„a városi parkig jutottam, / pedig az életemből akartam kisétálni” — írja A mérgezett gyalog első oldalán Celler Kiss Tamás. A kötetet olvasva úgy érezhetjük, itt maradunk vele ebben a városi parkban egy padon ülve vagy a fák közt állva, s talán csak az utolsó sorok oldozhatnak fel ez alól.
Celler Kiss Tamás második verseskönyvének, A mérgezett gyalognak (2021) hasonlóan erős koncepciója van, mint az első, Anyaméh (2014) címűnek. Míg az első kötet kilenc ciklusának versei az anyaméhet rendezik/lakják be, addig A mérgezett gyalog szövegei egy 1969-ben, Slobodan Martinovic és Jacob Muray között lejátszott sakkjátszmának a lépéseit testesítik meg. A lépések a tartalomjegyzék alapján jól beazonosíthatók, s az interneten a játszma valós lépései is fellelhetők, tehát a könyv akár eszerint is olvasható.
Ha kategorizálni akarnánk A mérgezett gyalog verseit, nem lenne könnyű dolgunk. Ne akarjuk. Az viszont megállapítható, hogy a kötet erősen a család-tematika köré szerveződik. Ezen belül az apa alakja a leghangsúlyosabb, akivel a lírai én nagyrészt ellentétben áll. De történik itt kapcsolódás a korábbi apákhoz is – nagyapához, dédapához, akiket erősen összeköt valami titkos lánc– valami természetessé, egyértelművé vált talajvesztettség, ami a vers beszélőjét is utolérte, még mielőtt megszületett volna: „sikertelenség, te, aki a családom felett uralkodsz, / hatalmad apáról fiúra száll, előtted hajtottam / fejet, pedig még meg se születtem” (eredettörténet).
A versekben megelevenedő apa-alak disszonáns érzeteket kelt. Azt gondolhatnánk, ezek a sakklépések akár apa és fiú között is játszódhatnak, valójában ők ülnek egymással szemben. Valahogy mindig egy helyben toporognak: „apa, a világ összes székei közül az egyiken ott / ülsz te, és a világ összes székei közül / a másikon ott ülök én, vitatkozunk, / egy helyben vagyunk.” (az elmozdulás lehetőségei).
Hogy ennek az ellentétnek mi a pontos eredete, az nem derül ki, de nem is fontos, hogy kiderüljön. S noha erősen jelen van a versekben az emlékezés, nagyrészt a dolgok jelenlegi állása, a velük való – olykor már-már könyörtelennek nevezhető – szembenézés uralja a szövegvilágot. Az emlékezéssel a lírai én csak sejtet, konkrétumokat nem közöl, és jól is teszi ezt: „minden elkövetett hibám szélébe beütöd / a kezedet, apa, ott lesz könyöködben a várakozás. persze félni is fogsz egy kicsit. / hogy hiába volt a körültekintő készülődés, / mégse jött helyettem más.” (egy sötét zsákban); „a kihívások kellenek, apa, / a mélygödrök, amelyekből / képtelenség felérnem hozzád.” (a magasugró panasza arról, hogy valami másnak született).
Celler Kiss Tamás versnyelve megrendítően nyers, fel sem merül, hogy szavait megkérdőjelezzük. Tűpontos tényeket közöl. S ami ennek a költészetnek fontos erénye az, hogy a nyers, tényszerű közlés mellett szentenciózusan szép és mély: „festői táj. a festői tájban én, mint egy hanyag ecsetvonás” (egy másik éjszaka); megnyugtató arra gondolni, hogy az / összes naiv, nevetséges hibám csak / díszlete valami nagynak.” (ami szétosztható)
A már korábban említett talajvesztettség, instabilitás a kötet alapélménye. Egyrészt a család vonatkozásában van erősen jelen: „ez a család már / generációkon keresztül forgatja / a siker kulcsát a sikertelenség zárában” (mifelénk a pandák); talán ebből is fakadhat az a sértettség a külvilággal szemben, melyet a versben megszólaló én is megfogalmaz: „meg vagy sértődve a világra, és ezt a / sértődöttséget néha magamban is érzem.” (az elmozdulás lehetőségei). Mintha a külvilág puszta ténye ejtene sebet a szereplőkön.
Ez az előredőlve című versben is szembetűnő, ahol a világ egy megszemélyesített létező, aki jár-kel körülöttünk, néha szól, leül közénk, „várja, hogy hibázzunk”, de egyébként egészen elfoglalt, sosem tud sokáig maradni. Ha pedig elmegy, mindig megfogyatkozunk kicsit: „most a világ úgy jön-megy / körülöttünk, mintha kezdeni akarna velünk / valamit”; „előbb magunkban, majd később együtt / is összeszámoljuk, ezúttal mit és mennyit vitt / belőlünk magával”.
A mérgezett gyalog világában minden törékeny, ahogy a tárgyak (mintha szakították c. vers), úgy az emberi kapcsolatok is. Sok esetben a legbiztosabb híd vész el a kötetben szereplő emberek között: a kommunikációé. A megterített asztal azon mereng, hogy olykor leül mellé egy-két „sótlan figura”, de azokat hallgatná meg leginkább, akik leülhetnének egymással, de nem teszik, és eljöhetnének, mégsem jönnek el.
S bár meglehet, az okok a múltban keresendők, a jelenben már az ember hordozza ezt a törékenységet, az ember, aki elsősorban belső, gondosan nevelt szörnyetegeinek, félelmeinek van kiszolgáltatva, mintsem felsőbb hatalmaknak: „az istentől kiskoromban egyáltalán/nem féltem, pulóvere gombjain / együtt mértük, hogy növök / (…) amikor elég magas lettem, / őt állítottam az én pulóverem/gombjaihoz, azt kezdtük el mérni, / hogyan zsugorodik hozzám képest.” (isten szakálla)
A fentiek alapján sejthető, hogy a versben megszólaló én körülbelül annyira instabil, mint amennyire állításaiban határozott és szilárd. A talajvesztést nem eseményként éli meg, ezek nem történések, hanem számára természetes állapot. A szilárdság puszta létezését is megkérdőjelezi. Ezt semmi sem példázza jobban, mint a mese a szilárd talajról című vers, amely a fikció világába emeli a megszemélyesített, valóságban talán nem is létező szilárd talajt: „viták zajlanak rólad, szilárd talaj, / hogy létezel-e egyáltalán”. Mindezek ellenére a versbeszélő tudatos, és célja, hogy „rend legyen”.
Azt is tudja, hogy ezt a rendet neki kell megteremtenie, az utolsó lépés előtt mégis elakad, s ez a megtorpanás jelenti a belépőt a kötet világába rögtön a második versben (a rend elgondolása). Ennek fényében a többi szöveg olvasata is egészen más lesz, mintha csak önmagukban olvasnánk. Itt érdemes kiemelni, hogy nagyon fontos a versek egymással való kapcsolata, amit a címek is alátámasztanak – a következő vers címe gyakran az azt megelőző töredéke, mintha egymásból bomlanának ki.
Az instabilitás számlájára írandó többek között, hogy a kötetben megjelenő érzelmesebb versek sem feltétlen szerelmi kudarcokat tükröznek, sokkal inkább a megszólaló kudarcát önmagát illetően. Szakadatlanul menekül, olykor mintha saját magától szeretne megmenteni másokat: „de menekülni / mindig tudtam. előled is végig, majd végleg, / még mielőtt a szeretethiány – ami bennem / általános és tárgytalan – tönkretett volna téged” (és menekülni).
S ez a menekülés már annyira természetessé vált, hogy már-már fel sem tűnik számára, sőt, az elmozdulás lehetőségeiben azt írja, úgy tűnik, akkor is egy helyben van, amikor menekül. Mintha a menekülés tényét csak a kimondás pillanatában tudatosítaná magában. Ilyen lehet „végigácsorogni egy életszakaszt”?
A versek mégsem csak a menekülés, hanem értelemszerűen a szembenézés dimenziójában mozognak. S mindennek a feloldása az utolsó vers, melyben a beszélő újból az apát szólítja meg, újból a generációs múltba réved, s a végén egész egyszerűen kisétál a versből: „de kettőnk közül te leszel, aki kivágod a / kompromisszum fáját, hogy rádőljön a generációs / szakadékra, és én leszek, aki átkel rajta.” (férfimunka)
Elgondolkodhatunk, vajon kik néznek szembe egymással ezen a sakkpályán? A versbeszélő önmagával? A generációk múltjával? Az apával? Amit viszont biztosan tudunk, hogy a mérgezett gyalog olyan védtelenül hagyott gyalog, amelynek leütésével az ütő fél hátrányba kerül, így kétszer meggondolandó, tényleg szükségszerű-e a végzetes lépés. Talán az sem véletlen, hogy az 1969-ben Slobodan Martinovic és Jacob Muray között lejátszott sakkjátszma eredménye döntetlen.
