„Ami szép, az vagy elmegy innen vagy elpusztul” – Dimitri Verhulst: Semmivégre

f21.hu 2020. aug. 9. 0 1

Dimitri Verhulst Semmivégre című autbiografikus regénye egyféle alámerülés az emlékezetben – vagy ahogy írja: az élet üledékében –, melyben a faluja, a családja és egykori barátai úgy tapasztják össze az elbeszélő identitását, mint a novellaszerű anekdota-fejezetek a regényt; és amely egyszerre mutatja meg az élet nyomorát és derűjét, hiábavalóságát és velejét.

Szerző: Szegő Márton

A Semmivégre a szélsőségek harmóniája, amely hol hígabb, hol sűrűbb, akár az iszap vagy a hányadék. Igen, hányadék, mivel a szerző sem finomkodik, nevén nevezi gyerekkora primitív, szégyenteljes pillanatait, ám mindezt bearanyozza az a nosztalgikus tónus, amely az idő- és térbeli eltávolodásból fakad. Dimitri a nagymamájánál, az apja és három bácsikája mellett nő fel, egy olyan miliőben, amelyben a sport az ivás, a nyomor a boldogság, a szenvedélybetegség pedig a kötelék alapja. Verhulst gyerekkorát apja és bácsikái alkoholizmusa és tivornyái, illetve nagymamája végtelen toleranciája szervezi; „nagy ritkán az a veszély fenyegetett, hogy a hónapot (…) többlettel zárjuk, apám haladéktalanul leemelte a számlánkról a pénzt, és az utolsó fillérig elitta, hogy megóvjon bennünket a kapitalizmus kísértéseitől”. Az első oldalakon egyféle szégyenlajstromot és vallomást olvashatunk, ami játékosan villantja meg és törli el a büszkeség és szégyen közti határt, aminek apropója a brüsszeli, jómódú, ritkán látott unokahúg érkezése és ítélkezése, egy külső szemlélőé – így egyúttal az olvasóé is. „Szégyenkeztünk, de az, hogy megváltozzunk, eszünkbe sem jutott”.

A család mint olyan, nem egy bázis, amely perspektívákat nyit meg Dimitri számára, sokkal inkább egy falka, amelyben az alkoholfogyasztás, munkakerülés, eladósodás és káromkodás a mérce, és amelyben az alfahím Dimitri apja. Ez a férfiközösség úgy működik, akár egy faluszéli kóborkutya-falka, amelynek közös bánatát a nőkben való csalódottság és az értük való rajongás paradoxona jelenti. „A macskákat ki nem állhattuk, (…) kéjnők reinkarnációi voltak: úgy parádéztak a bundájukban, mint valami drága nercben, (…) illegették magukat meg kurválkodtak. Hűtlen cédák voltak. A kutyákat viszont szerettük”. Az egyetlen nő, aki megragad a Verhulst-fivérek körében, a nagymama. Ő az oltalmazó, a befogadó, a jóhiszemű, az egyedüli nő, aki a lealjasodott gyerekei iránt még felelősséget érez, elviseli őket; mondhatni, a megtestesült ősanya.

Az események és történetek az ember hétköznapi kiszolgáltatottságát, hanyatlását, kilátástalanságát, nincstelenségét és az ehhez társuló felelőtlenséget taglalják, ám a szöveg zseniálisan képes feloldani az olvasó undorát, fintorát és megvetését a fekete humorral. Ez a humor viszont nem sérti, nem gyalázza, hanem felemeli, sőt hőssé avanzsálja a senkiket, akik a maguk módján szeretetet, odaadást és otthont nyújtatottak Dimitrinek. Például André kocsmai műsora a testére rögzített műanyag zacskóval, amelyet székletürítésre használ, mivel a belei teljesen elrákosodtak. „Mi, akik tudtuk, hogy barátunk már a következő búcsúig sem húzza, elismerően néztük, ahogy ürülékét a halál arcába fröcsköli”. Ugyanakkor hangsúlyos e miliő által gyakorolt gúnyos kritika is, amivel csak még inkább hű marad az elbeszélő gyökereihez, ám teszi mindezt a falusi bölcsész hangján, aki bár már elszakadt ettől a közegtől, de magában hordja annak maradványait. A falu egyik kocsmárosa bicikliversenyt hirdet meztelen résztvevőknek a temető mellett, hogy így népszerűsítse vállalkozását, ami módosításra szorul, hiszen „a tisztelendő befolyása még mindig meglepően nagy volt, a rendőrség rokonszenve viszont szintén nem kicsi, a tizennégy istentelen résztvevő végül alsógatyában állt rajthoz. Ezt hívják kompromisszumos megoldásnak – az államot ezek szerint csupán egy férfialsónadrág választja el az egyháztól”.

A regény akár generációregénynek is tekinthető: Dimitri anekdotái és történetei érintik a gyerekkort, a kamaszkort, a felnőttkort, az apává válást és az apaságot, így a fókusz egyre inkább az elbeszélőre irányul. A nőkhöz fűződő érzelemgombolyag a regény vége felé bomlik ki, amelyben a főszálakat Dimitri anyja, gyerekének anyja, jelenlegi barátnője és a nagymamája jelentik. Az utolsó fejezetek – bár nem feltűnően – némileg szakítanak az előbbiek anekdotikus jellegével, mintegy integrálódnak a felvonultatott attitűdök és karakterjegyek az elbeszélőben. A külső világ történéseiről a belső gondolatokra és érzelmekre tolódik át a hangsúly – egyféle miből és mi lesz az a bizonyos cserebogár és így tovább a Semmivégre.

Kiemelt kép: Teller Report

Tags: ajánló, Belgium, Dimitri Verhulst, flamand, irodalom, könyv, könyvajánló, kultúra, Semmivégre Categories: IRODALOM
Related Posts