Milyen a jó gengsztertörténet? Az biztos, hogy kell hozzá nagy adag feszültség, fegyverek, riválisok, akik állandóan leszámolnának a másikkal, és jó, ha van benne valami olyan, ami miatt kötődni tudunk valamelyik karakterhez. David Schalko osztrák író, rendező, forgatókönyvíró és televíziós személyiség – aki német nyelvterületen nagy sikernek örvend – megpróbálta egy könyvbe zárni mindazt, amitől a gengsztersztori gengsztersztori lesz. A kötet Győri László fordításában, az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg.
David Schalko regényében nem hősök vannak, de az antihős bélyeget sem süthetjük rá a történet szereplőire. Az elbeszélés 1938-ban veszi kezdetét, de az ember élete a születéskor, és onnantól kezdve csak az a kérdés, hogy mikor ér véget a halállal. Persze a köztes időt igyekszik mindenki jól eltölteni, viszont az életünket befolyásoló tényezőkre sokszor nem is tudunk hatással lenni, annyi minden alakítja azt, hogy kivé, mivé válunk és miként éljük le a ránk mért éveket.
Bécs, Erdberg. Néhány fiatal bűntények sorozatát szabadítja az 1930-as évek osztrák fővárosára. Nem menti fel őket a brutalitások, a gyilkosságok alól, de a szereplőket különböző helyzetekben mind megalázták. A történet elején egy kis személyiségrajzot kapunk a főhősökről, a banda tagjairól; hiszen senki sem születik bűnözőnek, nincs előre predesztinálva a sorsa. Az élet, a körülmények határozzák meg, miként viszonyulunk a világhoz és más emberekhez.
Az erdbergiek lelkileg megnyomorítottak. Őket az anyjuk nem világra hozta, hanem kitaszította magából, így a barátságba és az azzal járó alvilági létbe menekülnek, hogy tartozzanak valahová. A gengsztermennyországba emelkednek, ők lesznek a legbefolyásosabbak. De mint tudjuk, minden állapot véges, a bukás bele van kódolva a történetükbe – ahogy az is, hogy innen nem lehet nyugdíjba vonulni. Ha már nem vagy elég jó, akár az életedet is elvehetik.
A főhősök kezdetben piti bűnözők, kártyatrükkökkel rabolnak ki kocsmákat, kurváznak és lakásokat rámolnak ki négyen. Aztán az Anschluss idején egy náci lakását csupaszítják le, szabadítják meg az összes berendezési tárgyától, amivel (természetesen) kivívják a férfi haragját. Vannak az ember életében olyan döntések, amiket megbán, de nekik erre idejük sincs, hármukat elkapják, és már robog is velük a vonat Dachau felé. Még csak tizenkilenc évesek, mikor Bécs kisstílű bűnözői a hírhedt koncertrációs tábor köztörvényesei közé kerülnek, ahol a legősibb elvek szerint kell boldogulniuk.
Egyikük, Ferdinand Krutzler igazi egyéniség: olyan, mint a szikla, amit kikerül a víz, nehogy erodálja, mert úgysem lehet megsebezni. Egy óriás, aki iszonyat gyors tud lenni, ha arra van szükség. Minden lépése elindít valamit és tovább mozdítja a történetet. Ez az ember nem csak él, lélegzik, hanem – a szó szoros értelmében – van: helyet és hírnevet követel magának a világban. A személye miatt él és lélegzik a könyv is. Krutzler tevékenyégének fontos tapasztalata, hogy a vágyakat nem öli meg semmi – sem a háború, sem a szétbombázott város.
A banda (Erdbergi Spedíció) újraalakul, és a felosztott Bécset uralma alá vonja. A tagok már nem elégszenek meg a piti bűnözéssel. Megkeményedtek és kikupálódtak a koncentrációs táborban. Miközben mozgatják az alvilág szálait, a saját életükről sem feledkeznek meg; szerelmesek lesznek, kihasználnak és ki akarnak használni másokat, olykor azonban elutasításba ütköznek. Az alvilágot tudják irányítani, de a nőket nem, és ez éppen elég bosszúságot okoz mindannyiuknak.
Ferdinand Krutzler ambivalens figura, bűnöző, gyilkos, csempész. Láb nélküli kurvát használ fel a céljaira, hidegvérrel teszi el láb alól az ellenségeit, mégsem lehet egyértelműen negatív színben feltüntetni, mert a nőért, akivel se veled, se nélküled viszonyban van, folyamatosan aggódik, gyermekét istápolja és a prostituáltakat is védelmezi; egyfajta apaszerepben tetszeleg. A barátaival kötött vérszerződés pedig fontosabb számára bárminél. Krutzler, ahogy mindenki, csak boldogulni akar a világban, még ha ezt általában nem is a leghumánusabb eszközökkel teszi. De az alvilágot az érdekek mozgatják – és az, hogy ki tudja jobban érvényesíteni a sajátját.
„Sztálinhoz hasonlóan a Krutzler is abból élt, hogy rossz volt a híre, és hogy félelmet keltett.” Azonban az osztrák megingott, szétszórtan irányította a dolgokat, miközben Bécsben olyan idők jártak, amikor a legjobb teljesítményére lett volna szüksége. 1957-ben kezdődött az erdbergiek bukása, de előtte még csaptak egy görbe estét, mint régen, amikor fiatalok voltak és a lopással szerzett pénzt elkurvázták és elmulatták. Az „eljárt az idő felettük” kifejezés nem írja le pontosan a történéseket, de az tény, hogy Bregovicné fattyai felnőttek, és új szelek fújtak a bécsi alvilágban. Ők pedig olyanok voltak, mint a régi vas: már nem tudtak alakulni, máshogy hajolni, inkább repedeztek és törtek.
Magyarország több ponton is megjelenik a könyvben. Kis hazánkból csempészik a cigarettát, majd az 1956-os magyar felkelés után egy bárban ücsörög Krutzler Szomorú Jánossal, és Jávor László szerzeményét, a Szomorú vasárnapot hallgatják. Krutzler – mivel a balkániakban nem bízott, az illemtudó magyarokból szervezte újra csapatát, „akik mindannyian mellőzött herrenmenscheknek tartották magukat, csalódottságuk azonban nem agresszív viselkedésben, hanem az önsajnálattal túlcsorduló szomorúságban fejeződött ki.”
David Schalko Nehéz csontok című könyve úgy ér véget, ahogy egy igazi gengszersztorinak kell: egy fegyver, hét golyó, hét halál – de hogy a mű végére megtudjuk, ki végez kivel, át kell rágnunk magunkat több száz oldalon. A főszereplők bűnözők, mégis valahogy megkedveljük őket. Talán azért, mert Krutzler mi vagyunk, az az énünk, aki nem akar konformista lenni és lázad a világ egyhangúsága ellen. A férfi más is lehetett volna, ha máskor és máshová születik. De nem ismert mást, így ebből az életből, a rá mért sorsból próbálta meg kihozni a legtöbbet. Próbálta úgy keverni a kártyákat (amik között olykor cinkelt lapok is vannak), hogy a számára legjobb lapjárás jöjjön ki, közben pedig a bécsi alvilág irányítása egy egész embert kívánt. Végül neki is be kellett látnia, hogy hiába óriás, végső soron ő is csak ember – sebezhető és legyőzhető. Krutzler azonban nem várta meg, amíg teljesen elfogy körülötte a levegő (szó szerint és átvitt értelemben is): a dolgok elébe ment, mert világéletében irányított és kézben tartotta az eseményeket.
Kiemelt kép: Fortepan / Kieselbach Gyula
