„Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt.”
(Kemény István)
Gyermekként éjjelenként hosszasan kérleltem a nagymamámat, hogy meséljen nekem a fiatalkoráról. Akkor még nem tudtam, hogy addig nem lehet beszélgetni az emberekkel igazán mély dolgokról, amíg nem mesélik el legnagyobb traumájukat az életben. Így lettem fültanúja kilenc évesen többek között annak, hogy amikor dédapám hazajött a frontról, a négyéves gyermeke olyan eksztázisba került apja látványától, hogy örömében ugrálni kezdett a kiságyban, beverte a fejét, majd rögtön szörnyethalt.
Ez talán egy borzalmas történet, nekem mégis kiszínezte a gyermekkorom. Amikor a nagymamámat elvesztettem, azt hittem, sosem tapinthatom újra ezt a valóságot, hogy vele együtt porladt szét a múlt. Tévedtem. „Találkozásom” Bartis Attilával újra elmozdította alólam a talajt, a világ kifordulni látszott. Éreztem, hogy ez újra az, amihez egyszer már mélyen közöm volt.
„Anyám, Apám, Hitler, Sztálin és Imolka döntötték el, miről szól majd az életem. Bár azt hiszem, Imolkát leszámítva ezzel mindnyájan ugyanígy vagyunk. És persze mindenkinek megvan a maga Imolkája is.”
Ez a minden szempontból súlyos, kegyetlenül gyönyörű regény egy olyan szereplő hangján szólal meg, aki az idő megfékezésére először gyermekként ragadott kamerát kezébe, majd lett férfiként nemzetközileg elismert fotográfus. Az élettörténet két részre különül el: az Éva előtti és utáni időkre. Az első egységben egy közel 320 oldalnyi képbe zárt memoár elevenedik meg előttünk Trianonról, a II. világháborúról, ’56-ról és az azt követő megtorlásokról, az enyhülő diktatúráról, emberi gyarlóságról, besúgásról, halálról.
Első képkocka: ’60-as évek, Budapest.
Az édesanya halála után a börtönből frissen szabadult apa és fiú Mélyvárról költözik fel a fővárosba. Itt próbálnak ugyanis új életet csiholni abba a vajmi kevés menthető érzelembe és díszletbe, ami épségben megmaradt. Az anya ordító hiánya, mind személyiségét, mind szimbólumát tekintve minden pillanatban ott figyel a sarokban, és nem ereszt.
A következő filmszalag egy valóságos családállítás (Familienaufstellung). A Szabad András ereiben csörgedező történetek szívszorító képet adnak a múltról és annak kivetüléséről szerelmi, baráti és családi kapcsolataira. Személyisége már születése előtt eleve elrendeltetett, s ennek a fájdalomnak hangot is ad, mikor felmenői legfontosabb személyiségjegyeit helyezi el sajátjaiban.
„Amire tizennyolcban nagyapám visszatért a frontról, addigra dédanyám megbolondult… Ezért amikor csak hozzájutott, vagyonokat fizetett egy-egy lótetemből származó combért, lapockáért, hátszínért. Borotvával vékony szeletekre vágta a lócombot, spárgára fűzte, és felakasztva a spájzban szárította. Aztán ugyanígy szárította szerte a lakásban a karnisokon is…”
Amikor már a „saját ereinkben” is Szabad András csordogál, az író kendőzetlenül enged be minket a főszereplő férfivé válásának legapróbb részleteibe. Így jutunk el a huszonnégy éves Imolka kigombolkozásától begombolkozásáig, majd hűtlenségétől az öngyilkosságig. És ez csak egy történet azok közül, amit egy kisfiú kíváncsiságból kifigyel, és elraktároz az elméjében. A gyermek serdülni kezd, felbukkan életében a minden szempontból szimbolikus Selyem Adél, aki többek között feléleszti lelkében azt az életérzést, amely először csak arcon csapja, majd elemeire szedi az olvasót.
„Amikor bementem a szobámba, és megláttam a próbababát a zongoraszéken, akkor jutott eszembe, hogy a villamos óta még nem jutott eszembe Selyem Adél. Aztán meg, hogy ennek nem ő az oka, hanem én. Hogy amikor először történik valami az emberrel életében, akkor azt ne három méterről, az ajtóból nézze. Mert akkor vele soha nem fog megtörténni. Ne évekkel előbb tudja, milyen lesz, és ne utólag vágyjon vissza rá. Hirtelen valami olyan veszett vágyat éreztem, amilyet akkor sem, amikor Selyem Adél sírva ordította, hogy nem szabad, és elkezdte tömni a szájába azt a kurva vörös rongyot.”
Az élet kegyetlen játékaként a családi fészekbe is belerúg egy utolsót. Egy remekül kidolgozott apa-fiú érzelmi kapcsolat nehezedik ránk a történetek során. A bűnök, amelyek alól a gyermek anyját végérvényesen feloldozta, mi több, szinte szentként bálványozta, az apán csapódik le. „Hogy még csak házkutatni jöttek, még fel se pofozták Apámat, és már egy árnyéknak láttam.” A szülő haláltusája, majd elvesztése szakítja el az utolsó cérnát, s oldja fel a családi feszültséget, míg András valóban Szabad lesz és boldog.
Második filmtekercs. Éva.
Egy igazi művész-szerelem elbeszélése ez, amelyet átsző a szenvedély, a hallgatás, az abszurditás, a giccs, a paradoxon, a hűség, a múlt, a tudás, a nem tudás, az ismeretlen, az ismert, a sötétség, az őrület, és még számtalan nyomasztó és egyben gyönyörű érzés, amit képtelenség mondatokba foglalni. Rengeteg elnagyolt „a pillanat” van kettejük történetében a megismerkedésüktől a szerelmi aktusokon és az őrület határának feszegetésén át a végpontig. Az olvasó egyszerre érezheti, hogy veszettül vágyik arra, hogy ez egyszer akár egy pillanatra is megtörténjen vele, és emellett futna a világból előle, nehogy utolérje.
„Ha jobban belegondolok, Évával erre ment rá az életünk. Nem arra, amit titkolt, nem arra, amit elhallgatott. Hanem hogy számára a valóság kimondása, számomra a hazugság ténye volt elviselhetetlen. Ez a kettő csapott össze újra meg újra. És kétségtelenül igazam volt abban, hogy a valóság előbb-utóbb mindig a hazugságok fölé kerekedik. Az egyetlen, amivel nem számoltam, hogy számára a valóság félelmetesebb, mint számomra a hazugságai.
A fejezet András elismert művésszé válásának története is, amelyet sokkal inkább jellemez a szerelem mibenléte, mint maga a fotográfia. Értem ezalatt azt, hogy az elmozdulás valós indokát, Amerikát, a kiállításokat, mind-mind Éváért teszi.
Szabad András szerelme elvesztése után kishíján belepusztul abba a semmibe, ami nyughatatlanul rángatja a sötétségbe. A nő elengedésére képtelen, így eszközként újra a fotográfiához nyúl. Kiállítást rendez azokból a fotókból, amelyeket sosem mutatott meg a nagyvilágnak. Talán a legbravúrosabb, legművészibb jelenet a regényben, amikor az Éváról kiállított képek a bevilágítás során, fixáló hiányában a fény hatására befeketednek, láthatatlanná válnak, majd tűnnek el örökre a semmibe…
„Ahogy senki nem marad meg mindörökre attól, hogy lefényképezzük, ugyanúgy nem szűnik meg létezni attól, hogy megsemmisítjük a képeit… A fixálatlan képek a fehér fényben lassan feketedni kezdtek.”
Vége.
Kiemelt kép: maszol.ro
