Szendrői Csaba, az Elefánt zenekar frontembere több szállal is – bár eddig közvetve, mától már közvetlenül – kötődik oldalunkhoz. Egyrészt azért, mert ő is szombathelyi születésű, másrészt pedig a kultúrát támogató és teremtő személyisége miatt.
Február végén, amikor a Bájoló-programsorozat vendége volt, egy cikkünkben már igyekeztünk bontogatni, hogy ki is ő valójában. Akkor leltünk rá a zenekar honlapján olvasható tagismertetőre, amelyben a következő sorokat írták róla:
“Hiperrealisztikus istenkeresés Don Quijote-ja. A varázslat és a naturalizmus tisztatekintetű alkimistája. A pofonba rejtett csók harcművészetének megteremtője. Hangját a szövegeire jellemző kristálytiszta érdesség tette ércessé. Van valami puhaság a legerőteljesebb fájdalmas ordítás közben is. Szürreális tudatalattiját meditációval szelidítgeti, félelmetes álmokat kockacukorral etet. A fájdalmas szépség sárkányszívű harcosa.”
Ezt a leírást nemrég értettem meg igazán, amikor elolvastam az alábbi művét és Csaba hozzátette, hogy ez a vers kerül minden nemű didaktikusságot, nem fejt meg semmit, csupán egy érzés. Ennek tükrében ajánlom mindenkinek a Világom című friss, már-már ropogós költeményt, amelyet első kézből olvashattok az f21.hu-n.
Szendrői Csaba – Világom
A valóság mindent bevon.
A központi
idegrendszerig, vagyis
inkább az ember
nem zsigeri jellegű velejéig
hatol. Nem érint szövetet,
ok és okozat közé préselődik,
önálló alakzattal nem bír,
ismeretlen halmazállapota
és formája ellenére,
ektomorf anyag.
határvonalat húz a cikázó elemi
részecskék köré, valami
rendszer illúziójaként
egyben tartja az
összetartozókat,
míg én csupán projektálódott
passzív jelenlétem
vagyok, egy a rajtam kívül
elhelyezkedő,
a befolyásom látszatán
csámcsogó élősködő, a saját
értelmetlenségemmel
szimbiózisban élő
örökös elvágyódás ebből
az indokolatlanul
működő anarchiának a
zavarba ejtően
tökéletes hasonmásába.
A világom nem bánt,
nem sajnál,
kifejezésre juttat,
hagyja,
hogy legyek.
peték… kukacok… bábok…
legyek.
