Max Porter A bánat egy tollas állat című kisregénye, amellyel a szerző elnyerte a The Sunday Times „Az év fiatal írója” díját és a Dylan Thomas-díjat, bravúrosan mutatja be azt a letargikus érzésvilágot, ami egy szeretett anya elvesztése után jelentkezik. Egy varjú költözik be váratlanul a gyászoló családhoz, a Ted Hughes-szakértő apához, a fiúkhoz és szarkasztikus módon vigasztal. Kérdéses, hogy milyen módon valósul meg a vigasz és, hogy képes-e eljutni az elfogadásig.
Max Porter nagy kritikai visszhangot kiváltó alkotása közel harminc nyelven elérhető, magyar nyelvű fordítása Totth Benedek által jelent meg márciusban a Jelenkor Kiadónál. A kötet három fejezetet ölel fel, és három szólamban, három különböző nyelvezettel és szóhasználattal kerülnek közlésre azok a tematikák, amik a regény egészére jellemzőek, és fokozatosan felerősödve jelennek meg: a szeretett anya halála utáni űr, a fájdalom és az elfogadás. Ez leginkább az apa és a fiúk szólamában bontakozik ki, míg a Varjú egy segíteni vágyó szerepet tölt be. Szokatlan módon a madár a család élete részévé válik egy vigyázó és vigasztaló szerepet betöltve. A Varjú minden pillanatukban ott van, amikor esznek, amikor alszanak, vagy amikor az apa a könyvét írja. Jelenléte megszokottá válik, viszont megjegyzései meglepőek a gyászos pillanatokban.
A megdöbbentő Varjú képe, valamint a bánat allegória különösen rájátszanak az irodalmi hagyományokra épülő viszonyokra, ugyanis az apa épp Ted Hughes varjúverseiről ír. Emellett a címben is fellelhető egy kifordított Emily Dickinson-utalás (Tollas kis lény a remény).
A megjelenített varjú motívum bár sok részben rájátszik az ismert szimbólumértékére, mégis olyan módon van ábrázolva, elsődlegesen a megszemélyesítés által, hogy az áthajlások ellenére kiszakadni látszik a megszokott irodalmi hagyományokra épülő motívumrendszerből, ezáltal megteremtve egy sajátos képet, mely bizarr és megnyugtató egyaránt.
Az utalások feltűnősége mellett határozott szerepet játszik a nyelvezet, mely egyszerre sűrít és felszabadít a különböző nyelvi játékok által. A három különböző szólamban érezhető a más módon megteremtett szóhasználat, és ezáltal a bánat különböző megvilágításba helyezi. Erre rájátszik a történetben megjelenő időkezelés, ami, ahogyan a nyelv, ez is szétroncsolódni látszik. Dominánssá válnak az anyához fűződő emlékkockák felidézései, amelyek néha tudatosak, néha a varjú hatására történnek meg:
„Varjú kikapcsolta a tévét, és egy játékot javasolt.
– Fiúk – kezdte –, mindketten építsétek meg ide a padlóra az anyukátok modelljét. Úgy, ahogy
emlékeztek rá! Az nyer, aki a legjobb modellt építi. Nem a legélethűbbet, hanem a legjobbat, a
legigazabbat. A díj a következő … – mondta varjú, hátrasimítva a fiúk frissen mosott haját –
… a legjobb modellt életre keltem, egy élő anyuka fog ágyba dugni benneteket.”
Az anyai hiányból származó keserű érzésvilág a nyelv adta lehetőségek által folyamatosan felfokozódik megcélozva az elfogadást. A rövid terjedelem, a formai változatosság és a nehéz tematika miatt a szöveg néhol sűrít, így minden szó erőteljesebbé válik. Az erőteljesség miatt néha kizökkenti a befogadót, ami leginkább a Varjú szólamára jellemző, aki szabadversekben beszél és szóvicceket használ, viszont a szólamok váltakozásával és azok sajátosságaival megteremtődik egy olyan egység, amelyben, ha az egyik kizökkent, a másik újra befogad.
A bánat egy tollas állat kisregény önmagát megkérdőjelezve kilép az általános olvasói igényekből, és számos más határt átlépve teremti meg az irodalmi köztudatba való befészkelést és válik nemzetközi sikerré.
Kiemelt kép: libromance
