A magyar költészet napja – Sárközi Balázs publicisztikája

Sárközi Balázs 2018. ápr. 11. 0 1

A költészet a legbonyolultabban definiálható terminusok egyike. Nehézkes megmagyarázni, hogy mi az a vers, lehetetlen körvonalazni, hogy melyek azok a hétköznapi nyelvi jelekből font szövetek, amelyek valamilyen oknál fogva a poétika körébe tartoznak, és melyek azok, amik valamilyen attribútumaik miatt már túl esnek a határain.

A költészet valami összefoglaló, valami egyértelműnek tetsző, valami megfoghatatlan, és mégis létező, hatásmechanizmusokat gyakorló és szétfolyó semmi. Üres papírokra nyomtatott fekete tinta. Ledképernyőkön megjelenített 12-es betűméret. Diákok, szerelmesek és imádkozók fejében tárolt, manifesztálódást nem igénylő ideális létező. A költészet axióma, bizonyításra nem szoruló alapvetés, amely kollektív jelenvalósága miatt mindig létező, de legtöbbünk számára sosem megfogható.

És amikor a magyar költészet terminus technicusa villan fel, amely olyan egyértelműnek tűnik, amely állandósult szókapcsolat mindenkiben előhív egy sort, egy rímet, egy nevet, egy élményt, még nehezebb a helyzet. A költészet bonyolult fogalom, a magyar nemkülönben, és mikor a két, forrás, partok és határok nélküli folyó összeér, amikor a számlálhatatlanul sok egyéni jellemzőkből felépülő magyar (nemzet)fogalom, és a nyelvi jelek végtelen számú kombinációjából, variációjából és permutációjából táplálkozó költészet, kollektív tudáshalmaz komplementerré egyesül – akkor megszületik a magyar költészet fogalma. És minden további definíciós kísérlet nélkül ez elég ahhoz, hogy ünnepeljük a magyar költészet napját.

Minden egyes csoportosulás, közösség, társadalom szükségszerű jellemzője a költészet. Nincs olyan írásbeliséggel rendelkező kultúra, amely költészettelen volna. Úgy tűnik, hogy ahol ember van, ott költészet is van. Április 11-én, a muhi csata 777. évfordulóján, az 1848-as áprilisi törvények, Márai Sándor és József Attila születésnapján valami magyar csoportidentitás-képző jelenséget, kultúrajelenséget ünneplünk. Amikor egy vers születik, a nyelvi jelek, a hangok és hangtestnélküli jelentéshordozók lemondanak önállóságukról, hogy szavakká álljanak össze, és ezek a szavak önként megválnak amúgy is konvencionális jelentéstartamuktól, hogy egymással kooperálva szövegtestté, jelentésszövetté képződjenek,[1] létrehozzanak valami nem megtestesülő jelentést, költészetté legyenek. Április 11-én, a magyar költészet napján a magyar költészet darabjai, a nyelvi jelek önfeláldozásából megszületett műalkotások valami hasonló mechanizmusnak engedelmeskedve egy olyan fogalmat szimbolizálnak, amely nem csak(?) művészetet, nem csak(?) nyelvet, nem csak(?) történelmet jelképez, hanem csoportidentitást, összetartozást, társadalmi egyűvé tartozást jelent, hiszen az állandósult szókapcsolat – magyar költészet – két olyan határtalanul bonyolult, leírhatatlan és csak az implicit kollektív tudatban meglévő emberi jelenséget, a nemzetet és az irodalmat mossa össze, amely külön-külön is emberi szükségszerűség, együtt pedig egy közösség attribútumainak a legdifferenciáltabban, így a legsokszínűbben bemutatott összességét képes transzponálni az érthetetlen és mindennapi élettől távol lévőből, a tavaszi hétköznapok egyszerűségébe. A jelentések sokszínűsége és a kollektív tudat összetettsége, mint egy tavaszi zivatar, összemossa szívünket, és elbájolja elménket.

Forrás: magyar-irodalom.elte.hu

A kultúra – hasonlóan sokrétű, axióma jellegű és definiálhatatlan valami – egész évben kultúra, és a magyar költészet is egész évben költészet. Sokszor érezzük, hogy a magyar költészet a „semmi ágán ül”, és azt is, hogy a közösségünkben „minden egész eltörött”, hogy ma mindenféle alapvető és gyakorlatias problémák miatt egyszerűen snassz a költészettel foglalkozni, hiszen azt nem lehet megenni, meg a lázat sem viszi le, még ha az csak harminchat fokos láz is, és emiatt az egész költészet olyan távolinak és értelmetlennek tetszik. Elfelejtjük, hogy a költészet nem önmagáért való – még akkor sem, ha l’art pour l’art – elfejeltjük, hogy nincs közösség közös poétika nélkül, és azt is, hogy a Zsoltárok könyve meg az Énekek éneke is költészet, és a nemzeti ünnepek és focimeccsek elején felhangzó Himnuszunk is egy vers, megfeledkezünk arról, hogy a költészet az egyik olyan kapocs, amely összetartja azt a szétfolyó semmit, és azt is, hogy a költészet a nyelvből születik, a magyar költészet a magyar anyanyelvből, a magyar anyanyelv pedig a magyar gondolatokból.

A korszerű szociolingvisztikai, társas nyelvészeti felfogások szerint a nyelvet nem kell ápolni, nem kell nyesegetni, mert a nyelv egy olyan társadalmi jelenség, amely folyamatos változásban létezve funkcionál, nem hanyatlik és nem fejlődik, nem javítgatni, hanem használni kell. Használjuk a költészetet is, ismerjük meg vele és általa a magyar nyelvet, ilyeténképpen a magyar gondolatokat, éljük meg benne az emberi érzéseket, értsük meg, hogy a világ leírható a fénysebesség és a tömeg korrelációs függvényeként, vagy euklideszi és nem euklideszi geometriával, inercia rendszerekben és kvantumokban gondolkodva, de leírható úgy is, „akár egy halom hasított fa”, amelyben „szorítja, nyomja összefogja egyik dolog a másikát, s így mindegyik determinált.”

Sajnos nehéz elképzelni, – talán az oktatásunk hibája, talán a jelenkorunk költészetének sajátossága, esetleg a dekadencia jele – hogy a költészet, a magyar költészet, mondjuk az iskola színterén és a „vájtfülűek” szűk(?) rétegén kívül valami fontos jelenség volna. Talán elég lenne ahhoz, hogy az egy közös nyelvből kisarjadó költészet ne csak a nyelvhasználók egy része számára legyen életminőségjavító létező, talán elég lenne, ha valahogy visszavezetnénk mindenkit a befogadók körébe, ha a „semmi ágán ülő” magyar irodalom több befogadóra találhatna. Mert ha „köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok”, az nem a magyar költészetnek tesz jót, hanem a befogadónak, hiszen „… nem a tettek rendítik meg az embert,

hanem a tettekről szóló szavak.”[2] nem a magyar poétikát fogja javítani az értelmezés, hanem az értelmező, olvasó életminőségét, a versszövet vezeti el az embert – mint Hermész a lelkeket – „A nyelvben megragadható világ kalandjához” [3], legvégül pedig a jelentéskomplexum az, amely felvilágosítja befogadóját, hogy: „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.”

Április 11-e, a költészet napja nem a magyar költészet számára, hanem a magyar befogadó számára elengedhetetlen ünnep. Ünnep a „semmi ágán ülő” költészetet körbezáró befogadóknak, és lehetőség arra, hogy a magyar költészet „hangtalan vacogását” mindenki számára nyilvánvalóvá tegye. Persze, „Ha a költészet teljesen magyarázható volna, nem volna rá szükség.”[4]de fogadjuk el, hogy a műalkotás a világegészet, a valóság különös elemeinek egyetemes lényegét képviseli, így pedig lehetőség van arra, hogy felsegítsünk mindenkit, aki a világegész része, az élménycsúszdára, a befogadó mágikus pozíciójába. Legyünk boldogok József Attila születésnapján, hogy a közösségünk összetartozásából kialakult nyelv, és a nyelv külön kis identitásokkal bíró individuumainak összekapcsolódása eredményeként jelenlévő költészet létezik, és használjuk fel e megfoghatatlan emberi jelenséget arra, hogy jelentéseket képezzünk a világról, a világ jellemzőiről, és önmagunkról. Legyünk büszkék költészetünkre, mert minden magyar megjelenik műalkotásainkban, a széthúzástól, a különbözőségtől, a sokszínűségtől kezdve egészen az egyetemes emberi érzésekig.

Ünnepeljük a magyar költészet napját, ne nyesegessük az önmagában létező emberi szükségszerűséget, de ne elégedjünk meg azzal se, hogy van egy réteg, amely tudja, hogy nem érdemes irodalom nélkül élni – hátha aztán tényleg „Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké,s megint külön a kutyaólak csöndje.”

Kiemelt kép Lutor Katalin fotója

[1] vö. Fűzfa Balázs, Előszó. In: A 12 legszebb magyar vers. Savaria University Press, Szombathely, 2015.

[2] Idézi Koselleck, Reinhardt: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Atlantisz, Bp., 1979/2003. 121. p. (Fordította: Hidas Zoltán, Szabó Márton)

[3] Fűzfa Balázs

[4]Somlyó György, „Tó fölött, ég alatt”.

Forrás: http://www.dia.pool.pim.hu/html/muvek/SOMLYO/somlyo00839/somlyo00840_o/somlyo00840_o.html

Tags: április 11, irodalom, költészet, Költészet napja Categories: IRODALOM
Related Posts