Gyakran felmerülő kérdés, hogy van-e létjogosultsága a mindennapi életben a művészetnek, az irodalomnak, vagy csupán az unatkozó értelmiség időtöltéseként szolgál. Nos, ha elolvassuk Mary Ann Shaffer és Annie Barrows közös művét, hamar megkapjuk a választ: van. Ahogy a regényben is áll, „az olvasás akadályozza meg, hogy az ember bedilizzen”. Ráadásul a kis csatorna-szigeteki közösség, nevezetesen a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság nem mindennapi módon ébred rá erre.
1946 januárja, mikor a háborúnak már vége, de hatásait még bőven küszködi a világ, amikor a hirtelen jött békében senki nem találja a helyét, amikor ideje lenne újra visszarázódni a mindennapi életbe, de a szörnyűségek emléke még mélyen benne él az emberekben. Ekkor kezdődik a történet, ami a cselekményét illetően nem túlságosan összetett, tipikus szerelmes regénynek gondolhatnánk, azonban ennél sokkal több van benne a felszín alatt. Juliet Ashton, a háború alatt álnéven ismertté vált írónő, aki rajongásig szereti a könyveket, igyekszik valódi személyét is megismertetni Angliával, közben téma után kutat egy cikkhez, amikor a véletlennek köszönhetően levelet kap a csatorna-szigeteki Guernsey-ről, egy ismeretlen férfitól. A vele való levelezésen keresztül ismeri meg Juliet a szigetlakók életét, megpróbáltatásait, illetve nem utolsó sorban a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság létrejöttének történetét. Lassacskán aztán a többi taggal is levelezni kezd, végül a szigetre is ellátogat, ami nem csak a szerelmet hozza el számára, hanem azt a helyet is, ahol végre igazi otthonra talál.
A levélregény forma tökéletes választásnak bizonyult a második világháború után játszódó történet szempontjából, hiszen a leveleken keresztül egy sokkal emberibb képet kapunk a megpróbáltatásokról, mint amit megszokhattunk a témával kapcsolatban. Mindemellett több szemszögből is megismerhetjük az eseményeket, ami mindig izgalmassá és sokrétűvé tesz egy történetet, pláne ilyen esetben, amikor nagyrészt visszaemlékezésről beszélünk. Feltéve, ha kellően erős szereplő szájába adják a lehetőséget, hogy megtegye mindezt.
Márpedig itt kivétel nélkül mindegyik az, és bár valamennyinek van egy sajátos jellemzője, mégsem beszélhetünk sarkított, egyszerű, sztereotipikus személyiségekről. Mindenkinek megvan a saját tragédiája és szépen lassan, egytől egyig az összesre fény is derül. A különböző jellemek valószínűleg soha nem keresték volna egymás közelségét, ha nincs a Társaság, ami a könyveken keresztül összehozza őket. Természetesen e téren sem egyezik az ízlésük, de fantasztikus látni, hogy az általuk olvasott művek miként reflektálnak a saját kis életükre, hogyan hatnak a gondolkodásukra, hogyan teszik számukra elviselhetővé az egyébként szörnyűséges helyzetüket. Ahogy Juliet is mondja, „elég egy pillantás a könyvespolcaikra (…) és az egész életüket el tudom képzelni.” Meg kell jegyezni, hogy a főhősnő kivételével egyáltalán nem művelt emberekről beszélünk. Juliet Londonban él, író, egész élete a könyvek körül forog. A sziget lakói pedig egyszerű falusi emberek, napjaik középpontjában a kétkezi munka áll, csak ritkán jutnak könyvekhez. Mi más képezhetne kapcsot közöttük, ha nem az olvasás szeretete?
Nem csak a levélformának köszönhetően szippantja be a regény az olvasót. A rengeteg irodalmi utalás szintén azt a jóleső érzést kelti az emberben, hogy alig különbözik valamiben a történet hőseitől. Elég pár ilyen felismerés, és máris azt érezzük, bárcsak Juliet helyében lennénk, hogy mi is összebarátkozhassunk a guernsey-ekkel. Pedig a cselekmény egy olyan korban játszódik, amit már elképzelni is alig-alig tudunk, nemhogy átélni az akkori emberek sorsát. A szerzőpárosnak valahogy mégis sikerült igazán közel hozni a mai olvasóhoz is, arról nem beszélve, mennyire fogyasztható formában teszik. A legtöbbet emlegetett jelzők a regény kapcsán a bájos és a szerethető. Ez meglepő lehet, ha egy háborús történetről beszélünk, de valóban igaz rá mindkettő. És nem csak bájos, de humoros is. Mind a jellemek, mind a dialógusok stílusa olyan kedvesen megmosolyogtató, ami ismételten csak ahhoz járul hozzá, hogy az olvasó még inkább magáénak érezze és fülig beleszeressen a regénybe. Nálam abszolút ezt történt, még ha a cukormázas befejezés kissé távol is áll tőlem.
Kinek ajánlanám? Annak, aki szereti a háborús történeteket és annak is, aki nem. Én magam, az irodalom és a könyvek szerelmeseként a lehető legszélesebb mosoly kíséretében adnám minden kételkedő kezébe, akik azt gondolják, lehet élni művészet nélkül is. Ez a könyv megmutatja, hogy lehet ugyan, de semmiképp sem érdemes.
Kiemelt kép: Papajcsik Péter (magyarhirlap.hu)
A Végével kezdődött minden – Bartis Attila: A vége könyvajánló
