Február 26-án, Budapesten bemutatták Schiller Erzsébet (az ELTE Savaria Egyetemi Központ Bölcsészettudományi Kar docensének) új kötetét A magyar és az orosz irodalom mezsgyéin címmel. Az estnek a Bartók Béla úti Kelet Kávézó és Galéria adott otthont, ahol a teret szinte csordultig megtöltve, nagyjából ötven ember várta e két csodás irodalmi hagyományokkal rendelkező nemzet összekötő szálairól és összetartó gondolatairól szóló beszélgetést. Az rendezvény két „műsorvezetője” Szilágyi Zsófia (irodalomtörténész, kritikus és a Szegedi Egyetem egyetemi tanára) és Szénási Zoltán (A Magyar Irodalomtörténeti Társaság tagja, a MIT-füzetek sorozatának szerkesztője) beszélgetett a szerzővel.
Kelet Kávézó és Galéria, könyv a kávéscsészében a távol-keletiesen nyugodt narancssárga drapérián. Már a címer is csalogató… Belépéskor édes presszó-illat mászik az orrba s ahogy elnézem nem kizárt, hogy reggeltől estig alig-alig találni üres asztalt. A hangulata a vidéki „bohém” kocsmákat sejteti fel bennem. Finom atmoszféra, kellemes „zaj” és rengeteg könyv. Némelyiken kínai, másutt orosz vagy arab feliratokat szemezek ki a könyvgerinceken. A galéria fölött két narancsos, bambuszos lámpa teszi láthatóvá az emberi arcokat, az ablak mellett ülve a kontraszt hibátlan. Jobbra tőlem angolok, előttem három szerb, balra két, számomra kivehetetlenül kemény balti nyelvet beszélő lány társalog. Egyre csak az az érzés kavarog bennem, ha Weöres Sándor ma Pesten’ járna biztos, hogy meghívnám egy jó hosszú kávéra, ami már már olyan citromos háttérízzel rendelkezik mintha kávébab-teát kortyolgatnék.
A kínai agyaghadsereg egyik tagja mellett várom az estet, aki a bejárattól jobbra örökös vigyázz-ülésben élvezheti a légkört. ‘A magyar és az orosz irodalom mezsgyéin.’ Oly sok ember hatása az, amiért idáig felutaztam erre a rövidke könyvbemutatóra. Schiller Erzsébet tanárnő az egyik ezek közül a személyek közül és ha nem az ő könyvbemutatója lenne ezen az estén, talán akkor is ugyan így vélekednék. De ma ő van a porondon, élete második kötete, életében másodszor tesz letagadhatatlan pecsétet e két, egymástól távol eső ország, ám mégis hihetetlenül érdekes és se veled se nélküled kapcsolatára. Két éve hallgatok orosz szakon, ha valaki, akkor mi, szlavisták — ha kis nagyképűséggel nevezhetem magam így — tudjuk, hogy a szakkönyvek hiánya, vagy azok elavultsága jelentős, a szakma kutatói anélkül is csak pont, hogy megvannak páran, hogy az elég legyen ahhoz a néhány szem hallgatóhoz és orosz nyelv tudójához. Mennyivel másabb volt ez harminc éve, de idővel változnak a tendenciák. Legtöbb tanárom visszasírja a kort, mikor orosz nyelvtani könyveket százával adták ki és jobbnál jobb, kritizálhatatlan minőségű tananyagok kerülhettek a diákok elé. De ma nem a nyelvtan van a középpontban, hanem az irodalom. A 18. század óta a föld egyik, ha nem a legjelentősebb irodalma, melyről oly keveset tud a magyar,— egyáltalán az európai ember. Igazából tudhatná, de se megfelelő háttér, se megfelelő kíváncsiság nincs hozzá. Úgy érzem, ezen a helyen mindenki pont eléggé kíváncsi, de a legkíváncsibb talán mégis az az ember, aki a legtöbbet tudja közülünk. Ő nem más, mint a „piedesztálon” helyet foglaló Schiller Erzsébet.
Az est kis csúszással kezdődik, a megnyitó beszédet Szénási Zoltántól hallhatjuk, aki bevezet minket a kötet szerkesztésének történetébe, és megtudhatjuk, hogy a Magyar Irodalomtörténeti Társaság által kiadott MIT-füzetek (2012-ben alapított) sorozat ötödik darabja Schiller Erzsébet kötete. Ezt követően Szilágyi Zsófia (aki szintén magyar — orosz szakos hallgató volt) kapta meg a szót, aki magáról a kötetről beszélt és tolmácsolásában nagyon intenzív ajánlót kaphattunk a piros-fehér „füzet” fellapozásához: „Amellett, hogy a könyvben két fókusz van, három részből áll; az első jelentős szakasz a Nyugat körüli tanulmányokat összefogó blokk, aztán a második Határok és átlépések címet viseli, amiben már kezdünk az orosz irodalom felé lépegetni, a harmadik pedig Magyarok és oroszok címen tartalmaz tanulmányokat. Szerintem egy tanulmánykötet nagyon sokféle-képpen lehet jó, egyrészt van egy gyanakvás, hogy írogat ezt-azt a szerző, majd összerakva jön létre ebből egy egész […], az irodalomtudományban is egyre inkább az egészlegesség felé tolódunk el, és szinte elvárás, hogy nagyot kell dobni, robbantani vele. De vannak sokkal finomabb könyvek, és én ezt a kötetet ilyennek tartom. Ha egy dolgot ki kellene emelni, akkor az a hangja lenne, elképesztően szimpatikus, az elejétől a végéig hallottam, hogy Erzsi beszél […] és láthatóvá teszi azt, ahogy tanít és gondolkodik. ”
Ahogy bent ültünk a Kelet-ben, a bemutató első mondatától kezdve az a kérdés motoszkált bennem, hogy mennyire mondhatjuk azt az orosz irodalomról, hogy az keleti. Távolságban — hazánkhoz képest — ez nem is kérdés, ahogy földrajzilag sem, de intellektuálisan és irodalmilag is megállja a helyét ez a jelző? A kérdésemre a választ először a Nyugat folyóirat Kelet-népe címet viselő nyitó cikkéről való beszélgetés adta meg, melynek lezárásaként Schiller Erzsébet kijelentette, hogy Oroszország nem kelet, legalábbis a könyvben közel sem. És minél tovább mélyültünk a beszélgetésekben annál inkább biztos voltam ennek igazában. A magyar ember — ahogy korábban is írtam — nagyon sokáig teljes tudatlanságban élt az orosz kultúra, nyelv és művészet terén. Az első jelentős kontaktok az 1848-as szabadságharc leverésében és az azt követő időszakban alakultak ki. Addig, mintha egy legendás és rejtélyes nemzet lett volna az orosz, kiknek nyelve megtanulhatatlan, kultúrája megismerhetetlen. Ezt követően sem volt jelentős a kapcsolat, az irodalmi művek a német és a francia nyelv közvetítésében érkeztek a hazai folyóiratokba és könyvekbe.
A kötetben megjelenő fő témákban Schiller Erzsébet már évtizedek óta publikálja írásait. Elmondása szerint azért állt neki A magyar és az orosz irodalom mezsgyéin című könyv megírásának, mert elérkezettnek látta az időt, hogy összefoglalja azokat a gondolatokat, kiadott publicisztikákat és tanulmányokat, melyek lényegében magát a szerzőt is meghatározzák. Ahogy a Tanárnő fogalmazott: „Ebben a kötetben benne van, ami engem foglalkoztat, ami én vagyok.” Bár nem tartja magát túl termékeny monográfia írónak, hiszen életében ez még csak a második publikált kötete, beszélgetőtársai felhívták a figyelmét arra, hogy egy olyan szerzőre, akinek a kötetei jelentős tanulmányokból és hiánypótló írásokból állnak össze évtizedek alatt, az ilyen szavakkal nem illetheti magát.
A beszélgetés hangulatosan telt, az este jelentős része kihegyeződött az első szakaszra, melyben a Nyugat folyóirat áll a középpontban, a legtöbben erre a kapcsolatra voltak kíváncsiak, de természetesen nem maradhatott ki egy kis kitekintés Puskinra egy magyar regény (Péterfy Gergely: Kitömött barbár) kapcsán, és a képzőművészeti vonal sem. Miután a színpadon folyó beszélgetés véget ért, a közönség soraiból is érkeztek válaszra éhező kíváncsi gondolatok. Ennek okán kerültek szóba a kommunista érában elrejtett és emigrált irodalmi „töredékek” is, hogy mennyire alakította egyáltalán a Szovjetunió alá tartozó, bekebelezett nemzetek művészeteit a politika. A kérdés lezárására egy roppant erős ám annál figyelemreméltóbb választ kaphattunk az est vezetőitől: „Az irodalommal két probléma lehet: Az első a »nem értem« dolog, melyből az kerekedik, hogy amit nem értünk, az nem is lehet igaz, a második pedig a politika.”
Miután már nem érkezett több kérdés, Schiller Erzsébet kezébe kerül az est folyamán folytonos játékot űző mikrofon, hogy megköszönje beszélgetőtársainak, szerkesztőinek és az ellátogató közönségnek a részvételt a következő, megható szavakkal:
„Öröm volt összeállítani a kötetet, öröm volt a folyóiratokban megjelent írásaimat újra dolgozni vagy éppen átalakítani, de valójában három alkalom volt, amikor hatalmas boldogságot okozott ez a könyv; először, mikor megtudtam, hogy a kiadó megnyerte rá a pályázatot, másodszor, mikor megláttam a piros-fehér borítót és most, ezen az estén!”
Kovács Andi galériája
