Nevük szinte eggyé vált a korral, amelyben alkottak, eggyé a generációval, amibe születtek. A közvélemény egyszerre gyűlölte és imádta őket. A sápadt író-szerep helyett sokkal inkább szerettek manhattani viziteken pózolni olyan nehézsúlyú sztárokkal, mint Michael J. Fox, David Bowie vagy Andy Warhol, vagy hajnalig bulizni Wall Street-i bankárokkal és csinos modellekkel.
McInerney, Ellis, Janowitz: a lázadó fiatalok
Az 1980-as évek elején az amerikai bulvármédia „kölyökfalkának” (Brat Pack) becézte azoknak az íróknak a csoportját (Jay McInerney, Bret Easton Ellis, Tama Janowitz), akik ebben az időben, szemtelenül fiatalon (huszon-egynéhány évesen) robbantak be az irodalmi életbe, és váltak egyik pillanatról a másikra generációjuk kultikus hangjaivá. Közös volt bennük, hogy írásaikban ott vibrált a friss nemzedék sértettsége és gúnyos szembehelyezkedése szüleik életmódjával.
A média és az olvasók rajongtak értük, azonban az irodalmi szalon gyanakvással vegyes megvetéssel tekintettek rájuk. Egy biztos: csupasz, minimalista stílusukkal, a posztmodern technikák alkalmazásával új ajtókat nyitottak ki az amerikai irodalomban. Ahogy McInerney fogalmazott: „Szerintem újra menővé tettük a prózát.”
Jay McInerney a ’80-as évek elején még gyűlölt munkáját végezte: tényellenőrként gürcölt a The New Yorkernél, éjszakáit pedig azzal töltötte, hogy partikon próbált irodalmi kapcsolatokat építeni. Ezt 1982-ben sikerre is vitte: It’s Six A.M. Do You Know Where You Are? című történetét leközölte a The Paris Review. Az imént említett tényhitelesítő munka, az innen való elrugaszkodás és az irodalmi élvonalban való kikötés viszontagságos útja adja első sikerregényének, a Fények, nagyváros (Vintage Books, 1984) történetének gerincét. A kötet egyből szállította a sikert McInereney-nek: a művet az év „legtrendibb” könyvének tartották.
Bret Easton Ellist talán kevéssé kell bemutatni: Amerikai pszicho, Patrick Bateman, provokatív Twitter-bejegyzések, szélmalomharc a „puhapöcs” milleniálokkal… Sőt 2008-ban ő volt a Budapesti Könyvfesztivál díszvendége.
Ellis első lépéseit az íróvá válás útján már 1982-ben, egyetemi gólyaként megtette: kreatívírás tanára felhívta a Simon&Schuster kiadó egyik szerkesztőjét, hogy egy tehetséges elsőévesre bukkant, aki megszállottan ír. A szerkesztő eleinte óvatos volt, de aztán csak szánt időt az ifjú titán történeteire. Az írásokban – a szerző szavaival élve – a fikció és a valóság keveredett egymással. Dúsgazdag szülők (sokszor film- vagy ingatlanmogulok) által elhagyatott, magányos, kallódó fiatalokról szóltak, akik kokainnal teletömve futkostak Los Angeles utcáin. Ellis elmondása szerint feljegyzett minden elborult történetet, amelyet a hosszúra nyúlt éjszakázások közben hallott vagy látott.
Miután a kiadónál elolvasták írásait, egyből világossá vált, hogy aranybányára bukkantak és a friss felfedezettből az X-generáció egyik krónikása válhat. Rögtön Kurt Vonneguthoz és Thomas Pynchonhoz hasonlították. A kiadó szerkesztőjét lenyűgözték a szövegek, és hatalmas piaci potenciált látott bennük. Az amerikai egyetemeket és a kiadókat egyébként legendásan hatékony hálózat köti össze. Szokták mondani, hogy „ne az ötösre hajts, a legjobb dolog, ami történhet veled tehetséges hallgatóként, ha a tanárod összeköt egy befolyásos szerkesztővel”.
Ellis mentora Joe McGinniss lett a benningtoni egyetemi évek alatt, rajta keresztül ismerkedett meg a Simon&Schuster egyik szerkesztőjével. McInerney útját az a legendás Gary Fisketjon egyengette, aki számos nagy írót (például Raymond Carver, Murakami Haruki, Cormac McCarthy) támogatott, de Tama Janowitz is a Columbia írókurzusán szerezte a legjövedelmezőbb kapcsolatait.
Miután a szorgosan gyűjtögetett éjszakai töredékek lassan kezdtek koherens egésszé összeállni, megszületett Ellis első regénye, a Nullánál is kevesebb. Az egyetemen mindenki e debütáló regény3ről beszélt – történt mindez akkor, mikor a szerző még ahhoz sem volt elég idős, hogy alkoholt vegyen magának. Ellis már a regény megjelenése előtt sokat járt New Yorkban, itt ismerkedett meg a nála kilenc évvel idősebb, akkor bestsellerírónak számító McInerney-vel. McInerney addigra már elolvasta a Nullánál is kevesebb egyik példányát: egyből felismerte a közöttük rejlő testvéri viszonyt. Gyorsan barátságot kötöttek, habár McInereney utólag elismerte, hogy a regény nem sokkal később bekövetkező, hirtelen és túlzott sikere (ötvenezer példányban kelt el a megjelenés évében) kicsit megrengette az Ellissel való kapcsolatát.
A „toxikus ikrek”: mikor a többiek fékeznek, akkor is tövig nyomod a gázt
McInerney már első regényének megjelenését követően egyfajta celebként kezdett viselkedni. Egyre inkább az életvitele és az öltönyei kerültek a figyelem középpontjába, nem pedig prózai teljesítménye. És habár közben megnősült, továbbra is a klubokat járta, ahol dekoratív modellekkel (akárcsak a regényhőse) zárta magára a vécéajtót, hogy nem sokkal később, heves szipogások közepette távozzanak onnan. Ellis debütálása után a bulvár egyre inkább „shippelni” kezdte kettejüket, hiszen mindketten fiatalok voltak, kicsapongó életet éltek és ennek a züllött életnek a visszásságát, önnön ürességüket énekelték meg metsző önismerettel, kimondva: még gazdagnak és szépnek lenni is dögunalom. Ellis és McInerney egy csapásra az unatkozó Los Angeles-i fiatalok plakátarcai lettek, akiknek egyetlen elfoglaltsága a drog és az erőszak.
Az összeboronálásra a két szerző nagyon is rájátszott: az 1985-ös MTV Music Awards díjátadón együtt jelentek meg. Tudni kell, hogy az ilyen eseményekre íróember nem igen kap meghívást, már azért sem, mert úgysem menne el. Míg a legtöbb szerző az integritása megőrzése végett (Fitzgerald próbálta magáról levakarni a „Jazz Age” címkét, Jack Kerouac pedig gyűlölte a „beat generáció” cédulát) igyekszik távol tartani magát a kreált mozgalmaktól, addig a „toxikus ikrek” valósággal fürödtek a rájuk húzott perszónában.
Az irodalmi intézményrendszer meglehetősen konzervatív. Az írókat úgy képzeljük el, mint akik introvertáltak, magányosak és rosszul vannak öltözve. Mi nem ilyenek voltunk.” – mondta egy interjúban McInerney
Gátlástalan önpromó
Rövid időn belül már egymásnak adták a kilincset a legnagyobb példányszámban megjelenő lapoknál: a Newsweek „istenien dekadensnek” nevezte őket, a Vanity Fair pedig „fiatalnak és elveszettnek” címkézte az általuk képviselt generációt. De Ellis és McInerney gyakran járt fotózásra a Rolling Stone, az Esquire vagy az Interview divatmagazinokhoz is. A marketingnek, az írói brandnek különösen nagy figyelmet szenteltek. Az éjszakázások során is két cél lebegett a szemük előtt: felhajtani egy jó ügynököt és leszervezni egy címlapfotózást, ahol ízlésesen felöltöztetik, és szépen bepúderezik őket. Ráéreztek, hogy a magazinok címlapjáról sokkal könnyebb eljutni a könyvesboltok polcaira, onnan pedig az olvasók kosarába. A két szerzőnek a kiadókkal való egyezkedése is főleg a zsíros promóciós költségvetés kiharcolására irányult.
Ez persze win-win szituáció volt, hiszen a szerzőnek és a kiadónak egyaránt jó, ha a könyv a Today Show-ban turnézik.
Egyébként a kicsapongó élet is egyfajta „önpromó”, kultuszteremtés volt. Szinte üzletemberként, spekulánsként álltak az íráshoz. Ellis arról szintén beszélt, hogy a reklám és a rámenősség azért is része egy modern író életének, mert úgy érzi, tartozik a kiadónak: ha már ennyi pénzt fektettek belé, vissza kell hoznia azt.
A nyilvános szereplések mellett az alkotók ügynökökkel való tárgyalási stílusa is egyedi volt. Az egyik szerkesztő úgy nyilatkozott, hogy olyan volt velük tárgyalni, mintha fegyvert tartottak volna a fejéhez – a potenciális partnereket „egy most vagy soha” szituációval állították szembe. Ellis például nem engedte megszerkeszteni a munkáját; számára a szerkesztő pusztán az volt, aki kijavítja az elírásokat. Érdekesség, hogy a három legnagyobb nevű Kölyköt – McInerneyt, Ellist és Janowitzot – Amanda „Binky” Urban nagyhatalmú ICM-irodalmi ügynök képviselte.
Ha kölyökfalka, akkor néhány szót Tama Janowitzról is ejteni kell. Hazánkban talán kevésbé ismert; egy pszichiáter és egy irodalomprofesszor gyermekeként látta meg a napvilágot San Franciscóban. A kissé goth-boszorka küllemű Janowitz áttörése 25 éves korában következett be, amikor 1981-ben a Putnam’s Sonsnál megjelent első regénye, az American Dad.
Míg Ellis és McInerney jól láthatóan lubickoltak a habzó sajtóvisszhangban, illetve kényelmesnek érezték a kölyökfalka címkét, addig Janowitz ezt egy kicsit próbálta eltolni magától. A kölyökfalka többi tagjával nem ápolt közelebbi viszonyt – Ellis elmondása szerint talán kétszer ebédeltek együtt. Ennek ellenére persze ő is mindent megtett, hogy eladja a könyveit: többek között szerepelt David Letterman műsorában, és büszkén vállalta, hogy úgy reklámozza műveit, mintha fogkrémet adna el.
(10-ből 9 bölcsész ezt ajánlja?) – a szerk.
Adam Moss, a New York magazin egykori főszerkesztője szerint amellett, hogy a kölyökfalka szerzői értékelhető művel álltak elő, az volt sikerük titka, hogy ebben az időben a kiadók nagyon ki voltak éhezve a feltörekvő fiatal írókra. Az bizonyos, hogy elsőkönyves szerzők az ’50-es évek óta (Norman Mailer, John Updike, Philip Roth) nem kaptak ekkora figyelmet.
Ellis és McInerney debütáló kötete egyaránt megkapta a maga filmadaptációját. Ellis Nullánál is kevesebbje Andrew McCarthy-val és Robert Downey Jr.-ral 1987-ben, McInerney Fények, nagyvárosa (Michael J. Fox főszereplésével) 1988-ban került a mozikba – mindkettő mérsékelt sikerrel.
Az utóbbi években Ellis többször is kijelentette, hogy már nem igazán foglalkoztatja a szépirodalom; ennek jegyében nemrég egy karcos esszékötettel jelentkezett (White, 2019), aminek gerincét a kultúrharcos amerikai állapotok adják. De a kijelentései ellenére mégis van mit várni tőle: 2023. januárjában fog megjelenni új regénye The Shards címmel, ami a szerző egyfajta memoárja lesz. Jay McInerney ideje nagy részét borkritikáknak szenteli, utolsó regénye (Bright, Precious Days) 2016-ban jelent meg. Tama Janowitz fikciós művet legutóbb 2008-ban publikált They Is Us címmel, 2016-ban pedig egy memoárral (Scream: A Memoir of Glamour and Dysfunction) jelentkezett.
