20 éve, 1998. február 17-én távozott az élők sorából a magyar irodalom egyik legvitatottabb megítélésű írója, Wass Albert. Cikkünkkel róla emlékezünk.
Ha van a népi-urbánus, jobb-bal etc. vitának esszenciális ütközőpontja (van), azt – többek közt – egyértelműen Wass Albertnél kell meghúznunk. Az író életművének megítélése még manapság is – sokszor aktuálpolitikától sem mentes – viták tárgyát képezi. Külön érdekesség, hogy miközben az egyik legolvasottabb magyar íróról beszélünk (a sokak szerint főművének tartott Funtinelli boszorkányokat az olvasók a legkedveltebb 12 magyar könyv közé választották, de az 50-es listában is további két regényével szerepel), addig a hivatalos irodalomtörténet lényegében tudomást sem vesz róla. Vajon minek köszönheti az író ezt a szélsőségesen kettős megítélést?
Wass Albert az egyik legősibb erdélyi nemesi család sarjaként született a mezőségi Válaszúton. A nemesi-feudális társadalom – sokszor elfogult és egyoldalú – ábrázolása később nagy szerepet kap regényeiben (A kastély árnyékában). Középiskolai tanulmányai után Debrecenben szerez erdészeti diplomát, majd Stuttgartban és a Sorbonne-on folytatja tanulmányait. Hazatérve főgondnokként és erdészfelügyelőként dolgozik, később a kolozsvári Ellenzékhez nevezik ki irodalmi szerkesztőnek. A második világháború kitörése után különféle pozíciókat töltött be a magyar hadseregben; a bukás közelségét látva 1945-ben az emigráció mellett döntött. Egy ideig Németországban élt, majd négy fiával együtt az USA-ba költözött. Itt nyugdíjaztatásáig a Floridai Egyetemen nyelvi laborjának munkatársa volt (ő kezelte a magnószalagokat).
A legfőbb és legtöbbet hangoztatott az antiszemita-vád. Maga Wass Albert kategorikusan tagadta antiszemita voltát; azonban publicisztikáiban nem egyszer vizionál globális zsidó összeesküvésről és hasonló szélsőjobboldali mítoszokról. Az egyik híres-hírhedt visszaemlékezésében arról ír, hogy egy New Yorkba kiszármazott zsidó-magyar újságíró kereste meg emigrálása után azzal, hogy írjon egy könyvet az ő feltételeik alapján, ha megteszi ünnepelt íróvá teszik „mert akár hiszi, akár nem: itt vannak a kezünkben a kiadóvállalatok, a sajtó, a televízió! Amerika azt lát, amit mi akarjuk, hogy lásson, azt hall, amit mi akarjuk, hogy halljon és azt olvas, amit mi akarjuk, hogy olvasson!”
De nem egyszer ír arról, hogy a zsidóság elárulta a magyarságot, és „kiegyezett a Habsburg elnyomókkal”, ami tényszerűen nem igaz, hisz a 48/49-es szabadságharcban a magyar zsidóság – a kisebségek közt szinte egyedülálló módon – teljes mellbedobással részt vállalt. De írásaiban a szocializmust és a liberalizmust is nem egyszer „zsidó kreálmánynak” és mentális fogyatékosságnak állítja be. Azonban a nácizmust is – épp annak szocialista volta miatt – súlyos lelki rendellenességnek tartotta, ami szerinte a kisebségérzetből és a félelemből fakad.
Az utóbbi mondatának fényében talán egyértelművé válik, hogy a szó szoros értelmében vett náci és fasiszta vádat elvethetjük. Nem tudunk arról, hogy szimpatizált volna Hitlerrel, sem arról, hogy elismeréssel tekintett volna a deportálásokra. (Bár állítólag sokáig úgy gondolta, hogy Rooseveltnek Hitlerrel kellett volna szövetkeznie a Szovjetunió ellen, így helyreállítva Nagy-Magyarországot.)
Emigrálása után távollétében a román bíróság háborús bűneire hivatkozva halálra ítélte (állítólag Észak-Erdélybe bevonuló magyar csapatok egyik egységét Omboztelkén, majd később Vasasszentgothárdon is, felbujtotta egy román ortodox pópa és családja, magyar szolgálójuk, néhány helyi román lakos és a helyi zsidó kereskedő kivégzésére), azonban ezt többszöri vizsgálat során sem sikerült rábizonyítani – pedig az amerikai kormányzat kiemelt fontossággal kezelte a háborús vádakat, így feltehetőleg az egész csak a román kommunista hatalom fantazmagóriája volt.
Persze mondhatjuk, hogy kit érdekel a politika meg a történelem, pártállás stb…inkább arról beszéljünk: jó író volt-e Wass Albert? Hisz valid álláspontnak tekinthetjük azt a felfogást is, ami szerint az életmű leválasztható az író életrajzáról. Ágoston Vilmos 2008-as tanulmánykötetében (A kisajátított tér. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben) azonban a Wass-életmű tisztán irodalmi értékét vizsgálva sem tud sok jót elmondani az író munkásságáról. Ágoston dilettánsoknak tartja Wass alkotásait, helyenként azt is megkockáztatja, hogy giccsek, és mai tömegsikerüknek is ez az egyik magyarázata. Álromantikus történetek, porosak, fekete-fehér karakterekkel.
Wass Amerikai emigrációjában sem hagyott fel irodalmi tevékenységével. Sőt: intenzív magyar irodalom- és közösségszervezésbe kezdett; folyamatosan publikált emigráns magyar lapokban. Évtizedekig volt a diaszpórába és kisebbségbe kényszerült magyarság szimbóluma, a nemzeti megmaradás hírnöke. Ha életműve más aspektusában nem is – ebben bizony megtalálhatjuk a közösen elismerendőt.
Kiemelt kép: erdelyinaplo.ro
