Kortárs portré – Vajna Ádámmal beszélgettünk

Vincze Bence 2019. Júl. 5. 0 0

Vajna Ádám neve az utóbbi egy évben tört be igazán a kortárs magyar irodalomról folyó beszélgetésekbe. Tavaly októberben megjelent Oda című verseskötete nagy sikernek örvendett és örvend máig is, mind a fiatal, mind az idősebb irodalomkedvelők körében, tavasszal pedig a Makói medáliák díjat is elnyerte. Nagyinterjúnkból megismerhetitek a fiatal költőt, akivel az indulásáról, az Odáról, és a kortárs irodalom helyzetéről is beszélgettünk.

Hogyan került az életedbe a költészet és az irodalom?  

Az első verseimet, novelláimat még a nagymamámnak diktáltam le olyan 5-6 évesen, de úgy igazán először 2010 karácsonyán kezdtem el írni. Akkor voltam 16 éves, de sokáig csak egy Word doksiba dobáltam a verseimet egymás után, havonta egyet körülbelül. Aztán akkor lett komolyabb minden, amikor Hévízen a gimiben minket, emelt magyarosokat kizavartak egy Hévíz lapszámbemutatóra. Akkor még Szálinger Balázs volt a lap főszerkesztője, és azt mondta a bemutató végén, hogy akik írnak verset, azok küldjenek nyugodtan. Utána küldtem nekik néhányat, és nagyon okosan, a szövegeket nem minősítve azt írta vissza, hogy több humort tegyek bele. Azt tanácsolta, hogy próbáljak meg átírni Petőfi verseket, régi klasszikus dolgokat, kísérletezzek. Elkezdtünk levelezni egymással, küldtem neki a próbálkozásokat, tanított engem verset írni olyan másfél évig, aztán egyszer azt mondta, hogy „oké Ádám, az van, hogy lassan azért már közlés közelben vagy, és lesz egy Rolling Stones-os lapszám, de még nincs benne vers a zenekarról, írj egyet!” Ez egyébként elég nehéz volt, mert nem voltam igazán rajongó (azóta viszont picit az vagyok, többek között emiatt is). Végül megírtam a Rolling Stones verset, és addig püföltük, amíg lett egy olyan változat, amit aztán leközölhettünk. Ez volt az első kezdet. Mondhatni egy Rolling Stones verssel indultam.

Aztán a Rolling Stones verstől addig jutottál, hogy most már szerkesztőként dolgozol a folyóiratnál. Ez mindig is ilyen szoros kapcsolat volt?

Igen, én alapvetően nagyon visszahúzódó, félénk típus voltam, és nem mertem eljárni irodalmi dolgokra, vagy ahol a saját korosztályom lett volna. Az egyetlen kivétel a Hévíz lapszámbemutatók voltak, szóval mondhatni Hévíz-bébi lettem – és ez így ki is lett mondva. Ezek a bemutatók jelentették nekem a kaput a kortárs magyar irodalomba. Egyrészt földrajzilag is kötődtem, kötődök a városhoz, ott nőttem fel mellette, oda jártam gimibe, meg irodalmilag is ez volt nekem a kiindulópont. Ezáltal adta magát, hogy amikor a Balázs úgy döntött, hogy ő inkább verseket akar írni és nem szerkeszteni, én kerültem, ha nem is az ő helyére, de a Hévíz szorosabb kötelékébe.

Emelt magyarosként azért gondolom már az első publikálásod előtt, a Hévíz kötelék előtt is közel állt hozzád az irodalom, nem?

Igen, mindig szerettem az irodalmat. Nálunk úgy nézett ki a gimi, hogy második után kellett választani faktot, és én akkor még nagyon politológus akartam lenni, úgyhogy nem magyar-töri faktra indultam, hanem töri-földrajzra. Viszont a föci fakt végül nem indult, mert nem voltunk meg elegen, és akkor átjelentkeztem magyar-törire. Szóval ez abszolút a véletlenen múlt, mert ha akkor elindul a föcifakt, nem megyek emelt magyarra, nem vagyok ott a Hévíz lapszámbemutatón, és feltehetően nem ülnék itt. De persze csomó ilyen kis véletlenen múlik az ember élete.

A véletlenek összehozták, de volt olyan író/költő, aki már magyarfaktosként, vagy előtte úgy megfogott és megihletett, hogy azt érezted, neked is kellene foglalkoznod írással?

Azt hiszem, mindig is Ady volt a nagybetűs költő nekem, de ez elsősorban inkább Ady személyének szólt, és nem a verseinek. Nem ismertem annyira a költészetét, nem volt annyira még előttem egészében, hanem őt láttam egy olyan figurának, aki menő és jó dolgokat ír és csinál, egy fiatal srácot ez könnyen meg tud fogni.

És ma, jelentősen kiforrottabb irodalmi látószöggel ki az, akire mondhatni példaképként tekintesz? Aki meghatározza azt, hogy milyen irányba haladsz? Mert Ady-s jegyeket nem igazán véltem felfedezni a verseidben. 

Ilyen tekintetben elég sok van, a nagy klasszikusok közül mindig az Ady-Babits-Kosztolányi hármas volt a kedvencem, de, ha hármójuk közül kellene választanom, akkor valószínűleg Babitsot mondanám most már, valahogy az ő költészete közelebb áll hozzám.

Fotó: Balsay Dorina

A verseidben, főként most így az Odában figyeltem meg egy nagyon erős, precíz felépítését a verseknek; akkor ebben szabad vélnem felfedezni a trió hatását a kötöttebb rendszer, forma felé?

Biztosan van szerepük abban, hogy ilyen kötöttebb formák is vannak a kötetben, hiszen az ő hármasuk volt nekem a magyar költészet, és ők alapvetően formában írta. Amihez emiatt picit kötöm is az Odát, az Babits első kötete, a Levelek Írisz koszorújából, ami – bár talán nem így szokták tanítani az iskolában – lényegében egy nagy kísérletezés, van ott egy csomó forma; középkori daljátékok, szabadvers, hexameter, és a többi.

Erre rá is akartam kérdezni, hiszen az Odában rengeteg formával próbálkozol. Élvezed a formákkal való kísérletezést, a játékot?

Igen, úgy gondolom, hogy a formákat meg kell tanulni, ha valaki szeretne írni. Én, amikor először találkoztam a formákkal azt éreztem, hogy szükség van a próbálkozásra velük, a saját stílus nem jön magától, először ezeket a köröket kell megjárni. Nagyon élveztem a kísérletezgetést, hogy kipróbáljak valami olyat, amit még nem csináltam, és lássam, hogyan formálja a szöveget vagy a gondolatot – ez nyilván oda-vissza hat egymásra. Végül is úgy voltam vele, hogy első kötetnek nem koncept kötetet akarok, hanem jó verseket írni és azokat egybe rakni egy kötetté. Abszolút az egyes versekre koncentráltam, és nem arra, hogy fog kinézni, ha egymás mellé rakok többet belőlük.

Olvastam sok verset tőled az Oda előtti korszakból, de nem nagyon fedeztem fel a kötetben olyan verset, amilyeneket korábban publikáltál. Mert egyébként ott nem éreztem ezt a formabontogatást, hanem inkább a szabad versek felé mentél el korábban.

Nagyon sokat nem raktam bele a korábbi publikációimból. Azt hiszem, hogy kellett egy bizonyos fajta érettség ahhoz, hogy ezeket a formákat magabiztosabban tudjam csinálni. Nagyon sok mindent kihagytam, mert nem egy eddigi best of-nak szántam az Odát, vagy eddigi versek gyűjteményének. Sok verset már konkrétan a kötetbe írtam, annak ellenére, hogy ezeknél nem az volt az elsődleges szempont, hogy kötetkoncepcióban milyen lesz.

Alapvetően a kötetre nem tudnám azt mondani, hogy egy adott dolog fogja össze, megvan benne ez az archaikus nyelvhasználat modern zsargonnal keveredve, vannak benne erős szimbólumok, mint a történelem, női karakterek, földrajz, – már értem is, hogy honnan – de mégsem tudnám egyre sem azt mondani, hogy ez a fő összetartó ereje a dolognak. Te melyiket gondolod a legfontosabbnak ezek közül?  

Ha megjelenik egy versesköteted, gyakran megkérdezik olyan emberek, akik kevésbé vannak benne az irodalomban, hogy miről szól a könyv, akkor egyszerűsíteni szoktam ezt a dolgot, – mert ugye verseskötetnél nehéz beszélni arról, hogy miről szól a könyv – és azt szoktam válaszolni, hogy történelemről humorral, szerintem erre a kérdésre is ez lehet a válasz. Ez az Oda két szóban.

És ha már összetartó erő, azt is nehéz befogadóként eldönteni – persze jó értelemben – hogy egyáltalán térben, vagy időben mozgásról beszélünk-e. Folyamatos jelenidőt használsz, de mégis mindig történelmi cselekmények kerülnek szóba ennek a jelennek a viszonylatában. Ez szerepjáték, vagy van késztetés a jelen eseményeire való reflexióra?

Így van, nincs alapvetően visszatekintő perspektíva kimondva a versekben, de mindent a mai szempontomból írok, a mai szemszögemből, nem próbálok úgy tenni, és nem is áll szándékomban úgy fellépni, mint egy középkori hercegnő, vagy egy ókori pásztor. Ezeket szerintem – és ez a formákra is igaz – csak úgy lehet jól csinálni, ha én reflektálok arra, hogy én most hol vagyok, és mi történik körülöttem. Ez viszont így kimondatlanul van benne, valójában mindegyik szövegben az érdekel, hogyan jutottunk el oda, ahol most vagyunk. Ez a sok történelmi visszaugrás, meg a középkor, 20. század eleje, a konkrét, megidézett események is mind arról szólnak, hogy miként formálták a világot ezek a dolgok. Ez mindig baromira érdekelt, és ezért imádom a történelmet is.

Forrás: Műút portál

Van is benne olyan vers, amiben egy bolíviai tóról beszélsz, mégis valahogy megpróbálhatjuk azonosítani akár a jelen idejű terünkkel? Az olvasó meg merje tenni ezeket az ugrásokat térben és időben ahhoz, hogy azonosítani tudja magát a jelenben és környezetében?

Igen, de azt hiszem nem is csak konkrétan a mai Magyarországra gondolhatunk itt. Van például vers, amiben megidéződik a határkerítés, és az egyik kritikában írták is, hogy ez a legexplicitebb utalás a mai politikai viszonyokra, miközben persze az, hogy van egy határ, és a határon túl az enyém is lehetne, ami másé, már évezredek óta egy fontos tapasztalat.

Azért is foglalkoztat ez a megítélési kérdés, mert több interjúdban beszélsz a neoavantgárd gondolatról, és egy ilyen elméleti vázban óvatosan kell bánni azzal, hogy mit gondolhatunk bele a versekbe. Olvastam nem is egy olyan kritikát, amiben egy-egy versbe annyira mélyen belementek, hogy nem vagyok benne biztos, te egyáltalán ilyen dolgokba szerettél volna tudatosan reflektálni.  

Igen, egyértelmű, hogy van benne neoavantgárd hatás, Szőcs Géza és Erdély Miklós például. De azt hiszem, hogy az irodalomnak akkor van értelme, ha van tétje is. Én nem szeretnék olyan verseket írni, amik csak a magam szórakoztatására vannak. Azt hiszem, hogy ezt a tét dolgot pont abban találtam meg, hogy beleraktam a történelmet, a teret, a világot, amiben élünk. Azt gondoltam, hogy ezek kiegészítik annyira a játékot, hogy olyan versek szülessenek, amiknek van valamiféle jelentése, még ha ez nem is mindig egy egyszerűen megfogható jelentéscentrum. A lényeg, hogy többet állítsak annál, mint, hogy az egész csak játék. De ezt, amit mondasz én is tapasztaltam, hogy mások jönnek rá olyasmikre, amik nekem meg sem fordultak a fejemben, viszont számomra ez mindig nagyon izgalmas.

Ha már így itt tartunk, te szeretnéd neoavantgárd szerzőnek tartani magad, vagy valójában ezzel az gondolattal, amit az előbb a tétről elmondtál elhatárolódsz ettől? Mert a kötet közel sem nevezhető avantgárdnak.

Nem, azt hiszem, hogy nem. Ha ezeket a verseket beleraknánk egy 70-es, 80-as években megszülető kötetbe, akkor azt hiszem eléggé kilógnának. Vagyis remélem! Nem is célom nekem neoavantgárdnak lenni, inkább az volt a fontos, hogy találtam egy olyan irodalmi hagyományt, ami az utóbbi időben nem nagyon került elő. Legalábbis a kortársaimnál, a fiatal költészetben nem, kivéve – ahogy ezt sokszor mondják is – Mohácsi Balázsnál, de ő ezt teljesen máshogy csinálja. Egy olyan hagyományba kapaszkodtam bele, amivel valami mást tudok csinálni, ami nincs most annyira szem előtt, vagy nem volt annyira szem előtt, de hagyomány. Ha már nem tudunk olyan verset írni, ami teljesen új lenne, akkor csináljunk olyan verset, amit mostanában nem nagyon csinálnak. Nem az volt a cél persze, hogy olyan verseket írjak, mint 50 évvel ezelőtt Szőcs, hanem hogy a hagyományt valamiképp megpróbáljam továbbvinni. Úgyse lesz olyan a vers, mint 50 évvel ezelőtt.

Fotó: Balsay Dorina

Hogy jön létre benned egy vers? Főként szerkezeti kérdés ez, mert nagyon soknál éreztem azt, hogy olyan, mintha magát a címet egy történelmi újságban, egy biológia tankönyvben is olvashatnám.

A kötet szövegeinek a nagy része jegyzeteléssel született. Ha találtam valami izgalmas kifejezést, szókapcsolatot, képet – és sokszor nem irodalmi szövegek voltak forrásaim – vagy csak hallottam az utcán valakitől egy fura mondatot, akkor azokat feljegyeztem és utána leültem a jegyzeteimmel, és megpróbáltam belőlük verset összehozni. Volt mondjuk egy-egy ilyen szókapcsolat, és aköré elkezdtem írni egy verset, vagy csak belehelyeztem valahova egy alakuló szövegbe. És ha elakadtam a harmadik sor után, újra elővettem a jegyzeteimet és kerestem, hogy mi az, amit belerakhatnék az izgalmasabb ötletek közül. Ez teljesen nyelv- és nem képközpontú munka volt, abszolút arra figyeltem, hogy mi az, ami a hétköznapi nyelvtől eltér, mi az, ami egy picit érdekes akár, mert benne van egy idegen szó, egy ismeretlen tájegység, egy hely, vagy bármi, ami furán van megfogalmazva.

Akkor ez ilyen egzotikumkeresés?

Igen, mondhatjuk így is.

Engem ilyen tekintetben külön foglalkoztat Dürer rinocérosza. Honnan jött az ötlet, hogy ez adja a kötetnek a dizájnját?

Igen, ez a dizájn dolog érdekes, mert nagyon sokáig azt akartam, hogy a borítón konkrétan Dürer rinocérosza legyen, csak ugye a Scolar Live sorozatnak más a koncepciója, és ezért ezt nem lehetett. Aztán végül, én nem is mondtam, hogy legyen rajta ez a rinocérosz, nem is tudtam, hogy ez lesz rajta. Megbeszéltük, oké, ez nem lehet és akkor ennyiben maradtunk, és a borító tervezője, Papp Rita, anélkül, hogy tudta volna az én eredeti koncepciómat, magától rátalált a rinocéroszra mint motívum. A miértre válaszolva; azt hiszem, hogy ez volt az egyik első vers, amit már konkrétan a kötetbe írtam. Akkor fogott meg, amikor Nürnbergben jártam, és ott a metróállomások ki vannak plakátolva a nürnbergi Dürer műveivel, és az egyiken ott volt ez a rinocérosz, ami engem nagyon megragadott, mert ugye nem így néz ki egy igazi rinocérosz. Egy baromi szuggesztív kép, és közben meg tudod, hogy nem így néz ki. Akkor elkezdtem utánaolvasni, és elképesztő dolgok derültek ki. Dürer a képet úgy rajzolta, hogy soha életében nem látott rinocéroszt. Egyetlen példány volt Európában akkoriban, ami a portugál királyé volt, valahonnan Afrikából hozták, és volt egy figura a királyi udvarban, aki leírta, hogy néz ki, majd elküldte Dürernek, és ő a leírás alapján rajzolta le. Ahhoz képest meg ugye elképesztő, hogy mennyire eltalálta, mert annyira nem tér el, inkább kissé misztikus elemekkel díszítette csak fel. Az állat története is érdekes, hiszen ott volt Portugáliában, a portugál király meg kitalálta, hogy elajándékozza a pápának. Felrakták egy hajóra, hogy elvigyék Lisszabonból Rómába, de a hajó félúton elsüllyedt, így az első rinocérosz, ami Európában járt, a Földközi tenger alján kötött ki. Ráadásul még ott van az a tény is, hogy Dürer műve egy jól sokszorosítható nyomat volt, és csináltak belőle huszonvalahányezret, pont abban az időszakban, amikor a német polgárság egyre jómódúbb lett, és bár nem tudtak megengedni maguknak még egy igazi festményt, de egy nyomatot egészen elérhető áron tudott megvásárolni az éppen létrejövő középosztály. Ezek tényleg ilyen sztárfotók lettek a korban, és Dürer nyomata annyira meghatározta Európa rinocérosz képét, hogy a 18. századig, amíg valódi, természettudományosan is pontos rajzot nem készítettek, addig az európai emberek azt hitték, hogy így néz ki a rinocérosz. De egészen az 1930-as évekig a német biológia tankönyvekben Dürer rajza szerepelt mint a rinocérosz ábrázolása. Csodálatos, hogy valami, ami nem igaz, ennyire meg tudja határozni egy egész kontinens gondolkodását valamiről.


Albrecht Dürer rinocérosza

Dürer rinocéroszának szemében visszacsillan Nyugat-Európa örök válsága,
Szőrös állától undorodnak a gyerekek.
Nem harap, mondja Dürer, és a vendégek megsimogatják.

Csak az elefánt halálos ellensége a rinocérosznak.
Az elefánt fél a rinocérosztól, mert az, ha találkoznak,
A mellső lábai között támad neki és felhasítja a gyomrát.
Amíg a belek kifolynak, a katolikus egyházban züllési folyamat indul.
Dürer hát rinocéroszát egy erre kialakított 24×30 centiméteres papírlapon tartja.
Van belőlük vagy húsz-huszonötezer.
Mindenkinek lehet egy saját rinocérosza, jön ekkor rá Dürer.
Mindenkinek van egy saját rinocérosza, mondja a rinocérosz,
És egészen az ezerkilencszázharmincas évek végéig megjelenik a német tankönyvekben.

Megjelent: litera.hu


Nem semmi! Akkor téged az ilyen egzotikumok ragadnak meg, és ezekből építkezel?

Igen, nagyon kevés vers vagy momentum van a kötetben, ami mondjuk a saját problémáimból építkezik, inkább arról írtam egy könyvet, hogy mennyi ehhez hasonló érdekes jelenség van a világban, nem a saját traumáimat akartam kikutatni és feldolgozni.

Egy másik „egzotikum”, ami konkrétan a személyedet érinti, hogy te skandinavisztikát tanultál, gyakran jársz Norvégiában, viszont ez mégsem érezteti magát olyan hangsúlyban a kötetben.

Igen, egyetlen egyszer van benne Skandinávia, ráadásul az is Dánia. Valahogy ez nálam soha nem kapcsolódott össze, fordítok is norvégból, de nem nagyon van olyan norvég költő, aki erősen hatott volna rám.

Kicsit eltérve az Odától a jövő felé; gondolkozol fordításköteten?

Igen, majdnem ki is jött egy idén. Tor Ulven norvég költőnek egy egész kötetét lefordítottam. Ő igazából a 20. századi norvég költészet ikonikus alakja. Teljesen más verseket írt, mint én, ég és föld, amit ő csinált, meg amit én csinálok, de nagyon izgalmas a költészete. Úgy volt egyébként, hogy már tavaly megjelenik, aztán idén is szóba került, de végül kiadót is kell váltani, szóval picit macerás ez, ami persze érthető, mert egy fordításkötetet nem nagyon lehet eladni. De reméljük, hogy jövőre lesz belőle valami.

Fotó: Balsay Dorina

És kizárólag Norvégiába jársz, vagy más skandináv országokkal is foglalkozol?

Főként Norvégiában, mert a norvég irodalommal foglalkozom elsősorban, és ott azokat a könyvtárakat tudom használni jól. Meg ez az a nyelv, amit beszélek is. Dánul és svédül értek, de nem tudom beszélni.

Akkor ezek a norvég időszakok főként kutatómunkából állnak?

Voltam nyári egyetemen és másfél-kéthetes kurzuson is, de most, amikor kint voltam idén, az egy kutatóösztöndíj volt, aminek a keretében megírtam a szakdogámat, és így igazából nem volt más dolgom, mint ülni a könyvtárban és írni.

Mit választottál témának?

Az előbb említett Tor Ulven egyik kötetének elemzését terveztem eredetileg, de aztán a vége igazából egy elméleti munka lett arról, hogy hogyan olvassunk verseket, amiket nem értünk. Az egész tőle indult: van ez a norvég költő, akinek elképesztően erős versei vannak, és úgy érzi az ember, hogy bár nem érti őket, mégis nagyon működnek. Nem tudom megfogni, nem tudom elmondani, hogy miről szól a vers, de közben elképesztő hatása van, és ez tett kíváncsivá, hogy mit csinálhatunk azokkal a versekkel, amiket nem értünk, de tetszenek.

És ha már norvég irodalom, mennyire látsz rá a kortárs irodalmukra, mit gondolsz róla?

Igyekszem tisztában lenni vele, és már beadtam a doktori jelentkezésemet, amiben elméletileg a kortárs magyar és norvég költészet két irányát, két tematikus csomópontját fogom összehasonlítani, elemezni. A közéleti költészetet, meg a természeti líra, ökolíra vonalat.

Akkor neked a két nemzet költészetének összevetéséről már van képed. Hogy tudjuk ezt elképzelni?

Egyrészt, ami nagyon különbözik, hogy a közéleti költészet teljesen mást jelent ott, mint nálunk. Itt a közéleti költészet legtöbbször magyar, kelet-közép-európai problémákra összpontosít, és erősen köthető ahhoz a térséghez, ahonnan a szerző jön. Norvégiában viszont a közéleti költészet sokkal gyakrabban globális. Például a norvég líra élő legendájának, Jan Erik Voldnak van egy ilyen verse, amit Johnson amerikai elnöknek címzett, és arról beszél, hogy ha nem bombázzátok többet Vietnámot, akkor megígérjük, hogy nem írunk többet Vietnámról. Szóval sokkal globálisabb, nemzetközibb, többször előkerül a természetvédelem és az ökoproblémák. Volt a norvég íróknak egy mozgalma pár éve, ami Írók Klímaakciója néven futott. Tartottak előadásokat, részt vettek tüntetéseken, és van egy honlapjuk, ahol csomó írót, költőt felkértek, hogy írjanak klímaverset, ami a tönkremenő világunkról szól. Ezeket összegyűjtötték, és olyan 50-60 szerzőnek lehet olvasni ott az ilyen témájú alkotásait. Szóval igazából teljesen kitűnik, hogy a társadalma is más a két nemzetnek, amit gyakorlatilag visszatükröz a költészet is. A norvég átlagembernek nincs annyi problémája a hazai politikával, mint egy magyar átlagembernek, és pont ezért nem elsősorban arra koncentrál, hanem nézi a nagyobb képet, a környezetvédelmet, a globálisat. Mi meg ugye sokkal inkább a bőrünkön érezzük a politikát, úgyhogy teljesen logikus, hogy mi a saját közegünkről írunk többet.

Kicsit visszakanyarodnék az Odára, utazol, fordításkötetet tervezel, szélesíted a látókörödet, úgy érzem alapvetően egy megfontolt ember vagy, mégis azt mondtad egy korábbi interjúdban a Literán, hogy mindenképp célod volt 25 éves korod előtt kiadni egy kötetet. Most, hogy megtörtént, és már eltelt több mint fél év, hogyan tekintesz vissza rá? Megérte kiadni, esetleg van, amit mégis máshogy csináltál volna? 

Nem, azt hiszem nem. Nagyon úgy voltam vele, hogy ezt így le akarom tudni, le akarom adni a nyelvet és a tematikát is, ami benne van. Ez így szórakoztató volt egy kötet erejéig, és tényleg nagyon élveztem ezeknek a verseknek a megírását, de már nem akartam többet ezt csinálni, nyáron voltak az utolsó simítások a szerkesztésben, és már úgy voltam vele, hogy zárjuk már le, hadd csináljak mást, nagyon vártam a végeredményt és a végét is a dolognak.


Ádám egy korai verse, ami eredetileg a Hévíz folyóirat 2015/2. számában jelent meg:

Vajna Ádám: nyugati-övcsatornaegy kitalált folyóegy combba ültetett műérnem fertőződött el, nem gennyesedikengem…

Gepostet von f21.hu am Dienstag, 18. Dezember 2018

És van már valami új koncepció is? Nemrég osztottál meg egy verset, amihez azt írtad, hogy ez valami új világ. Akkor „arculatváltás” jön most?

Igen, igen, bár az inkább válságtermék volt szerintem. Ilyen első kötet utáni első versek, amik teljesen más irányt mutatnak, de valószínűleg nem az lesz a végleges út. Nagyon sok minimalista novellát olvastam Raymond Carverttől és Kjell Askildsentől, írtam is róluk egy OTDK dolgozatot, és nagyon megfogott ez a stílus. Nagyon valóság közeli, kihagyásokkal dolgozó, de egyszerű nyelven írt szövegek, amik elég mások, mint az Oda. De tetszett, és ezt próbáltam valahogy versre átvinni. Aztán igazából ebből lett négy-öt szöveg, de ki is fújt. Nem nagyon láttam benne tartósságot, és féltem, hogy unalmassá válik az ötödik vers után.

Akkor nem biztos, hogy valami egyszerűbb nyelv lesz a következő szint?

Nem, mert volt még ezeknek a verseknek a megszületése előtt egy másik koncepcióm, ami nagyon koncept kötet lenne, gyakorlatilag egy próza versekben elmondva. De nem klasszikus verses regény, hanem töredékes, kihagyásokkal dolgozó szöveg. És igazából szerintem ennek fogok nekiülni lassan, aztán meglátjuk, hogy mi lesz belőle. De nagyon izgat, hogy valami nagyobb léptékűt, összefüggőbbet alkossak.

Kicsit túllépni az első kötetes szerző szerepen?

Abszolút, igen, több kritikában is volt, meg élőben is mondták nekem sokan, hogy „Jó, ez így fasza, de akkor hogyan tovább? Innen akkor mi lesz?” Mert nagyon könnyű lenne ebbe beleragadni, és írni még egy ilyen kötetet. Ez az, amit egyáltalán nem akarok.

És akkor innen mi lesz? Megvan a válasz?

Hát az előbb említett bennragadás elkerülése az elsődleges, vannak szerzők, akiknél azt látom, hogy nem tudnak kilépni a szerepükből, és nemcsak fiatalon, hanem mondjuk hatvanévesen is azt írják, amit 20-30 évvel ezelőtt. Nagyon kevés kivételtől eltekintve ez nem igazán működik szerintem. Ahogy ebben a kötetben is mindig a kísérletezés érdekelt, és lett mindennek az alapja, úgy azt hiszem, ez meg fog maradni, ezt megtartom. Imádok kísérletezni, és pont ezért nem akarok még egy ilyen kötetet írni, mert ezt már unnám.

Szabadabb formák felé esetleg? Mostanában nagyon népszerű formanyelv lett, és sok folyóirat magára is húzta a stílust, amiben a központozás teljes megszüntetése, a mondatforma megtörése jelenik meg, ezzel folyószöveget kialakítva. Mit gondolsz erről az irányról? Nemcsak költőként, hanem irodalomkritikai szempontból is. Nálad nem látni ilyet, lesz próbálkozás ebbe az irányba?

Azt hiszem, hogy bárminek lehet értelme, létjogosultsága, csak megfelelő indok kell hozzá. Ezzel nagyon sokszor szembesülök a szerkesztői munkáim során, olyan szövegeket olvasok, ahol vannak ilyenek. Központozás nélküliség, vagy soráthajlások vannak, de nem látom a célját és onnantól feleslegessé válik szerintem. Ha nem tudja a vers megindokolni maga, hogy ez miért így van, akkor ez inkább hiba, semmint előny. Ha viszont látszik az, hogy ennek van szerepe egy alkotásban, akkor meg tök jól tud működni. Ehhez az új projekthez, amibe bele akarok kezdeni még nincs meg a nyelvem. Tudom, hogy miről fog szólni, hogy milyen karakterek lesznek, megvan az íve is nagyjából, de a nyelvet még keresem. Nem tudom, lehet, hogy prózaversesebb nyelv lesz, de még nagy kérdés ez. Akár elképzelhető, hogy pont ilyen központozásmentes variációban találom meg a megfelelő irányt.

A líra és a próza már előkerült, de ha jól tudom dolgozol drámán is.

Igen, ez nagyon régóta tervben volt, van, de nem egyedül írnám. Igazából van már egy karakterlista, megvannak a karakterrajzok, van egy körülbelüli váza a drámának, de nem hiszem, hogy belátható időn belül nekiállnánk megcsinálni.

Alapvetően nem mondhatjuk akkor el rólad, hogy bezárkóznál a lírába, a költészetbe?

Azt hiszem nem. Most ez a következő projekt is, ahogy mondtam egy prózásabb líra irányába megy, de gondolkodom regényben is, sokfelé szeretnék próbálkozni.

Ez úgy hangzik, mintha lenne késztetés a műfajok határainak bontogatására.

Akár ezt is mondhatjuk, ez is kísérletezés.

Mindenesetre egy kötet már megvan, ráadásul 25 év előtt, és azért elég jó fogadtatása is volt az Odának, nagyon jó kritikák születtek róla. Tavasszal pedig a Makói medáliákat is elnyerted. Számítottál erre, hogy ennyire népszerű lesz?

Nem hiszem, csak azt láttam, hogy nekem ezek tetszenek – nyilván ha nem tetszettek volna nem adtam volna ki őket –, baromira élveztem amikor írtam a verseket, és abban bíztam, hogy ez át fog jönni a szövegeken, és az emberek is élvezni fogják. Viszont azért voltak érdekes tapasztalatok, például amikor Nádasdy Ádámmal leültünk átnézni a kötetet, mert megkértem rá, ismertem a JAK-táborból, ahol tartott líraszemináriumot, neki egy-két verstől eltekintve egyáltalán nem tetszett. Azok a szövegek tetszettek neki, amik kevésbé kísérletező, klasszikusabb írások voltak a kötet második felében. Akkor megijedtem, hogy oké, mi van, ha az emberek egyik felének a könyv egyik fele fog tetszeni, a másik felének pedig a másik fele, és két szék között a földre esik a kötet. De aztán hála Istennek nem így lett, legalábbis az eddigi visszajelzésekből így tűnik.

Forrás: Makói Híradó

És Nádasdy véleménye alapján eszközöltél változásokat a koncepcióban? Megkeverted a verseket, hogy akkor legalább minden második tetsszen az adott olvasóknak?

Egy-két versben alakítottam a konkrét dolgokon, meg a sorrend változott. Még tavasz végén, nyár elején ültünk össze azokkal, akik segítettek a kötetben, és utána csináltam meg a végleges sorrendet. Nádasdynak a kötet humora nem tetszett, nyilván értette, csak nem tetszett neki, és igazából megfogadtam tőle dolgokat, de voltak olyanok, akiktől több mindent.

Ezek szerint nem volt hiány mentorokban.

Akik bele vannak írva a kötet végébe a köszönetlistába, közülük majdnem mindenki végigolvasta a kötetet és leültünk, megbeszéltük, segítettek.

Mondtad, hogy későn kezdtél el irodalmi jellegű táborokba, eseményekre járni, így ezeket tudtad még laikusként, és később „bennfentesként” is megítélni. Összességében mit gondolsz a mai kortárs irodalom szervezkedéséről Magyarországon? Jó irányba halad, vagy vannak alapvető hibák, amiket érdemes lenne kijavítani?

Ez egy nagyon kettős dolog, mert finanszírozási hibák nagyon is vannak, viszont nagyon jó látni, hogy – bár picit bántam, hogy nem éltem fiatalabb koromban ezekkel – van egy csomó lehetősége annak, aki 16-17 évesen elkezd verseket írni. Be tud csatornázódni a kortárs irodalomba, jelentkezhet Sárvárra, Szöveggyárba, Kóspallagra, aztán eljárhat FISZ/JAK líraműhelyekre, prózaműhelyekre, vannak folyóiratok, amik fontos kezdőlökést, megfelelő visszajelzéseket adhatnak – nyilván szerkesztője is válogatja – , és ez nagyon szuper. És szerintem van egy egész jó, alapvetően lelkesedésből fenntartott struktúrája a fiatal irodalomnak, ami nem vagyok benne biztos, hogy más országokban is így működik. Például Norvégiában vannak íróiskolák, ahova jelentkezhet az ember, és ott kijárja azt az egy-két évet, és lehet belőle író, de nem látom, hogy ennyi féle lehetősége lenne egy fiatal szerzőnek belépni az irodalmi életbe.

Tehát sok a lehetőség, csak pénzügyileg nem elég?

Persze, hiszen az nem normális állapot, hogy a jó irodalmat sokszor nulla forintból, meg összekunyizott pénzekből tartjuk fenn, de például én Sárvárra nem is azért nem jártam, mert nem akartam elmenni, hanem mert nem is nagyon tudtam róla. Ez a másik alapvetően nagy gond, hogy Budapesten működik egy csomó minden, vidéken meg sokkal kevésbé, és az sem igazán jut el a fiatalokig. Ez az irodalom terén határozottan a magyartanárok feladata is lenne, hogy terjesszék a tanítványaik között az eseményeket, lapokat, híreket. De egy-két vidéki várost leszámítva nincs terepe ennek, és nem nagyon ér el egyik írószervezet sem vidékre. De persze itt is a finanszírozáshoz jutunk vissza, mert ha kap egy kulturális szervezet 300 ezer forintot egy évben működési költségre, akkor nehezen várhatjuk el tőle, hogy lefedjen egy 93 ezer négyzetkilométeres országot.

Te is vidékről indultál, akkor ez azt is jelenti, hogy egy író/költőnek feltétel a sikerhez a Budapestre költözés?

Nekem mázlim volt azzal, hogy a Hévíz folyóirat ott volt elérhető távolságban, jó reklámmal, de ez egy egész kivételes helyzet. Viszont, ha nem költözök fel Budapestre, vagy bármelyik egyetemi városba, akkor valószínűleg nem kerültem volna bele ennyire. Amikor ott álltam 22 évesen, hogy akkor most már vegyük komolyabban, és kezdjünk írni, legyen egy kötet, akkor volt egy csomó lehetőség, minden héten elmehettem legalább egy irodalmi rendezvényre, emberekkel találkozhattam, líraműhelyeken vettem részt…. Nyilván hatalmas előny, ha az ember Budapesten él. Vidéken egyértelműen nehezebb, de ez nem csak az irodalomra igaz. Mindenesetre szerencse kell hozzá, hogy az ember jókor legyen jó helyen. Meg mondjuk egy jó irodalomtanár, egy jó városi folyóirat, egy jó közösség.

Kiemelt kép: Balsay Dorina fotója

Tags: Budapest, Dürer, Hévíz, interjú, irodalom, költészet, kortárs, kötet, kultúra, nagyinterjú, Norvégia, Oda, portré, Scolar, Scolar Kiadó, Scolar Live, Vajna Ádám, vers Categories: PORTRÉ
Related Posts