Sárközi Balázs verse egy nagy felbontású, élő fénykép a mikrovilágról, ahol a szikes talaj repedései mélyebbek, mint a Grad Canyon; a lét apró teremtményei kitinpáncéljáról a makrokozmosz mélye sejlik az atomok végigérhetetlen rezgésével. Valahol, a sorok között Nemes Nagy Ágnes is ott áll és szenvtelenül néz szét a hangyasík terén.
Sárközi Balázs – Profán
Nem hiszem, hogy minden egész eltörött.
Csak kinyilatkoztatott,
hirtelen és iszonyatosan,
hogy a darabok kacagtak fejünk fölött.
Lassú ketrecnyikorgás és
a törött keresztcipelések
súrlódó hangja hallik a darabok mögött.
A hangyák sercegve hurcolják a morzsákat
és valahol a föld alatt, ízelt testeik
ütemes mozgása felemel egy várat.
Szorítsd a boly fölé a füledet
hallgatózz sokáig, nézd a feketén csillanó
karcsú potrohokat és érezd meg az ütemet.
Nem hiszem, hogy csonka a kocka
Csak a szó önmagát most kimondta.
Hangtalan és visszavonhatatlanul
és a poharat, melyet ajkad választott
a folyamatos szomj körberepeszti,
és ez a kifújt áttekinthetőség
fokozatosan a talpáig csorbul, és a hőség
a szomjad eredője nem csillapul.
A hangyák ette föld felett
hátrafeszült nyakkal, mint két sérült gyerek
szorítva a másik kezét
vonszolja magát a két törött egész.
A darabok erdejéből magukat kiűzették.
A behorpadt gömb alja a fényre került,
és a sár, amely az egész darabjait
cementes mázzal szorította, most eltűnt.
Az akaratlan vonulás öntudatos szorítása kioltja
az önkéntelen kiűzetés vágyát
a kimondott szó megvalósulása
eltakarja a fények árnyát.
Felszikkadt az összes megmaradt pocsolya.
A levegő pixelesen vibrál
részecskéi mögött sárgás atomokban
a kiszáradt fák hantja áll.
Halad a porfelhőben a két homokgömb
csóvájuk hosszan húz jelet a szikekbe
émelygő akadozásuk csípősen olvasztja egy testbe
a hangyák ropogós szervei ette tájat,
az egész világ, akár egy vájat.
Megtelnek majd a szűk vájatok
az égen imbolygó gombák alvadt porával.
Eltömődnek a rágott pórusok
az árnyak pállott homokcsóvájával.
Préselt mintázatok lesznek a kapart talajon
visszeres nyomok az örök anyagon.
Elül akkor majd a felkavart pusztulás,
leszállnak a dörzsölő szegek
nem suhognak majd a repedő szelek
és kinyílnak a száraz ragasztóval tapasztott szemek.
Kvarcok között egy foszforkúp mered
szemléli halántékodon pulzáló verőered.
gyűrődése hullámzást vet a csiszolt síkságon
hogy néhány bogár az ózonette napfénybe kitaláljon.
