A világ legrangosabb gyermek- és ifjúsági irodalmi díjával, az Astrid Lindgren-díjjal kitüntetett Guus Kuijer a nagyközönség előtt a Minden dolgok könyvével vált ismertté. Polli-sorozatának első darabja után most annak Derült égből boldogság alcímet viselő második részét mutatjuk be, melyet tizenhét évvel eredeti megjelenése után, 2017-ben adtak ki magyar nyelven, a Pagony gondozásában. A szöveget Wekerle Szabolcs fordította, az illusztrációk Alice Hoogstad munkái.

A Derült égből boldogság alcímet viselő második könyv Polli tizenharmadik és tizennegyedik születésnapja közti életszakaszát tárja az olvasók elé. Polli úgy gondolja, ő ugyanaz a lány, mint a születésnapját megelőzően, miközben Caro, a barátnője szerint a tizenhárom már fordulópont, innentől kezdve kész kis nőknek számítanak.

A könyv ereje abban rejlik, hogy ezt a két végletes és egymással ellentétes állítást egyszerre cáfolja meg és támasztja alá, egyúttal meg is mutatja az élet sűrűségét, ami Polli esetében a kábítószeres múltját lezáró apa visszatérését, a Mexikóból Hollandiába menekült új legjobb barátnő megismerését és tanítását, a lány szerelmének elvesztését és visszaszerzését, illetve nagyapja halálát jelenti.

Kuijer stílusa egyszerre könnyed, direkt és kamaszos, mégis lírai. A második rész legfőbb erénye, hogy Polli hangja ismerősen cseng a fülünkben az első részhez képest, mégis számára éppen ez a hang válik kérdőjelessé az életébe belépő, visszatérő és az életéből távozó személyek okán.

Polli a születésnapjára kap egy biciklit, amelynek kosarába beleteszi Dumot, a játékmackóját is. Bár a mackó mint a gyermekkor szimbóluma evidens és talán elcsépelt is, Dum szimbolikus jelentősége fokozatosan teljesedik ki és értelmeződik Polli számára, és inkább szól a gyermekkora elvesztéséről, majd csúcsosodik ki Consuelo, a Mexikóból átmenekült új osztálytárs tragédiájában, akinek megölték az apját.

Consuelo sokat ölelgeti Dumot, mivel az apjával kapcsolatos egyetlen emléktárgya egy újsából kivágott kép, amely egy mackót ábrázol. Consuelo neve spanyolul annyit tesz: vigasz, amit Polli kezdetben kedvesnek és aranyosnak tart – csak nagyapja haldoklása és halála kapcsán ébred rá, mit is jelent a szülei és nagyszülei vigaszának lenni, így Kuijer már az első fejezetbe beemeli a könyv legsúlyosabb témáját, a halált, amivel Pollinak szembe kell néznie.

polli

 

Miután kiderül, hogy Polli nagyapja végzetes betegségben szenvedett, a sírhelye egyféle zarándokhelyként kezd funkcionálni a szereplők számára. Ekkor szembesül Polli azzal, hogy milyen űr keletkezhet az emberben, ha valakije végérvényesen is eltűnik az életéből:


„Pedig én azt hittem, megáll a világ, de az élet ment tovább, mert az élet ilyen, és kész. Nem állhat meg, kivéve, ha meghal. Csak nagypapa állt meg, mi mentünk tovább. Ez van. Pfuj, de undorító mondat ez.”


Polli többször megfordul más-más személyekkel a sírnál, amely alkalmakkor az aktuális kísérő életfilozófiája a maga letisztultságában mutatkozik meg a lány és az olvasó számára. Elsőként nagyapja viszi el a leendő sírhelyéhez, és a temető felé vezető úton elmondja, hogy a mennybolt a felhőkön túl lévő kékség, ami tulajdonképpen csak a szemnek tűnik fel kékként. Polli kap egy széket is, amelyet magával hozhat a későbbiekben, ha meglátogatja az elhunyt nagyapát. Ez a szék különös jelentőséggel bír, hiszen azt a célt szolgálja, hogy az ember rajta ülve verseket írjon, mondja a nagypapa, mielőtt közölné, hogy nemsokára meg fog halni; ezzel a gesztussal támogatja unokáját halála után is abban, hogy kövesse az álmát és költővé váljon.

Polli egy másik alkalommal édesapjával, Simlivel megy ki a sírhelyhez. Az apa meditál, míg Polli verset ír, de nehezen találja a rímeket, így Simli segít neki pár erőtlen, véletlenszerű szóval, mire Polli elneveti magát, majd mikor ránéz a sírra, befogja a száját. Simli ekkor arra bíztatja lányát, hogy nevessen csak, a nagyapja is ezt szerette benne, mivel mindaz, ami Polli számára a nagyapát jelentette, lényegileg egyáltalán nem változott.

Simli úgy gondolja, az apja szelleme jelen van a vízben, a levegőben és a szélben, mert a világ az a ház, ahol élők és holtak együtt lehetnek, találkozhatnak. Polli úgy gondolja, hogy ami vagy aki nincs, az egyszerűen nincs, mégis mindig érzékeny próbál maradni mások belső világa felé, és amennyire tud, belesimul azokba, elkezdi megérezni és kifejezni, hogy az ő jelenléte vigaszként szolgálhat szerettei számára. Ezúttal viszont nem minden teher Polli vállát nyomja, ahogy fokozatosan emancipálódik a felnőttek világában, úgy érzi meg, értékeli a hozzá közelállók törődését is, míg az első részben sokkal inkább tűnt fel Polli a maga számára kívülálló mártírként.

A gyász kapcsán a legnagyobb hatást Consuelo fejti ki: Consuelo titokban kimegy a temetőbe, és krumplikat ültet a sírföldbe, amelyek később kivirágzanak. A család és a barátok az eredménnyel csak később szembesülnek, a nagymama kész csodának tartja a dolgot. Polli ekkor tanulja meg Consuelótól, hogyan keletkeznek a csodák, és mivel látja nagymamája örömét, elhatározza, hogy többé már nem lesz „kishitű lélek”, nem faggatja barátnőjét, hanem hagyja mások számára a csodákat megélni. A nagypapa továbbélése kétrétű, egyrészt a sírföldből kinővő krumplik kapcsán a tágan vett családban és ismeretségi körben, másrészt a versírószék kapcsán Polli álmában.

A könyv végén, miután a szerző több halál- és túlvilágfelfogást felsorakoztat, Polli felteszi magának és a többieknek is a kérdést, hogy ha mindenki hisz valamiben, de ő nem, akkor fura szerzetnek számít-e, mire Simli egy kis rávezetéssel felnyitja a szemét: ha Polli magában a szeretetben hisz, akkor az bőven elég. Bár didaktikus a könyvet záró dialógus, az egyensúlyát visszanyerő apa-lánya viszony természetességében előadott konklúzió az előzmények fényében a maga finomságában jelenik meg.

A halál nem csak a gyász hozadékaként, hanem olykor öndestruktív gondolatok formájában is megjelenik mint bizonyos problémákra adható válaszok; például amikor Pollinak szerelmi bánata van, egy doboz altató is átfut az agyán, mint amivel véget vethetne a szenvedésének. Másik példa: Valter, Polli nevelőapja és az anyja sokat veszekszenek esküvőjük közeledtével, amit Polli nehezen visel, és az eutanázia futólagos megemlítésével zökkenti ki őket egy ordibálásba torkollt veszekedésből, amikor az észérvek már elfogytak.

polli
Forrás: pagony.hu (szerkesztett)

Consuelo Hollandiába érkezése és csatlakozása az osztályhoz a halál mellett egy, már az előző részben is tematizált társadalmi kérdést is hangsúlyosábba tesz: a bevándorlás okán kialakult kulturális sokszínűség és a rasszizmus problémáját. Az első könyvben a marokkói Mimún, Polli szerelme kapcsán vetődtek fel hasonló kérdések és ellentétek a nemi szerepek kapcsán.

Polli a kultúra fogalmát alapvetően a külföldiekkel kapcsolja össze: „[é]s ha valakinek saját kultúrája van, az irtó hamar megsértődik a legkisebb semmiségen is. Én nem, mert nekem szerintem nincs is kultúrám” – így Polli, majd saját magáról kijelenti, ő csak egyszerűen szeret korcsolyázni, medvecukrot enni – vagyis csupa olyat, ami sztereotipikusan hollandnak mondható, ám ez számára nem szembetűnő.

Kuijer egyik legszórakoztatóbb és legokosabb húzása a kulturális különbözőségek ábrázolásakor, amikor Polli és Consuelo meglátogatják a nagypapa sírját; a lányok mindent a mexikói szokások szerint tesznek: az elhunyt személy kedvenc ételét és italát viszik magukkal, hogy vele együtt fogyaszthassák el azokat. Krumplit és pálinkát csomagolnak, előbbi a sírföldbe kerül, utóbbiból pedig maguk is isznak, amit egy falubéli öregember észrevesz – nagy megrökönyödésére –, majd felelősségtudattól túlvezérelten visszaszállítja a gyerekeket a nagymamához. Kuijer itt egy jelenetbe sűrítve mutat rá a kultúrák diverzitására a halál kapcsán, így az egyénekről és azok hátteréről egyidejűleg képes szólni.

Guus Kuijer
Guus Kuijer. a kép forrása: singeluitgeverijen.nl

A könyv egyszerre kritizálja magát a rasszizmust és a politikai korrektség eltúlzását, mind a párbeszédek, belső monológok és a cselekmény szintjén. Az iskolában a rasszizmust túltárgyalják, és Polliban minduntalan felmerül a kérdés, ha más származásúakkal találkozik, hogy vajon rasszizmus-e, amit mondani akar, vagy épp gondol. Polli többféleképpen rasszista: van, amikor dühből vagy frusztráltságból játszik rá a másik fél sértődékenységére, van, amikor kedveskedésből az Mimúnnal, illetve bizonyos szituációkban szándékos vagy szándékolatlan félreértésből ő is kikéri Consuelo nevében a lány származását érintő mondatokat.

A mikor mit lehet kimondani-dilemma egyik legérzékletesebb ábrázolása, amikor Consuelo, Polli és az anyja a rendőrségen vallomást tesznek, mivel korábban Pollit az autójába csalogatta egy idegen férfi, és kis híján elrabolta. A suriname-i rendőrnő a férfi külsejéről kérdezi Pollit, aki nem meri elmondani, hogy az elkövető is suriname-i – ugyanis fél, hogy megsérti Consuelo és a rendőrnő érzéseit, és igyekszik tudatosan nem rassziszta lenni. A felnőttek megértik a lány zavarát, sőt totális toleranciát tanúsítanak iránta, a lehető legóvatosabban kezelik a szituációt, hogy senki se sértsen meg senkit, ám Polliban mégsem tud a társadalmi konvenciók által kialakított gátlás teljesen megszűnni, és földre szegezett tekintettel, elpirulva áll a jelenet végén.

Simli, Polli apja Nepálból tér haza, ahol megtanulta új perspektívából látni az életet, és így maga mögött hagyni függőségét. Hazatérve Simli meditációs központot hoz létre, feje kopaszra borotvált és bő ruhákat hord. Bár az apa szerepe kevésbé hangsúlyos ebben a könyvben, mint az előző részben, egészen elbűvölő Simli és Polli viszontlátása.

Polli játékmackója azért kapta a Dum nevet, mert korábban – mikor még beszélt – kizárólag ezt a szót használta, ám amikor Polli körülbelül ötéves lett, a mackója elnémult. Az apja a kanapé mögé bújva bábozik Dummal, és szólaltatja meg ismét, amitől Polliban egyre fokozódik a félelem, mivel felismeri a hangot, ám tart a csalódástól, hogy nem Simlit fogja megpillantani. Az első részben a kábítószeres és már-már hajléktalan apához kapcsolódó aggályok helyén keletkezett várakozás és bizakodás Polliban, hogy Simli képes talpra állni és önmagán segíteni, beteljesülnek.

Polli számára a gyermeki lét ekkor válik felismerhetővé, mivel egyrészt már kellő távolságba került tőle, másrészt megfejtődik számára annak titka is, nevezetesen az apai jelenlét fontossága. Pollinak nagyobb tere és ideje jut önmagára és saját ügyeire, vagyis arra, hogy megtapasztalja és megszokja az énjéhez való viszonyát, amiben már a józan és önmagával kibékült apa is segíteni tud neki.

A második rész sokkal inkább anya és lánya érzelmi egymásrautaltságát bontja ki, annál is inkább, mert Pollinak elkezd nőni a melle, felfedezi, hogy más fiúknak is tetszik, illetve megtapasztalja, milyen, amikor addigi legjobb barátnője és szerelme elárulja, akiket rajtakap, hogy csókolóznak. Polli egyre frusztráltabb, miközben kész kis nővé érik, és akár csak az anyjának, sokszor neki is az egyetlen magától értetődő kifejezési forma a veszekedés, ám amikor látja az anyját hasonlón viselkedni, egyre megkérdőjelezi őt is és magát is, fel-felteszi magának a kérdést, mi értelme egyáltalán bunkónak lenni és veszekedést provokálni. Az anyával való rezonálást jól mutatja, amikor Polli és Mimún is játékból összeházasodik egy katolikus templomban.

A Derült égből boldogság bár egy kamaszlány szemszögéből beszél, mégsem kizárólag a tinédzsereket akarja és képes megszólítani; kortól, nemtől, származástól függetlenül bárki találhat azonosulási pontokat. Talán pont ebben rejlik Kuijer könyveinek sajátja: gyermek és ifjú főszereplőiről olyan képet alkot, melyben mellékszereplőit főszereplői minőségben jeleníti meg számukra, és így az életük mély- és fénypontjaihoz kapcsolva a legkülönbözőbb társadalmi és mikroszociális kérdéseket árnyaltan ábrázolja.

Kiemelt kép: Agata Raczynska illusztrációja.