„Magyarországon az emberkereskedelem azonosított áldozatainak száma: nulla.”
Ezzel a statisztikával vezeti be Toszeczky Renáta, a Baptista Szeretetszolgálat dolgozója a fiatal orvostanhallgatóknak tartott előadását Schwechtje Mihály első egészestés dokumentumfilmjében, a Védelem alattban. Nulla, azaz Magyarországon ma – jogilag – nincsen emberkereskedelem. „A shelterek közben bőven tele vannak” – folytatja keserű iróniával, mi pedig megérezzük, micsoda tehetetlenséget hordoz ez a szám. Hogy egy nullának mekkora súlya lehet.
Az online zaklatást tematizáló Remélem, legközelebb sikerül meghalnod 🙂 rendezőjének a Verzión díjazott dokumentumfilmje rendkívül komoly kérdéseket vet fel: hogy lehet talpra állnia a kisemmizettség és kihasználtság állapotából egy prostitúcióba kényszerített nőnek? Hogy lesz valaki áldozat? Van kiút a generációs traumák csapdájából?
A film elsődleges alanya, Toszeczky Renáta három nővel dolgozik együtt, akik védett házak (shelterek) lakóiként próbálnak visszatérni a társadalomba. Szabina, Niki és Marcsi mindhárman anyák: nemcsak önmagukról, a gyermekükről is gondoskodniuk kell. Hiába válik biztonságossá a helyzetük, a neheze még csak ezután jön: munkát és otthont kell keresni, meg kell próbálni feldolgozni a múlt traumáit. Ezt az érzelmi munkát ráadásul gyakran generációs lenyomatok, örökített gátlások is nehezítik.
„A tanult tehetetlenség – magyarázza Reni, szintén az orvosin tartott előadásában – otthonról hozott minta: az áldozat azt tanulja meg, hogy semmit nem tehet magáért.” Ebből a passzivitásból kell kilépnie annak, aki új életet akar kezdeni. Reni nem ad semmit készen a lányok kezébe, saját maguknak kell megtalálni a belső motivációkat, amiért érdemes tovább küzdeni; nem az a cél, hogy életük végéig Reni gyámságára szoruljanak, hanem hogy az új élethelyzetben képesek legyenek önállóan szembenézni a kihívásokkal. Ezt a reintegrációs folyamatot követi végig a film kiemelkedő érzékenységgel.
Szabina a forgatás ideje alatt mintegy második felnövésen megy keresztül: eleinte az is meglepi, ha Renáta megkérdezi a kedvenc színét (kék), majd fokozatosan újra kell tanulnia a felelősségvállalás, a munkakeresés, az önálló élet lépcsőfokait (például, hogy hozza magával a házkulcsot, ha időpontra érkezik a vízvezetékszerelő). Niki számára a legnagyobb kihívást a partner nélkül való boldogulás jelenti.
Kislányával, Amandával felköltözik Budapestre a párjához, de visszatér, aggódva a gyerek biztonsága miatt; a film végén azonban másodjára is otthagyja a házat, ezúttal minden kapcsolatot megszakítva Renivel. Marcsi határozott, szókimondó és talpraesett; számára – romaként – a külső előítéletekkel való küzdelem és az őt ért trauma terápiás feldolgozása a legnehezebbek.
„Amikor te jártál pszichológushoz, azt mesélted, hogy beültél a fürdőszobába, és engedted, hogy jöjjön a fájdalom. Marcsi nem engedi” – írja le a helyzetet Reni Zsuzsinak, aki – szintén a shelterből indulva – ma a családjával él és leérettségizett. „Marcsit ismerve azt mondanám, hogy nem mer” – válaszolja Zsuzsi.
Közel engedni, átélni és feldolgozni a fájdalmat kemény munka, Marcsi ráadásul a trauma átörökítésétől is fél. Ugyanakkor Léni, a kisfia a legfontosabb kapaszkodási pontja az élni akaráshoz: az iránta érzett szeretet mindent felülír, ragyog a tekintetéből, a gesztusaiból. „Rajta látom azt, hogy még nem hibáztam akkorát” – vallja be Reninek.
A film talán legerősebb jelenetében Marcsi és Renáta ellátogatnak abba a javítóintézetbe, ahol egykor Marcsi is internálva volt. Olyan fiatal bentlakókkal beszélgetnek, akik közül sokan szintén megjárták az emberkereskedelem poklát, manipulatív, erőszakos partnerek és állandó bántalmazás jelentették számukra a mindennapokat.
„A volt barátom mindig azt mondta, amikor megvert, hogy ő így szeret a legjobban” – meséli az egyik lány. Az abúzus áldozatainak a szerelemhez, a szexualitáshoz nincsen egészséges kapcsolódási pontjuk, így sokkal jobban ki vannak szolgáltatva az emberkereskedelmi háló futtatóinak – akik nem egyszer maguk a bántalmazó élettársak.
De mit jelent valójában a szeretet? Hogy működik egy egészséges párkapcsolat? Bántjuk, akit szeretünk? Csupa olyan kérdés, ami a kihasználtság léttapasztalatából fakad; Marcsi őszintén és mélyről fakadó empátiával próbál mindre választ adni. A „választott sors”, a szabad akaratból történő prostitúció narratíváját keményen elutasítja. „Ki érzi azt, hogy prostituáltnak született? Hogy vadidegen férfiak gusztustalan, mocskos, perverz vágyait elégítse ki nap mint nap?” – teszi fel a kérdést. A válasz azonnal érkezik. „Senki!”
A Védelem alatt árnyaltságában gyönyörű: nem ad kézenfekvő, egyszerű válaszokat, összetett, kemény és emberi történeteket mutat be. Renáta nem messianisztikus erőként jelenik meg, egyszerűen próbálja megadni a lányoknak azt a kezdő lökést, amire szükségük van: hogy valaki más is higgyen bennük, bátorítsa őket, hátországot adjon nekik.
Miközben segít a három nőnek új életet kezdeni, neki is végig kell járnia az elengedés rögös útját, újra megszilárdítani az autonómiáját egy fájdalmas válást követően. Ezt a dokumentumfilmnek keretet adó diófa-allegória érzékletesen követi végig: Reni megpróbálja átültetni a volt férjétől kapott diófát az új háza kertjébe, de nem jár sikerrel, a fa a dokumentumfilm végére kiszárad. Ő azonban nem adja fel: mára két – saját – diófája is van. A fizikai munka jól működő metaforája annak, mennyi fájdalom és akaraterő van az újrakezdésben.
Reni és a három nő párhuzamos fejlődéstörténete szívfacsaró, őszinte, néha mulatságos: a traumatikus múlt invazív feltárása helyett az egyetemes emberire helyezi a hangsúlyt. Nézői jelenlétünk nem érezzük tolakodónak, az operatőr mindvégig empátiával fordul az alanyok felé. Ez teszi a filmet műfajában kiemelkedővé: bevon érzelmileg, mégsem manipulál. Akár a shelterben Renáta, úgy Schwechtje Mihály is rávilágít az erdősötétből kivezető ösvényre, de ránk bízza a döntést, megtesszük-e az első lépést.
