Irodalmi berkekben minden évben nagy port kavar maga körül a Nobel-díj kihirdetése, így az azt megelőző időszak találgatásokkal, nagy reményekkel és még nagyobb ígéretekkel telik el. Ezúttal sem volt ez másképpen, ám a díj átadásakor sok megdöbbent szempár kísérte figyelemmel, ahogy Annie Ernaux, az Évek szerzője 17. Nobel-díjas nőként átveszi megérdemelt jutalmát. A médiában és a fogadóirodákban történő találgatások ugyanis kevés bizalmat szavaztak annak, hogy 2022-ben a francia nemzet gazdagodik ezzel a kitüntessél.
Sokak számára elképzelhetetlen volt, hogy ne a spanyol Javier Marías kapja az idei Nobel-díjat, de a legnagyobb várományos szeptember elején elhunyt, és mivel poszthumusz nem ítélhető oda ez a kitüntetés, így újra megindultak a lelkes találgatások. Az aktuálpolitikai és háborús helyzet végett rögtön az ukrán Szerhij Zsadan került szóba, ám sokan tették még le a voksukat a román Mircea Cărtărescu, a japán Murakami Haruki, vagy a kanadai Margaret Atwood mellett.
Ezenkívül Salman Rushdie, a Sátáni versek szerzője és Michel Houellebecq is szóba kerültek mint a díj lehetséges várományosai. Hazai viszonylatban tekintve pedig már évek óta reménykedünk benne, hogy Nádas Péter vagy Krasznahorkai László kerül ki győztesként az impozáns kavalkádból, amelyből idén Annie Ernaux-nek sikerült.
Az írónő az 1940-es évek Franciaországának a szülöttje. Vidéken töltött gyerekkora, melyre a háború árnyéka borított félhomályt, egy életre meghatározó tapasztalattá vált számára, és írásaiban is rendszeresen visszatérnek egyes részletei – például a vidéki és nagyvárosi értelmiség összehasonlítása, vagy a háborús élményekkel terhelt gyermekkor, akárcsak az egyetemi évei. Az első önéletrajzi ihletésű regényét, amely a Les Armoires vides címet viseli, még egyetemistaként (a nyilvánvalóan személyes ihletés ellenére is) saját tapasztalati világán túllépve írta meg, és őszintén vallott benne egy huszonéves bölcsészhallgató abortuszának keserű történetéről.
Első kiadott regénye egyben a válásának is okozója, hiszen titokban írta meg, így férje erre hivatkozva „bizalmatlansági okokból” vált el az írónőtől, aki ekkor már nagy népszerűségnek örvendett hazájában. Ernaux (immár írói rutinnal felvértezve) egyik percről a másikra hagyta el a fikciós elemeket a műveiből, és minden torzítás nélkül nyújtotta át saját élettörténetét az olvasóknak, akik csodálattal és félelemmel vették kezükbe a regényeket.
A szóban forgó művek lerántották a leplet a társadalmi, osztálybeli, politikai és nemi különbségekről, és éles fegyverként szolgáltak a világ ellen. Hamar el is kezdték a XXI. század Beauvoirjaként emlegetni a szerzőt, aki egészen új kapukat nyitott ki a világ női előtt.
A világraszóló sikert mégis a 2008-ban megjelent Évek című regénye hozta meg a számára, amit Nemzetközi Booker-díjra is jelöltek 2019-ben. Műve egy retrospektív időutazás, mely 1940-ben veszi kezdetét, és egészen 2008-ig, a nagy életmű befejezéséig kíséri el az írónőt.
Az Évek mint szubjektív vallomás
Ernaux karcos önreflexiójával tökéletesen szavakba tudta önteni memoárja végén a műve esszenciáját, problémáit és írói perspektíváját, mindezt úgy, mintha csak egy könyvbéli szereplő agóniáit beszélné el:
Szeretné összegyűjteni ezt a sok-sok különálló, össze nem illő önarcképet, egy elbeszélés, saját élettörténete szálára felfűzni őket, születésétől, a második világháború időszakától eljutva a jelenig. Vagyis felidézni egy életsorsot, de egy nemzedék történetének keretébe ágyazva. Amikor belekezd, mindig ugyanazokba a problémákba ütközik: hogyan lehet egyszerre ábrázolni a történelmi idő múlását, a dolgok, eszmék, erkölcsök változását, és ennek a nőnek a magánéletét, összeegyeztetni a negyvenöt év eseményeit átfogó freskót és egy történelmen kívüli én önkeresését, azokkal az időtlen pillanatokkal, amelyekről húszévesen verseket írt, Magány stb.? A legnagyobb gondot az „én” és az „ő” közötti választás jelenti. Az „én”-ben túl sok az állandóság, valahogy leszűkítő és fojtogató, az „ő” meg túlságosan külsődleges, távoli. Amikor elképzeli még nem létező könyvét, azt szeretné, ha olyan benyomást keltene az olvasóban, amilyet tizenkét éves korában benne keltetett az Elfújta a szél, később Az eltűnt idő nyomában, vagy nemrég az Élet és sors, fény és árnyék kettősében kirajzolódó arcokkal. De nem jött rá, hogyan lehet ezt megvalósítani. Reménykedik, nem számít hirtelen megvilágosodásra, csak valamilyen véletlenszerű jelre, olyasfélére, mint Marcel Proustnál a teába mártott madeleine sütemény.”
Mint a fenti részletből is élesen kitűnik, ez a mű egy én nélküli elbeszélés, egy egész nemzedék korreflexiója és visszaemlékezése, háttérbe húzódó, paradox írói középponttal. Ezáltal kovácsol az írói és az olvasói énből egy közös, külső szemlélőjű perspektívát. De kezdjük a legelején…
Az Éveket kézbe vevő olvasó egy abszurd emlékfoszlány-kavalkádba csöppen, ahol egymást váltják az emlékképek, meghatározó események dátumai, valamint idézetek – mindez lineáris idősíkon haladva, mégis teljesen összefüggéstelenül valósul meg. Csupán félmondatnyi impulzusokból és megélésekből lehet sejteni a szavak mögött meghúzódó valóságot. Gyors váltakozással ugrálnak a képkockák lelki szemeink előtt, majd hirtelen minden elsötétül, és visszatérünk a kezdetekhez – Annie Ernaux életének a kezdetéhez.
A visszaemlékezés nem könnyű; és most ne a fájdalmas részletekre, az évek alatt szerzett sebekre gondoljunk. Az emlékezet megcsalatkozása nélkül igen nehéz hajszálpontosan, kritikus gondolkodással, mégis érzékenyen, a szép pillanatokra fogékonyan felidézni életünket. Felidézni minden eseményt, nevet, dátumot, fordulópontot, amelyet a huszadik század második fele és az ezredforduló tartogatott magában nem csupán óriási kihívás, de szinte lehetetlen vállalkozás. Túl kell lépnünk magunkon, hogy mindez lehetségessé váljon.
Többek között ebből fakad, hogy az Évek elbeszélői hangneme néhol életidegen, mondhatni kissé szikár, analitikus, elhatárolódik a konkrét érzelemkifejezéstől. Ennek ellenére burkolt értékítéletet olvashatunk ki a sorok közül, illetve stílusbéli és személyes preferenciák is megelevenednek az emlékek között: egy-egy olvasott regény, néhány francia sanzon az ’50-es évekből – nem feledve teljesen Édith Piafot sem –, klasszikus és kevésbé közismert filmek és persze Dorothea Tanning Születésnap című festménye, mely akár egy elbeszélői portré is lehetne.
A Magvető Kiadó úgy véli, hogy a személyes elbeszélői tapasztalat mély társadalmi élményekbe ágyazódik be, és ez a mű narratív szintjein is tetten érhető: ugyanis az egyes szám harmadik személyben elbeszélt történet időnként átvált többes szám első személybe, így a kollektív emlékezet is megjelenik. Ilyen részleteket az egész világra sokkosan ható események boncolgatásánál olvashatunk, mint például a második világháború, a franciaországi bevándorlások, a csernobili atomerőmű robbanása (mely történetesen egybeesik Simone de Beauvoir halálának évével), az ikertornyok leborulása és a terrortámadások időszakának beköszöntése, ahol az elbeszélő még ki is szól az olvasókhoz: „ön mit csinált 2001. szeptember 11-én?”.
A huszadik század szülötteinek életét gyökeresen megváltoztató globalizáció és digitalizáció az utolsó cseppek a pohárban – és az Években is: visszatérő részévé válnak a szöveg utolsó harmadának. Érzékletes leírások tanúskodnak arról, hogy milyen mértékben alakult át egyik pillanatról a másikra az egész világ és jött létre hirtelen a fogyasztói társadalom:
Az árusítóhelyek egyre nagyobbak, szebbek, színesebbek lettek, ragyogtak a tisztaságtól, éles kontrasztot alkottak a metróállomások, a posta és az állami gimnáziumok sivárságával, és minden reggel újjászülettek az Édenkert első napjának pompájában és bőségében.”
Az elbeszélői narratívák számlájára írható továbbá az a kérdés, hogy női elbeszélőről van-e szó, vagy esetleg az énből kilépve egy teljesen homogén hang szólal meg a regényben. Hiszem, hogy számtalan oldalról meg lehet közelíteni ezt a kérdést, a szubjektív, olvasói intuícióm mégis azt súgja, hogy bár saját személyén valamelyest sikerült túllépnie a szerzőnek, női mivoltát mégsem tudta levetkőzni.
A feminin perspektíva végigkíséri az egész emlékezést, kezdve a kamaszkorban lévő lányok testi kiszolgáltatottságaival, az állandóan jelenlévő, mégis tabutémát képző evészavarokkal és a felsőoktatásban való elhelyezkedés nehézségeivel. Majd következik a párkapcsolat, később a feleség és az anya szerepének összhangja a munkahellyel és a karrierrel, mindezt pedig a Simone de Beauvoir által keltett hullámok tetőzik be, amelyek egységesen csapódtak le a francia nők egy bizonyos társadalmi rétegében:
Ők, akik azt hitték, sosem fognak hasonlítani az anyjukra, átvették tőlük a stafétabotot, igaz, könnyedebben, egyfajta fesztelenséggel, amelyre a Második nem olvasása és az „A Moulinex felszabadítja a nőt” reklámszlogen bátorította őket, s anyáikkal ellentétben semmilyen értéket nem tulajdonítottak mindannak, amit ettől függetlenül kötelességtudóan elvégeztek.”.
Az emlékezésbe ágyazott női sorsok taglalása nem ér véget Beauvoirral és az anyasággal, folytatódik a párkapcsolati, házassági válságokkal és az öregedéssel, amely ellen a világ már egységesen küzd. A fogyasztói társadalom nőkre gyakorolt mentális hatása is visszatérő elemét képezi a műnek, mégpedig az újabbnál újabb kozmetikumok, illetve az innovatív csodaszerek szintjén, amelyek tökéletesen kontraproduktívan hatnak az öregedés lélektanára és az elfogadásra.
Számtalan címkét rá lehetne aggatni erre az Évekre: memoár, autobiográfia, korrajz, önéletrajz, társadalomkritikus regény… A valódi lényege mégsem sűríthető csupán egy műfaji kategóriába, mert annál sokkal több: egy élet története az ezredforduló globális jelentőséggel bíró eseményeibe ágyazva, amiben sikerült „megmenteni valamit az időből, amelyben már soha többé nem leszünk”.
