Tart-e addig az empátiánk, hogy beleképzeljük magunkat egy mai kamasz helyébe? Miközben pár évente újabb generációs szakadékok jönnek létre, melyek mentén már egészen más lesz a felnövők világról való tudása, erre a kérdésre talán képtelenség volna igennel válaszolni. Linn Skåber A szívem egy bezárt bódé című könyve mégis kísérletet tesz erre: mai tizenévesek történeteit, kríziseit tárja az olvasó elé, melyek éppen azt mutatják be, hogy kamasznak lenni minden pillanatában más és más megéléseket jelent.
A norvég Linn Skåber által írt és Lisa Aisato által illusztrált könyv harmincegy, kamaszhangra írt történetet tartalmaz, amelynek hősei befogadták az alkotókat a saját otthonaikba, hogy ők onnan a művészet eszközével tudósítsanak. Skåber egy közös, imitált, kamaszos nyelven, de különböző prozódiai, lírai eljárások mentén (hol versszerű tagolásban, hol folyó prózában, hol ismétléseken alapló gondolatritmusban) vallomásos monológokat írt. Ezeket Aisato kedves, abszurd, néhol groteszkbe hajló alakjai kísérik, akik igyekeznek legyűrni az érzelmi vagy fiziológiai kiszolgáltatottságukat. A könyv beszél pattanásokról, mitesszerekről, fogszabályzásról, izzadásról, vagy a szülők válásáról, szerelemről, beilleszkedésről – mindarról, ami egy kamasz világában fontos lehet.
Ezek a magukba zárt világok ugyanakkor, ahogy a norvég társadalomban, úgy a globális világban is rendkívül sokszínűek. Egy – metaforikus – asztalnál ülnek glutén- és laktózérzékenyek, mogyoróallergiások, muszlimok és azok, akik vegetáriánusnak mondják magukat, hogy ne kelljen akármiből enniük; egy ideális szülinapi zsúr után pedig senki nem marad éhesen.
Egymás után találkozunk a különböző problémákkal küzdő kamaszokkal, saját lehetőségeikkel, nehézségeikkel és hitükkel, amely meghatározza, hogy mit látnak, és hogy mit mondanak el egy monológhelyzetben a világról. A szegény lány csak a szánkózást engedheti meg a sítúrán (Igazság és snowboardfelszerelés), egy másik lány érti, hogy azért kell feministának lenni, mert igazságtalan, hogy a barátnőjének korábban kell hazaérnie, mint a lány bátyjának (A feminista), egy fiú nem beszélhet igazán magáról, miközben a családi ebéd alatt a konfirmációja ajándékáról esik szó (Mit kérek a konfirmációmra), egy másik fiú pedig még kamaszként is kukás szeretne lenni (Szemlét, nők és kora reggel).
Az egymástól különböző szereplőket az köti össze, hogy a monológjaikon keresztül a jelenükre és a jövőjükre is reflektálnak, gondolkodnak azon, milyen társadalomban élnek, és hogy azt hogyan lehetne élhetőbbé, elfogadóbbá tenni. Olyan értékek tűnnek elő a szövegekben, mint a felelősségvállalás, az egyenlőség vágya, a környezetvédelem fontossága, a nemi szerepek közösségi vagy akár össztársadalmi mibenléte vagy az előző generációk hamisságon alapuló gyakorlatainak számonkérése és felszámolása.
A szereplők identitása ugyanakkor a rögzített sarokpontok ellenére is bizonytalan, napról napra alakul – értékeket választanak és priorizálnak –, hiszen nekik most kell kitalálniuk, milyen felnőttek szeretnének lenni, most kell eldönteniük, hogy a hármas spanyol dolgozat vagy az ötös tavasz- és szerelemváró boldogság a fontosabb-e számukra (Életötösök, 160).
A kötet ugyan használja a kamaszokról való beszéd tipikus toposzait, mint a Pán Péter-történet vagy a bábból előtűnő pillangó képe, azonban ezek csupán mankók, amelyek segítségével a beszélő közelebb kerül a saját témájához.
„Pán Péter valóban hitt benne, hogy a felnőtté válás elkerülhető” (Pán Péter, 23), szól a monológ, amelyben a főhős fiú a gyermekkori falovát gyászolja el: „Én elfogadom, hogy ostobaság Stellán a boltba lovagolni. De ki döntött így?” (Pán Péter, 19).
Egy másik fiú a lányok kapcsán arról gondolkodik, a nyáron voltak-e valamilyen tanfolyamon, amelyen arról tanulhattak, hogy „hogyan legyél kúl pillangó azonnal” (A lányok, 36), miközben a fiúk később érnek. A monológ igazi kérdése, hogy az épp zajló osztálybuli résztvevői tényleg ugyanazok-e, mint akikkel ötéves koruk óta ismerik egymást.
A monológ mint színpadi szöveg ügyesen megtalált, valódi, termékeny metaforája annak, ami a kötetben történik: ez az őszinteség és a szembenézés helye, hiszen amit elmondanak benne, arról a dráma többi szereplőjének fogalma sem lehet, miközben persze tudjuk, a tragédiák valódi oka, hogy ezek a tudások nem transzparensek. A monológok egy narratológiailag rögzített pillanatban szólalnak meg, a dráma cselekményén – így itt a kamasz életén – kívül, a hős egyedül beszél a közönségéhez, így az ebben elhangzottakon kívüli történetet nem is ismeri az olvasó.
A kötetben megjelenő kérdések, megélések feldolgozására azért alkalmas ez az elbeszélésmód, mert rajta keresztül keretet és kifejezésmódon kap az a fajta kamaszos, önzésként felcímkézett tapasztalat, amelynek középpontjában valóban a beszélő önmaga, a személyiségének, világképének alakulása, a határainak meghúzása áll.
Itt érdemes gondolkodni azon, hogy valójában kinek szól ez a könyv. A szülők, tanárok számára – akiknek (kamasz szemmel nézve) könnyű, hiszen, ahogy az előszó írja, belülről „nem nekik kell átélniük” (7) mindezt – egy lehetőség lehet arra, hogy közelebb kerüljenek a kamaszkor abszurdnak tűnő kríziseihez, és segítség a megfelelő kérdéseket feltevéséhez az elfojtások és a félelmek helyett: „Anya attól fél, hogy felhívom az illegális alkoholt áruló taxist. Pedig még a rendes taxi számát sem tudom” (111). A kamaszok számára azért lehet fontos a kiadvány, mert képes arra, hogy rámutasson: nincsenek egyedül a különc és random érzéseikkel. A szereplők sokszor abszurdnak tetsző problémafelvetésein és ábrázolásán keresztül láthatóvá válik, hogy a különböző érzések és a test váratlan, gyors és aránytalan változása is normális és természetes.
És bár a nagyalapú, gyönyörű kötet anyaga valóban alkalmas lehet arra, hogy kamaszokról beszéljen kamaszoknak, a könyv mint hordozó ezt mégis körülményesen képviseli: a jelenlegi formájában pusztán egy szép tárgy tud lenni olyan emberek polcán, akik megtehetik, hogy 4475 Ft-ért vásárolnak meg egy könyvet.
A kötetben szereplő szövegek és illusztrációk mennyisége megengedné a zsebkönyvkiadást – sőt az a kötet üzenetével sokkal jobban is működne –, de a díszes, keménykötéses, védőborítós, vastagpapíros kiadás nem a gyakori fellapozást, a nehéz és nagy alap pedig nem a hordozhatóságot és megmutathatóságot szolgálja. Ezt azért tartom problémának, mert ezek a történetek fontosabb reflexiókat hordoznak a jelen kontextusukban egy dísztárgy belívénél, így a könyv maga szinte használhatatlanná válik, éppen úgy, mint egy egyébként sokkal többre hivatott bezárt bódé a télre elhagyott tengerparti kempingben.
Ugyanakkor A szívem egy bezárt bódé kísérlete a könyv megformálása ellenére is sikeres – éppen ezért sajnálom, hogy így nehezebben érhető el. A könyv talált egy olyan műfajt és vizuális nyelvet, amely képes arra, hogy átérezhetően beszéljen olyan megélésekről és problémákról, amelyek ugyan tipikusan a kamaszlétet kísérik, mégis a könyvet olvasva minden generáció a magáénak tarthat.
Ezek a felállások mindenki számára ismerősek lehetnek: amikor ki kellene állnunk valaki mellett, de nem merünk (Richard), amikor az otthon(osság) illatára vágyunk (Legyen szalámiillata a hétköznapoknak!), vagy amikor tényleg szerelmesek vagyunk.
Ezek a szövegek nem megoldóképleteket nyújtanak egy kamasz megértéséhez, hanem módszert: közeledést, meghallgatást ajánlanak. Skåber nem hallgatja el, hogy kamasznak lenni dühös időszakot jelent, és szólhat ez a düh a szülőknek, az iskolának, betegségnek, helyzeteknek, amikben tehetetlen az elbeszélő. Beszél arról, hogy mit jelent a kortásakkal töltött, sokszor fókuszálatlan – „YOLO” – idő (Hogy el akarok-e menni a nyaralóba a hétvégén, anya?, 57), de azt is bevallja, hogy néha mégis szükségük van felnőttekre (Lányok, 42).
Linn Skåber és Lisa Aisato kötete megmutatja, hogyan kell figyelni, milyen figyelemre vágyhat egy kamasz, és megtaníthat vallomást tenni is, pontosan fogalmazni, és a másikhoz fordulni. Végsősoron pedig – úgy hiszem – erre valók a történetek.
