A Walking Dead a popkultúra egyik legnagyobb fenoménjává vált röpke évek alatt, miután Frank Darabont az AMC megrendelésére elkészítette a TV-adaptációt. Kissé persze ironikus, hogy míg minden egyes képregény hátulján ott díszeleg a „Naponta hány olyan óra van, amit nem a tévé előtt töltünk?” sor, addig a televíziós interpretáció a népszerűbb, a képregény műfaj egy sokkal szűkebb réteg szórakozási tevékenysége. Most mégis a képregényről fontos beszélni, hiszen mindenféle várakozás és bejelentés nélkül, 15 év után véget ért a széria az e havi 193. számmal.
Van valami különösen vonzó ebben a korban a zombi-történetek iránt. Számtalan szerző, Max Brookstól (World War Z) Simon Peggig (Haláli hullák hajnala) élt a zombi toposszal, illetve próbált reflektálni rá és megfejteni azt. A zombi egy szimbólum (egy nagyon modern szimbólum), így jelentése is többrétű, olykor egészen konkrét, máskor egészen absztrakt. Kezdetei összefonódnak a filmes műfajjal, azonban az életre hívott halottak már az irodalomban is megjelentek, például Mary Shelley klasszikus művében, a Frankensteinben (1823). Az első igazi zombi a vásznon az 1932-ben készült White Zombie című filmben debütált, azonban a teoretikusok nem ehhez kötik a zombi-láz valódi kezdetét, hanem 1968-hoz, amikor George A. Romero bemutatta az Élőhalottak éjszakája című klasszikusát.
A romerói zombi egy olyan lény, amelynek kielégíthetetlen éhsége és fogyasztási vágya az ember ellen irányul (egyes későbbi interpretációban az agyakra éheznek). Emellett ráadásul ez a lény nem csak antropomorf, hanem a halott ember reinkarnációja, minden tudatosság és gát nélkül. Talán nem túl meglepő, hogy ez a zombi a fogyasztói társadalmat hivatott reprezentálni, azt az eszeveszett hömpölygő embertömeget, ami például plázákat rohamoz meg Black Friday-kor (vö. World War Z zombik). Az agyevés mögött sejlik fel a szándék, hogy a zombi foga az ember tudatosságára fáj, és igazából ugyanolyan lényt akar faragni belőle, mint amilyen önmaga. Ennek direktebb megjelenése, amikor a zombik kifejezetten vírusok által keletkeznek, és vírus módjára fertőzik harapással az embereket, akár a 28 nappal később-sorozatban vagy a Legenda vagyok című klasszikusban. A valóságban ez a tömeg ereje, azé a közegé, amit manipulálni könnyű, és amely főként az ösztönök kiélésére szolgál.
Persze, a zombik még ennél is szorosabban összefüggnek a kurrens társadalmi jelenségekkel. A zombi azért is egy modern szimbólum, mert az emberiség jelenkori félelmeit testesíti meg, és a jelenkori körülményekből származó tudattalan leképeződésnek tekinthető. A zombikban ott rejlik a félelem a biológiai manipulációtól (A kaptár), a felismeréstől, hogy a civilizációnk kezd céltalanná válni (The Walking Dead-monológ), illetve magától a haláltól, amely félelem minden korszakban megtalálja a saját csatornáját. Sőt a Trónok harca élőhalottjai még a globális klímaváltozásnak is megfeleltethetőek. A The Walking Dead 2003-tól havonta teljesen tudatosan indult útnak, hogy forrásai nyomán egy teljesen új piacra, a képregények világába is elhozza a félelmet és rettegést, valamint, hogy tovább árnyalja a képet, amit a nagy elődök felvetettek.
Robert Kirkman, a képregény írója nem hagyott ki alkalmat, hogy figyelmeztesse az embereket kulturális forrásaira, és hogy terjessze a műfaj klasszikusait. Azonban miközben sorai szerénységről és odaadásról tanúskodtak, saját kis műhelyében Charlie Adlarddal – barátjával, valamint a The Walking Dead rajzolójával – együtt megalkottak valami egészen újat és pezsdítőt. Képregényükben egyetlen oldal játszódik a zombi apokalipszis előtt, ezzel is jelezve, hogy ez egy tabula rasa, itt most meg kell ismétlődjön a teremtés. Ezenfelül újszerű módon az apokalipszis kitörését egy pillanatra sem láthatjuk, ugyanis a történet napokkal azután kezdődik, amikor egy álmos kisváros rendőre, Rick Grimes, balesetéből egy kórházban ébredve azt tapasztalja, hogy a világot ellepték az élőhalottak.
A történet innentől fogva Rick utazásai mentén halad, és azt követhetjük nyomon, ahogyan újraformálják azokat a csoportosulásokat, amiket az emberi természet diktál. Maréknyi emberből tábornyi túlélő lesz, majd egy egész utazó csapat, míg ebből egy kisvárosnyi közösség, majd több településnyi társadalom, végül pedig egy egész civilizáció. Mindeközben persze a karakterek is nőnek, fejlődnek és a szélsőséges helyzetek által minden máz lekopik, minden manír megszűnik, míg végül meglepő módon csak az őszinteség marad. Üdítő látni, hogy a történet nem azt a kitaposott ösvényt választja, amelyen az ember a civilizációtól megfosztva egy állatias lénnyé változik, és amelyben csak az ösztönök maradnak. Ugyanakkor képes a rousseau-i naivizmustól is távol maradni és még azt sem mondja, hogy a társadalom ront meg minket. Kirkman páratlanul és pártatlanul helyezkedik be középre, a komplex árnyalatok birodalmába és azt üzeni, hogy az ember természetes állapota az őszinteség, amelyből már a civilizációk előtt is fogant erkölcs, valamint, hogy a civilizációba szerveződés ennek megfelelően elkerülhetetlen, és lehet jól csinálni.
Ha volt egy tanulsága a Csernobil című sorozatnak, az az, hogy hazugságokon nem alapulhat társadalom, sőt, semmilyen rendszer sem. A The Walking Dead valójában ugyanezt szeretné bemutatni, csak egy sokkal nagyobb vargabetű által. A túlélők sorra olyan csoportosulásokkal találkoznak, amik mindig nagyobbak, mint ők aktuálisan, azonban valamilyen belső korruptság, alapvető hazug rend az, ami uralja őket. Ez önmagában persze egyszerű struktúrának hangzik, azonban annál mélyen gyökerezőbb dinamikára apellál. Ez ugyanis maga a normatív személyiségfejlődés. Az ember felnövése során mindig mintákat kap a következő korból, ami mellé kihívások járnak. Ezeket Erickson, a nagyszerű pszichológus, normatív kríziseknek nevezte, amikkel minden egészséges fejlődő személyiség szembe kell nézzen, és amennyiben sikerrel átvészeli azokat, akkor kerül át a következő fejlődési szintre. Rick és az emberek, akik körül veszik, lépten-nyomon ilyen krízisekkel szembesülnek, hol a Kormányzó, hol Negan, hol Alpha, hol Pamela elnök képében, akikhez képest megképződhet egy pozitív identitás és egy harmonikus őszinte közösség.
Mindeközben Rick hőssé és vezetővé nemesül, az emberiség lelkiismereteként egy újkori próféta módjára tereli nyáját. Elképesztő, ahogyan Kirkman elidőz ezeken az állomásokon és bemutatja, hogy hogyan keletkeznek az emberi legendák, a mítoszok és a szentek képei. Rick tulajdonképpen egy mózesi figura, aki önmagában nem egy csodalény, nem egy ihletett messiás, csupán egy ember, akit őszintén érdekelnek a többiek és ez az egész világ. Egy olyan ember, aki őszintén hisz az elveiben, és aki nem fél kommunikálni azt az intuitív igazságérzetet, ami hatja őt és feltételezése szerint hajt mindnyájunkat. Sokak szerint a szent iratok és a vallási tételek is ezekből a belső morális intuíciókból adódnak, amiket egyesek Istennek, mások evolúciós szelekciónak neveznek. A The Walking Dead ezt nem kommentálja, csupán a folyamatot reprodukálja egy apokalipszis utána világban, és reményt szolgáltat egy olyan korszellemben, ahol az átütő kényelem és fogyasztás feltétlen nihilizmust szül.
Nehéz a búcsú, amikor egy több, mint tíz éves mű záródik le az ember szemei láttára, főleg, ha ez a mű annyira korszakalkotó, mint a The Walking Dead. A végszó után nehéz lesz újra friss zombi-eposzt írni, de talán nem is szükséges, hiszen egy ideig még futnak a sorozatok, addigra pedig talán megérik a kultúra a továbblépésre. Mindenesetre Kirkman nem tette könnyűvé a búcsút, ugyanis teljesen meglepetésszerűen a semmiből vágta el a történetet. A kiadvány végi levelében az olvasókhoz azt írta, hogy ez azért volt szükséges, mert ő maga is utálja, ha valamiről tudja, hogy közeleg a vége. Ha már előre be van jelentve, hogy melyik rész az utolsó, hogy hányadik percnél jön a stáblista, hogy melyik reklámblokk az utolsó. Ő úgy akarta lezárni a történetét, ahogyan a valós dolgok is véget érnek. Hirtelen, készületlenül, fájdalommal.
A képregényeket itthon is forgalmazzák, a kiadás jelenleg a 21. nagy-kötetnél jár (126. rész).
Kiemelt kép: hu.ign.com
