Április 27-én zsúfolásig telt a kolozsvári Planetarium Café Fischer Botond Buddha Jazz és Horváth Benji Emlékmű a jövőnek című versesköteteinek bemutatóján. A művekről László Noémi és Kali Ágnes kérdezte a költőket.
A beszélgetés elején László Noémi derűvel jelentette ki, hogy a közönség még nem is tudja, de ünnepelni gyűltek össze. Állítása szerint verset írni minden második ember tud, az első kötet kiadása sem ördöngős dolog, de az, hogy Fischer Botondnak a harmadik, Horváth Benjinek pedig az ötödik megjelent kötetét mutatják be, igencsak ünnepé magasztosítja az alkalmat.
Kali Ágnes kiemelte, a két kötet elolvasása után az a felismerés született meg benne, hogy egy közös olvasási élményben azonnal megmutatkozik az, hogy mindkét kötet verseiben a megszokottnál több név jelenik meg. Fischer Boti erre el is mondta, hogy a „name dropping”-nak konkrét szerepe van: a költő minden név által egy egész toposzt igyekszik megjeleníteni. Az antropológiai nézőpont szerint csak a közösségben élve jöhet létre a résztvevő megismerés. Nevek mögött emberek, emberek mögött történetek sorakoznak fel. Kali Ágnes hozzátette, hogy valóban mindkét köteten átsüt, hogy a költők mennyire figyelnek az emberekre. Egyéni sorsok húzódnak meg minden név mögött, amelyek csak a személyes megismerés után tárulkoznak fel.
A versek egy belső térképet nyújtanak az olvasó számára, amelyben a szereplők maguk kínálnak betekintést ezekbe a nem mindennapi történetekbe. Benji elmondta, hogy sosem bírta elviselni azt a művészetet, amely csak önmagáért van, mert a valódi érték mindig a körülöttünk lévő emberekre való odafigyelésben rejlik. Az emberek mindig fontosak voltak számára, így persze, hogy tele van személyekkel, akik még vannak, vagy már nincsenek; és tele van történetekkel is, ezek mindig foglalkoztatták őt – jelentette ki őszintén.
László Noémi ezek után megkérdezte a költőket, hogy hisznek-e a teremtés erejében annak ellenére, hogy mindkét kötet hangsúlyosan apokaliptikus hangvételű. Fischer Boti válaszából kiderült, hogy szerinte az emberek jelentős része neurotikus, depresszióval küzdő, és ezekben az esetekben mindig felvetődik a kérdés, hogy miért is kelnek fel minden nap. A válasz erre talán az, hogy azért, hogy valami olyat csináljanak, aminek van értelme a saját szubjektív perspektívájukból nézve.
Benji elmondta, hogy ha van valamilyen problémája, akkor annak mindig a végére akar járni, hogy találjon valami feloldozást hozzá. Azt is hozzátette, hogy lehet, pont az a feloldozás, hogy nincs feloldozás. Ebben a kötetben arra kereste a választ, hogy mi van, hogyha beköszönt a semmi, hogyha nincs már több emlékezet. Így a keresés folyamatában mindig a legvégsőkig akar elmenni, a végső anyagig, mert nem tud megelégedni a szépelgő, az egyszerűbb, a felületesebb feloldozásokkal.
Kali Ágnes, aki közeli barátja a szerzőknek, elmondta, hogy mindig is úgy ismerte őket, mint akik foggal-körömmel harcolnak a felszínesség ellen, és ezt érzi mindkét kötetben. Azt szereti a művekben, hogy a költők nagyon sokat veszekednek a világi, materiális és reális nagyhatalmakkal, de számtalanszor megjelenik egy belső vívódás is, egyfajta perlekedés a transzcendenssel. Mintha a versekben folyton keresnének valamit, ami több, mint az emberi gyarlóság, mert mi, emberek – mondja Kali –, folyamatosan keresünk valamit, amire haragudhatunk is, de amihez mehetünk is haza.
A beszélgetés ezen a ponton a hit és a spiritualizmus felé terelődött, nem véletlenül, mert mindkét kötet rendkívüli sok vallási utalást tartalmaz. Benji ekkor vallomásszerűen fogalmazta meg, hogy ő hisz a hit teremtő erejében – de legfőképpen a gyógyulásban hisz, mert szerinte ez a legfelsőbb erő. Úgy tűnik, mintha a költő egy vándorláson ment volna keresztül a hitetlenségből a hiten túliságba.
A beszélgetés vége felé László Noémi arról kérdezte a két költőt, hogy milyen együtt élni, viaskodni a bennük rejlő titánokkal, daimónokkal. Benji meglátása szerint mindenkinek megvannak a daimónjai, bennünk élnek – ez lehet egy trauma vagy az egyszerű kíváncsiság, ami tovább hajt bennünket. Attól függően, hogy mennyire figyelünk oda rájuk, válnak építővé vagy rombolóvá. A legfontosabb az, hogy megtaláljuk velük az egyensúlyt.
