A KV Társulat Ne bánts! összművészeti projektjének képzőművészeti eseményei után december 1-jén került megrendezésre az az irodalmi est, mely során három kortárs hazai írónő művei, illetve azok részletei hangoztak el a Moha Café Godot Galériájában. Kalapos Éva Veronika novelláját, Karafiáth Orsolya regényrészletét és Kiss Judit Ágnes új, hamarosan megjelenő regényének szemelvényeit a társulat színészei olvasták fel.
A szövegek középpontjában a zárt ajtók mögötti bántalmazás áldozatai álltak. A felolvasások előrehaladtával szépen, fokozatosan a beszélgetés is – melyet Veiszer Alinda moderált – egyre több irányba ágazott szét.
Az első szöveg felolvasása után „pasztell-határokról” esett szó: vajon hol húzható meg a válaszvonal egy agresszív ember és egy bántalmazó között? Kalapos Éva Veronika novellája a történéseket egy jómódú család kislányának szemszögéből mutatja be. A lelki bántalmazást az „agresszív apa” képében látjuk, akinek minden gesztusa, elnyomó cselekedete és parancsoló szava a félelemérzetet erősíti bennünk anélkül, hogy egyértelműen meg tudnánk nevezni, mi történik. Ugyanis a novellában olvasottak fizikai bántalmazás nélkül láttatják azt a lelki terrort, ami a történetbeli családban mindennapos, ami egy nárcisztikus személlyel való együttéléssel együtt jár.
Mindezeket összevetve, a szerzők szinte már a beszélgetés legelején levonták saját következtetésüket, miszerint a bántalmazás határa ott van, ahol a bántalmazó feljogosultnak érzi magát az elnyomó magatartásra, amit esetünkben a családapa képvisel; úgymond uralkodik a másik felett.
A diskurzus folyamán felmerültek a férfi-nő és a szegény-gazdag ellentétek. A nőkkel szembeni sztereotípia az autóvezetés kérdésével került terítékre Kalapos novellájában: „Hol járt az eszed?” – hangzik el az apa szájából, mikor kisebb fajta kárt okozott az anya közös autójukban. A „piszkálás” nem maradt el, a hajborzolással pedig csak még erőteljesebben megmutatta a hatalmát felette. A továbbiakban szó volt arról, hogy egyfajta előítéletként jelenik meg a köztudatban az is, hogy a bántalmazás csak a szegényebb életkörülmények közt élőkkel fordul elő, mondván, a jól szituáltaknak – mivel mindenük megvan – nem lehet gondjuk.
Az írónő a beszélgetés során elárulta, hogy a megalkotott szituáció egy olyan eseményen alapul, melynek ő is tanúja volt, a szereplők pedig valós személyek. Ő a novellai tanár szerepét töltötte be, vagyis az anya egyik barátnőjéét, aki szintén megtapasztalta a látogatás során a férfi leuraló viselkedését, mikoris megosztotta az ellenvéleményét egy témáról.
Kalapos tanúszerű pozíciója kapcsán szóba került az oktatási rendszer kérdése is. A beszélgető felek szerint problémás pszichológushoz küldeni azoknak az embereknek a gyerekét, akik neve presztízst jelent, hiszen egy ilyen jellegű intézkedéshez a szülők beleegyezése szükséges, nem beszélve arról a sok megkérdőjelezésről, amelyek során a tanár és maga az orvos is próbálja kideríteni, biztosan bántalmazásról van-e szó. Az írónő és partnerei véleményüket több személyes tapasztalattal egészítették ki.
Ezt követően Karafiáth Orsolya regényrészletére került sor. Az elhangzó szövegben egy bántalmazó párkapcsolat mezsgyéit, a nővel szembeni megaláztatást figyelhettük meg, melyben már a fizikai bántalmazás is megjelent. Kezdve azzal, hogy ki tart el kit, át azon, hogy a nőn milyen ruha áll jól, hogy a nőnek a konyhában van a helye, hogy támogatás helyett a férfi a nő munkáját lebecsüli, őt magát pedig lenézi és butusnak szólítja, minden fokozottan szerepet kapott.
Vázlatos képet kaphattunk arról, hogy egy kapcsolatba, ahol már eltűnt a másik iránti tisztelet, mégis miért kényszerítik magukat bele, illetve vissza a nők. Mivel Karafiáth Orsolya olyan családból származik, ahol az abúzus számtalan fajtáját elfogadhatónak tartják, és már megélt több bántalmazó kapcsolatot is, be tudott erről számolni. Két lehetséges választ vetett fel: egyrészt, hogy ezek a nők a sok megaláztatás után már szakmailag és nőileg is annyira értéktelennek érzik magukat, hogy nem gondolják, kellenének másnak, ha kilépnének a kapcsolatból. Ha jelenlegi párjuk nem fogadja el őket úgy, ahogy vannak, akkor miért szeretné őket más? Vagyis jelen van bennük egy iszonyatos szeretetéhség – mert ha valamit jól csinálnak, akkor azért „jutalom” jár. Szinte függnek ettől a ritka „szeretettől”, érzelmileg megéri nekik. Mindez pedig odáig fajul, hogy a nők úgy érzik, megéri áldozatot hozni, mindezt elviselni, és majd megpróbálnak az aktuális kapcsolatban fejlődni. Közben viszont gondosan ügyelnek a külvilág felé mutatott képre, ami szerint szó sincs bántalmazásról. Ez Karafiáth állítása szerint talán azzal magyarázható, hogy az érintettek félnek attól, ha esetleg kitudódik az igazság, más is feljogosítva érezheti magát az ilyen jellegű viselkedésre velük szemben.
Másrészt – habár ez már csak egy tudatosabb nőnél vetődhet fel lehetőségként – ott vannak a kompromisszumok. Karafiáth Orsolya személyes élményét hozta fel példának: szüksége volt egy biztonságot adó közegre, így elfogadta, hogy párja olyan, amilyen. Mivel egy kézzelfogható jövőképet akart tőle, tudatosan bevállalta a kapcsolat minden velejáróját.
A harmadik felolvasásra is sor került: Kiss Judit Ágnes megjelenés előtt álló regényéből hozott néhány részletet. Az ő története egy régi iskolatársával való sorsfordító találkozásról és egy olyan házasságról szól, melyből a feleségnek menekülnie kellett.
Ez a történet már egy összetettebb, hierarchikus rendszert – a fundamentalista keresztény rendszert – dolgozza fel mint az intézményesült bántalmazás egy formáját.
A nő a fa, a férfi a folyondár, ami körbeveszi.”
Ahogy az eddigi szövegek, ez a regény is mögöttes tartalommal bír, ugyanis Kiss Judit Ágnes átélte mindezt. Húsz éven keresztül töltötte be azt a feleségszerepet, mely teljes mértékben takarítónővé redukálja a nő személyiségét. Vette a bátorságot, hogy saját élettörténetéből merítsen ihletet a regény megírásához.
A szerzők innen tértek rá következő témájukra: megengedhetünk-e magunknak egy pofont szülőként, és ez mitől függ? Azzal szemben, hogy véleményük szerint a mai fiatalok sokkal tudatosabbak már ebben a témában, és jobban kiéleződnek erre, állították, hogy ez egy társadalmi kérdés. Mert ha olyan közegben nő fel valaki, ahol a gyerekeket fizikailag bántalmazzák, fel sem merül benne, hogy ne tegye. Akkor lesz ilyenkor valaki jó szülő, ha csak abban az esetben üti meg a fiát vagy a lányát, mikor az valóban „jogos”.
Ezért is válhatott Kiss Judit Ágnes karaktere bántalmazóvá: hiszen egy olyan típusú vallásos közegben nőtt fel, ahol ez a viselkedés a természetes. Egy olyan intézmény árnyékában nevelkedett, ahol a férfiakat és a nőket arra tanítják, hogy az egyikük a fa, másikuk a folyondár, ahol „a nőnek a feje a férfi, a férfinek a feje Krisztus”. Aki pedig nem ért egyet a keresztény értékekkel és Istennel, az rossz ember.
A résztvevők a beszélgetés során saját tapasztalataikat megosztva felhívták a figyelmünket arra, mit tehetünk idegenként, ha bántalmazást tapasztalunk. Részletezték, hogy többféleképpen lehet viselkedni: jobban odafigyelni az alanyra, rákérdezni a véleményére, erőltetni, hogy ne a partnere beszéljen helyette; vagy „kibeszélni” őt a háta mögött, azaz megkérdezni egy harmadik felet, hogy helyesen mértük-e fel a helyzetet; esetleg inkább hallgatni, mert otthon talán még nagyobb baj lesz, ha kettesben maradnak.
A diskurzus arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen „univerzális” megoldás van ilyen esetekben: ha négyszemközt beszélgetünk az áldozattal. Talán ez tudat alatt dolgozni kezd benne, és felnyitja a szemét. Persze fennáll annak a veszélye, hogy sosem látjuk többé, mert inkább a párját választja ahelyett, hogy kilépne a kapcsolatból.
A beszélgetés utolsó állomásaként egy olyan kérdésről beszélgettek a résztvevők, melyben ellentmondást nem tűrő és egységes véleményt vallanak: felmerült-e valaha valamelyikükben, hogy kezet emeljenek gyermekükre? Mondani sem kell, hogy a válasz nemleges volt.
