Nádas Péter Rémtörténetek című regénye meglepetés, nem is lehetne más. Az 1970-es években megfogant ötletcsíra majd’ öt évtizeden át gyarapodott, növekedett, hogy idén, 2022-ben a váratlant minden ízében kimerítve megszülessen, és ezzel – feltehetőleg – kronológiai értelemben újra lezárjon egy mindeddig lezártnak vélt szépírói életművet.
Szerző: Pozsgai Roland
Nevenincs fiktív faluban találja magát az olvasó, valahol Nagymaros, Dunabogdány és Visegrád hegyeinek ölelésében, a Szentendrei-sziget legészakibb csücskén, a Duna két ága között, de mégsem – a régebben maga Nádas Péter lakta – Kisorosziban; az 1960-as évtized végének egy nyarán, júliusban. Ismeretlen, dolgozó emberek a nyitányban. Hogy térben és időben kik ők, és hogy ezen két kontinuumon – mint felületen – keresztül hogyan lépnek kölcsönösen reakcióba egymással, a regény csak folytonosságában árulja el, részleteiben írja le vagy körül.
Merthogy a szöveg folyik, áramlását az elbeszélés jellege teszi lehetővé. Személytelen, mindentudó falubéli elbeszélő meséli el a történetet: olykor – többes szám első személyben – kívülről szemlél, ha kell, a falu nyelvéről fordít, mintha folyamatosan más és más szereplő testiségében, az ő szócsövén keresztül hallanánk azok mondatait és gondolatait. Sokszor mégsem ő, hanem jobbára egy kánonszerű tömeg, a „falu szája” beszéli el a közösség gondolatait, jeleníti meg az azon kívül eső karakterek faluval való kapcsolatát.
A Rémtörténetek csontig hatoló mélységeiben tárja fel a „fiatalon megesett”, azóta vénasszonnyá lett, az élettől megkeseredett Várnagy Teréz és állandó napszámosa, a falu epilepsziás bolondja, Róza kölcsönösen vitális kapcsolatát; a nehézkesen beszélő, törpenövésű Törpike egyetlen fia, Imre és a pesti gyógypedagógia-hallgató Mírák Piroska megannyi ellentmondásba ütköző vonzalmát; Fabiusné és járványos gyermekbénulásban szenvedő zseni fia, Misike tragédiáját; úgy mint a református lelkész Tölösy és a katolikus pap Jónás atya a faluban betöltött kívülálló, szemlélő szerepét.
Bár a történetnek minden bizonnyal vannak kitüntetett húzókarakterei, a „főszereplők” mégsem ők, hanem a megannyi – már említett és meg nem említett – szereplő kibogozhatatlan rendszerhálót alkotó kapcsolatainak egysége, jellege, története és működése. Velősen: a regény a falu szelleméről mesél, miközben az emberi működés és az azt átitató gonoszság mibenlétét boncolja.
Talán éppen ez magyarázza: a mű nem (csupán) klasszikus parasztregény. Rémtörténetek: a cím műfajjelelőként is funkcionál. A többes szám nem árul zsákbamacskát, előrevetíti a többféleség, a különbözőség struktúráját. Az elbeszélés nyelvezete az éppen fókuszpontban lévő karakter jelleme, származása, a faluközösségben betöltött szerepe függvényében változik. A szöveg olykor elveszik a képi, illetve gondolati részletekben, máskor sietősen zúdítja egymásba azokat. Teréz esetében az obszcenitás, a káromkodás tündöklően széles spektrumával él, szórakoztat, árnyalataiban festi le a szavakkal nem leírható érzelmeket; Piroska és Misike passzusaiban nehézkessé és rétegzetté válik, megkövetelve a befogadótól a „szoros olvasást”; és megint merőben más, mikor a katolikus pap, Jónás atya gondolatait taglalja.
Ezek a szövegbeli változások bár határpontok, nem szakítják meg a tördeletlenül hömpölygő történetet, ellenkezőleg: világszerű nagy egységbe foglalják azt. A regény zsenialitását mutatja, hogy ugyanolyan leleményesen jár el a vidék, a gazdálkodás, a méhészet, a főzés, a pék- és kovácsmesterség témája esetében, mint a gnoszticizmus, a nyelvészet, a történelem, a politika, a pszichológia, a biológia, a csillagászat, a fizika, a művészetelmélet, valamint a filozófia tárgyalásában.
Habár a cselekmény gerince folytonosságában mintegy tucatnap alatt lezajlik, a történet csak bő fél évvel később, tél közepén zárul le. A szöveg a néhány nap alatt – a szereplők visszaemlékezéseiben – dinamikusan ugrál oda és vissza az időben: különböző jelentős történelmi események, rendszerek és személyek hátát taposva egy emberöltőt, sőt a teljes 20. század szellemét és annak előzményeit hordozza magában. Valósággal játszik az idővel; minden ízében anakronisztikus. A szereplőket gyökereikben, a múltjukban ismerjük meg, és a cselekmény aktív konfliktusa sokszor a múltból, a régmúltból él.
Az elbeszélés néhol statikus. Teréz és napszámosa, Róza közel száz oldalon keresztül kapálnak és araszolnak a véges, mégis végeláthatatlan hosszúnak tűnő, nyár égette „szőlőbuckában”, máskor egy New York-i álomkép merevedik ki naphosszúságig. Ugyanakkor van, hogy napok peregnek le pislantásnyi idő alatt. Dialógusokból monológok, monológokból gondolatok, gondolatokból kántálás lesz és vissza. A cselekmény a szöveg utolsó harmadára nagy iramban felgyorsul, még összetettebbé válik a szimultán megírt párhuzamos nagyjelenetek által.
A Rémtörténetek cím magában hordozza és egy nagy egészbe foglalja a falu állandó és csak időleges lakóinak történeteit, azok sokaságát, sokféleségét. Ezeket a történeteket rendre gótikus toposzok kísérik. Holt emberek kísértő szellemei nyomják be a kaput, állnak s várnak a tornácon, pimasz-mód zabálják fel a még meleg paszulylevest, néznek vissza a tükörből. A gótikus tér maga a Nevenincs falu, mely sorozatos borzalmaival, áldásnak álcázott ördögűzésével, zárt, kegyetlen és kirekesztő közösségével a regény végére már-már – Michel Foucault fogalmával élve – heterotópiának hat: egy olyan különleges, valós térnek, mely annak ellenére áll kapcsolatban minden más térrel, hogy azoktól elzárt.
E tér évente kétszer – ritkábban egyszer – az áradások miatt fizikai valójában is leválik a külvilágról. Heterotópia, ahol a közösség kirekesztettjei megfosztatnak emberi vonásaiktól: szellemi és testi visszamaradottságuk rendre démonizált. A természetfeletti gótikus összemosódik, eggyé lesz a kegyetlen valóságossal: a mindent átitató emberi gonoszság – mint a legelemibb emberi jegy – a szereplők életében és halálában, a gyilkosságban és az öngyilkosságban egyaránt plasztikusan kicsúcsosodik.
En résumé, Nádas Péter Rémtörténetekje az emberről, a gonoszról és a kettő számtalan kapcsolódási pontjáról szóló komplex, roppant aktuális, emberileg ijesztően behelyettesíthető regény. Közhelyekkel dolgozik, megannyi jelölt és jelöletlen intertextussal, de kiforgatva azokat saját medrükből. A szöveg áradása – annak nyitott befejezése okán – közel sem ér véget az utolsó betűvel: megnyitja az értelmezés végtelen változatainak sorát. Átfolyik férfin és nőn, idősön és fiatalon; a lényeg az ember.
