerült menekülni, a szállásadója megkérte őt, fejezze be a hajdanán félbehagyott fali festményt, melyre végül egy Gapchinska-féle angyal került.

Vissza-visszatérő toposz a két műben az éjszaka. Egy romantikus költeményben ez az időszak az egyedüllétet, a magányt, a félelmet, a csendet, a halált ábrázolná. Nem kell azonban irodalmi elemzésekbe bonyolódni ahhoz, hogy tudjuk: az éjszaka a való életben is ezt a fogalomkört idézi fel – kiváltképpen a háború idején. Anne Franknál és Jevánál egyaránt azt láthatjuk, hogy az éjszakában a sötétség és a belső csend egyesül, ami fokozatosan rettegéssé növi ki magát. A szóban forgó napszak továbbá erős bizonytalansággal párosul, ugyanis ez az a derengő holtidő a háborúk idején, amelyben még a gyermek is magára van hagyatva. Ilyenkor nem tudni, hogy lesz-e még hajnalhasadás.

És éjszakánként száz meg száz repülőgép húz el Hollandia felett. A német városok fölé repülnek, s bombáik felszántják a földet. Óránként sok-sok ezer ember pusztul el Oroszországban, Afrikában. Senki sem érzi magát biztonságban; háborúzik az egész földteke, s bár most a szövetségesek győznek, senki sem tudhatja, mi lesz.”[5]

Irodalometikai szemszögből nézve mindenképpen érdekes és vitatott kérdés a naplók kiadása, kiváltképpen, hogyha az posztumusz történik, mint Anne Frank esetében. Ugyanakkor ha a fentieken kívül valamiben még egyezik a két lány álláspontja, az a könyvkiadás. Mindketten szánt szándékkal, dokumentációs jelleggel írták meg naplóikat, amelyek kétségkívül hordoznak keletkezési idejük szempontjából aktuális politikai tartalmakat és hiteles történelmi leírásokat.

A háború után mindenképpen kiadok egy könyvet, amelynek a címe A hátsó traktus lesz. Kérdés, sikerül-e. Ez a napló lesz az alapja. A hátsó traktuson kívül más témák is foglalkoztatnak. Amint kialakultak bennem, pontosan beszámolok róluk.”[6]

Ami mégis egyedivé és irodalmivá emeli ezeket a szövegeket, azok a személyes, gyermeki impressziók és a határtalan fogékonyság a külvilág rezdüléseire, az emberi lélekre. Ez a két napló megható tanúságtétele annak, hogy bár az idő és a tér súlyos buckákat emelt Anne és Jeva közé, az automatikus emberi reakciók és a gyermeki megnyilvánulások mit sem változtak a második világháború óta. Végezetül pedig a két kislány írásos öröksége fordított tükre annak, hogy a háború szülte sok-sok erőszak, fájdalom és kín az emberi lélekben művészetté szelídül – mert sokszor csak ez jelentheti a mentális kiutat a körülöttünk zajló borzalmakból.